„Valamiért azt hisszük, a boldogság egy természetes állapot” – Dr. Belső Nórával beszélgettünk új könyve kapcsán

Szerző: | 2020. 09. 17. |

Egy nehéz élethelyzet kellős közepén hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az adott probléma csak a miénk, csak nekünk kell vele megküzdeni. Holott bizonyos életszakaszokkal járó nehézségekkel mindannyiunknak szembe kell nézni, még ha eltérő módon és formában is. Dr. Belső Nóra pszichiáter új, Életciklusok és hangulatzavarok című könyvében tisztázza a hangulatzavarokkal kapcsolatos gyakori félreértéseket,  valamint felhívja a figyelmet arra, hogy küzdelmeinkkel és hullámvölgyeinkkel egyáltalán nem vagyunk egyedül. A szerzővel beszélgettünk.

A könyv címében a hangulatzavarokra utal. Mit nevezünk hangulatzavarnak?

A hangulat egy jelzőrendszer az ember mentális működésében, mely a külvilággal való kapcsolatunkról tájékoztat minket. Megmutatja, hogy egy adott szituáció vagy élethelyzet hogyan hat ránk, valamint jól tükrözi azt is, hogy aktuálisan milyen impulzusokat kapunk. A hangulatunk tehát a körülöttünk lévő helyzetektől függően változhat, teljesen normális, ha eltéréseket tapasztalunk, ahogy az is, hogy vannak jobb és rosszabb napjaink is.

Hangulatzavarról akkor beszélünk, ha a mentális radarunk nem jól jelez: ha rossz hangulatunk van, amikor egyébként a jó hangulat lenne indokolt, vagy esetleg felfokozott lelkiállapotban vagyunk, amikor erre semmilyen reális okunk nincsen. Hangulatzavar tehát akkor áll fenn, ha az elvárható normál hangulati állapothoz képest tartósan, hosszú távon lefelé vagy felfelé való elmozdulást tapasztalunk.

A lefelé való elmozdulást hívjuk depressziónak, a felfelé irányuló változást pedig hipomániának vagy mániának.

Mi a különbség a melankóliára való hajlam és a depresszió között? Egyáltalán mennyire velünk született tényezőkön múlik, hogy veszélyeztetettek leszünk-e a hangulatzavarok tekintetében?

Mindenkinek van egy alapszemélyisége, ami részben öröklött genetikai adottságokból áll, ugyanakkor a szocializációs folyamataink is erős hatással vannak ránk. Egyáltalán nem mindegy, hogy csecsemőként az érzelmi szükségleteink mennyire voltak kielégítve, mert ennek hosszabb távú hatásai lehetnek a későbbiekre nézve is. Az odafigyelésre, a szeretetre mindenkinek szüksége van – ha ez jól alapozódik meg csecsemőkorban, akkor később jó eséllyel képesek leszünk kezelni az olyan helyzeteket, ahol valamilyen hiányt szenvedünk el.

Honnan ismerhetem fel saját magamban, hogy hangulatzavarral élek?

Akinek hangulatzavara van, az tartósan nem érzi jól magát a bőrében. Amikor úgy érzem, hogy nem vagyok a helyemen, valami nem stimmel, akkor nem ritkán éppen ilyen jellegű problémáról van szó. Szoktunk próbálkozni gyorsan elérhető örömforrásokkal, például új frizurát próbálunk ki, lecseréljük a ruhatárunkat, esetleg új hobbit keresünk, ezektől azonban ilyenkor már hiába várjuk, hogy jó érzést okozzanak hosszabb távon. Ha több ilyen próbálkozásunk volt a közelmúltban, de nem segített semmi, akkor könnyen elképzelhető, hogy valamilyen hangulatzavar áll a háttérben. Gyakran előfordul az, hogy elsősorban nem a hangulati nyomottság az árulkodó jel, inkább a külvilág és az egyén viszonyának a változása. Tapasztalhatjuk azt, hogy a környezetünkben kezdjük keresni a nehézségek forrását, több lesz a konfliktusunk akár a családunkban, akár a munkahelyünkön.

Szinte a kákán is csomót keresünk, az egész viselkedésünk problémássá válik, amit a környezet szokott először visszajelezni: nem értik, mi történt ezzel az emberrel, régebben megbízható volt, nyugodt, lehetett rá számítani, mostanában pedig folyton késik, türelmetlen, nyugtalan és állandóan dühös. Jellemző lehet még a teljesítménycsökkenés, vagy a koncentráció képességének elvesztése is.

Érdekes, hogy először nem önmagunkba nézünk, hanem jellemzően inkább a környezetünkben keressük a hibát. Vajon ha a családunk jelzi, hogy nehéz velünk mostanában, akkor elfogadjuk az észrevételeiket? Mindenképp érdemes ezt a visszajelzést megadni?

Azt gondolom, feltétlenül érdemes tudatni, ha változást érzékelünk valakiben. Természetesen lehet bennünk aggodalom, hogy miképp fogadja majd az egyébként is hangulati nehézséggel küzdő ismerősünk, ha arra teszünk utalást, hogy megváltozott mostanában. Viszont úgy gondolom, nagyobb kárt teszünk, ha nem lépünk, mintha esetleg vállaljuk a konfliktussal járó feszültséget – ugyanis ha szólunk, akkor lesz lehetőség a változásra. Ha nem, akkor jó eséllyel minden marad a negatív mederben. Kevésbé okozhat nehézséget előhozni ezt a témát egy olyan családban, ahol eleve nyíltan beszélhetünk aktuális küzdelmeinkről, és megszokott az, hogy nem söpörjük a szőnyeg alá a problémákat.

Talán a cukorbetegség vagy a magas vérnyomás könnyebben előkerülnek, a mentális betegségeket hajlamosabbak vagyunk tabuként kezelni. Pedig ha nyíltan tudunk beszélni egy depresszióban érintett családtag nehézségeiről, az segíthet a később előforduló esetekben a korai felismerésben, így a gyorsabb gyógyulásban is.

Persze lényeges, hogy empatikusan, együtt érzően kommunikáljunk, és soha ne bántsuk vagy bíráljuk a hangulatzavarral küzdő családtagunkat. Akkor sem, ha mi magunk nehézségnek éljük meg, hogy a másiknak ilyen jellegű problémái vannak.

Segíthet, ha esetleg új élményekkel próbáljuk „kirántani” a mélypontról a szerettünket?

Ha valóban depresszióról van szó, akkor sajnos sokszor hiába próbálja a környezet különböző élményekkel kimozdítani a hangulati mélypontról az érintettet, a kísérletek rendre kudarcba fulladnak. A depresszív állapotban már a szokásos örömforrások sem hoznak pozitív eredményt, ugyanis egyszerűen nem tudja felvenni azt a fordulatszámot, amitől át tudna billenni. Hiába visszük el ilyenkor a hangulatzavarral küzdő családtagot például egy szép helyre nyaralni, lehet, hogy éppen az ellentétes hatást váltjuk ki, mert attól is elkeseredhet, hogy már ebben a csodás környezetben sem tudja jól érezni magát.

A könyvében életciklusokra bontja azokat az időszakokat, amelyekben hajlamunk lehet a hangulatzavarokra. Bizonyos életszakaszokban tényleg nagyobb esélyünk lehet arra, hogy komolyabb nehézségeket éljünk meg?

Az életünk eleve fordulatokban, kihívásokban bővelkedik, ezt érdemes elfogadnunk. Ugyanakkor valóban, bizonyos életciklusoknak meghatározott jellemző problematikái vannak. Gondoljunk csak kamaszként a szülőkről való leválásra – ami bizony egyik oldal számára sem egyszerű feladat -, vagy a fiatal házas időszakra, az új élet elkezdésének, a kapunyitásnak a nehézségeire, a szülővé válás meghatározó élményére. Emellett számos veszteséget is meg kell élnünk: elengedni a szüleinket, egy válás fájdalmával is lehet, hogy meg kell küzdenünk, vagy éppen szakmai téren lehet elakadásunk.

Ha tudjuk azt, hogy abban az adott életciklusban, amiben éppen vagyunk, természetes, hogy bizonyos fájdalmakkal, nehézségekkel meg kell küzdenünk, talán jobban fel tudjuk vértezni magunkat, és nem érezzük úgy, hogy nagyon magányosak vagyunk a problémáinkkal. Valójában az egyediségek mellett mindenki életútjában fellelhetők azonosságok.

Tapasztalatom szerint a hangulatzavarral küzdő emberek nagy részénél fontos szerepe van annak is, hogy az illető éppen mely életciklusában van. Ráadásul vannak olyan időszakok, amikor bizonyos hormonális változások is zajlanak a testünkben, amelyek szintén szerepet játszhatnak a hangulati változások kialakulásában.

Mi történik, ha nem kezeljük megfelelően a hangulatzavarunkat?

A kezeletlen hangulatzavar nagyon sok esetben vezethet valamilyen függőség kialakulásához, Magyarországon jellemzően alkoholfüggőséghez. Az alkohol ugyanis oldja a szorongást: ha pedig a családban otthon azt a stratégiát sajátítottam el, hogy a szorongás oldására ez a megoldás, akkor én is így fogok tenni. Nagyon nem mindegy, hogy miképp kezeljük a szorongásainkat, mert van erre számos jó módszer is, csak az a ritkább sajnos, hogy ezeket sajátítjuk el. Az is oldja a szorongást, ha meditálok, relaxálok, vagy valamilyen aktív tevékenységet folytatok, akár elmegyek futni, vagy kigazolom a kertet. Sokszor egyébként a hangulatzavarok is valamilyen szorongásos betegséggel kezdődnek. Ezért azt gondolom, ha érezzük, hogy baj van, de nincsenek jó stratégiáink a szorongás oldására, akkor érdemes szakember segítségét kérni, mert ezek tanulható dolgok. A szorongás ugyanis mindenképpen része az életünknek, de az nem jó, ha valaki folyamatosan ezt érzi, ráadásul rosszul is kezeli.

Szülőként hogyan érdemes reagálnunk, ha a gyerekünk szorong? Mit tegyünk, hogy oldjuk benne ezt az állapotot?

Érdemes türelmesen meghallgatni, odafigyelni arra, amit mond, és nem bagatellizálni az ő számára nehéz helyzeteket. Ugyanis ha csak legyintünk, és nem kezeljük helyén az ő belső küzdelmeit, akkor csak növekedni fog a szorongása, ami még akár teljesítménykényszerhez is vezethet. Fogadjuk el, ha valami a gyerekünk számára fájdalmas, érezzünk együtt, és ha igényli, segítsük a megoldás megtalálásában. Nem szükséges dédelgetni egy kamaszt, de az érzéseit elfogadni igen. A munkámban gyakran tapasztalom, hogy valamiért azt hisszük, a boldogság egy természetes állapot, mert nem készítenek fel bennünket arra, hogy a szorongás, a lehangoltság, a szomorúság is lehet az életünk része, így nem tanulunk meg bánni ezekkel az érzésekkel. De ha el tudjuk fogadni, hogy az utunkat fájdalmak, sorscsapások is kísérik, ugyanakkor megtanulunk örülni a szép és jó dolgoknak, akkor nagyobb esélyünk lehet harmonikus, kiegyensúlyozott életet élni. Ezt érdemes átadni a gyerekeinknek – persze jó, ha magunk is képesek vagyunk rá.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Tóth Zsófia
Elsősorban rádiós szerkesztő, hírolvasó, bemondó, műsorvezető. Legszívesebben pszichológiai témákkal foglalkozik. Szeret beszélgetni, kérdezni pedig különösen.

Pin It on Pinterest

Share This