Az önszabotázs nem ellenünk, hanem értünk van? – Brianna Wiest Te magad vagy a hegy című könyvét ajánljuk

Az önszabotázs mozgatórugóinak megértése, az érzelmi intelligencia fejlesztése, és a fejlődés irányába tett első, apró lépések. E három téma köré épül Brianna Wiest Te magad vagy a hegy című könyve, mely abban nyújtja a legnagyobb segítséget, hogy megértsük: az önszabotázs valójában nem önmagunk ellen irányul. Inkább olyasmi, amivel valamilyen érzelmi szükségletet elégítünk ki, csak nem éppen optimális módon. Ha rálátunk arra, hogy mi az, ami valójában hiányzik, mi az, ami a bensőnkben figyelmet kér, akkor óriási lépést tettünk, hogy az önszabotázs helyett a valódi szükségletünket elégíthessük ki – méghozzá építő módon.

Ha egy célt kellene megfogalmazni, ami felé szeretné vinni a könyv az olvasót, az a legjobb énünknek nevezhető állapot lehetne. Ennek eléréséhez azonban belső munka szükséges, és nem lehet megspórolni a fájdalmakkal, hiányokkal való szembenézést. Viszont ha jobban értjük magunkat, tudjuk, mi az, amire valóban szükségünk van, az támpontot adhat, hogy a lehetőségeinket és az erőforrásainkat úgy tudjuk kiaknázni, hogy jobban működjünk – a szó mindenféle értelmében.

„A hegy a köztünk és vágyott életünk között húzódó akadály. Szembenézni vele – ez az egyetlen út, amely elvezet a szabadsághoz és kiteljesedéshez.”

Brianna Wiest megközelítése szerint az önszabotázs olyankor lép fel, amikor nem nézünk szembe legbenső szükségleteinkkel, mert attól tartunk, hogy nem tudnánk kielégíteni őket. Belső ellentmondások vezetnek rendszerint az önszabotázsig, és a helyzet pozitív kezeléséhez meg kell értenünk saját bensőnket, felfedezni valódi szükségleteinket, vágyainkat.

Az önszabotázs egyik jellemző módja lehet például, amikor a szakmai sikerességünket mi magunk akadályozzuk meg, mert valójában egyszerűen mást akarunk csinálni – ezt azonban valamiért nem érezzük vállalhatónak. Mondjuk szívesen választanánk művészi pályát, de úgy érezzük, a környezetünk ezt nem támogatná, vagy mi magunk gondoljuk úgy, hogy ezt nem tudjuk képviselni, holott vágyunk rá. Ehhez hasonló példa, amikor mi magunk tesszük tönkre a kapcsolatainkat, mert valójában nem is vágyunk kapcsolódásra, mert éppen szeretnénk megtalálni önmagunkat, miközben attól is félünk, hogy egyedül maradunk. Olykor pedig az önmagunkkal való őszinte beszélgetést hiúsítjuk meg, mert ha hinnénk magunkban, és szabadon megmutatnánk a világnak, mire vágyunk igazán, akkor sebezhetőnek éreznénk magunkat az ezzel járó kockázat miatt.

Rendszerint az vezet az önszabotázshoz, amikor a legmélyebb vágyaink mozgatnak bennünket, de ezt nem tudjuk felvállalni. Így mindez egy furcsa, blokkolt formában jelentkezik: az igény ott van, próbál utat törni magának, de valami miatt nem kaphat valódi teret. Vagyis az önszabotázs egy maladaptív megküzdési stratégia, hogy megkapjuk, amire szükségünk van, anélkül, hogy mélyebben foglalkoznánk vele.

Így viszont legfeljebb cseppeket kapunk belőle, miközben el is tompítjuk a vágyainkat. Végső soron pedig mindig csak az „újratermelt” hiány fog velünk maradni, ahelyett, hogy felismernénk a valódi szükségletünket, azt, ami legbelül ott van.

Az önszabotázs tehát nem egy rossz szokás, amit el lehet hagyni, ha elég erős az elhatározásunk. Valójában olyan reakcióról van szó, amelynek mélyén egy nagyon is fontos és jogos szükségletet fedezhetünk fel, amit érdemes mélyebben megismerni és odafigyelni rá. Éppen ezért tanácsolja a könyv, hogy ne hadakozzunk magunkkal, ha azt tapasztaljuk, hogy hajlamosak vagyunk a túlzott mértékű evésre, ivásra, költekezésre, dohányzásra, vagy bármire, amiben nehezen tartjuk a mértéket. Ahelyett, hogy bántanánk magunkat, amiért így viselkedünk, inkább kérdezzünk rá, ezek milyen érzelmi szükségletet elégítenek ki. Amíg ezt nem tesszük meg, ezek a cselekvési módok velünk maradnak – hiszen ne felejtsük el, okuk volt, hogy kialakuljanak, valamilyen hiányra mutatnak rá: olyasmire, amire szükségünk lenne, csak nem találtuk meg eddig a módját, hogy építő formában adjuk meg azt önmagunknak.

Megérteni és cselekedni nem ugyanazt jelenti

Az önszabotázs hátterében sokszor az áll, hogy nem tudunk összhangban lenni alapvető szükségleteinkkel, így legbensőbb céljainkkal sem. A tagadásból azonban érdemes kilépni, ennek lehetséges módjaihoz is kapunk támpontokat a könyvben. Tisztában kell lennünk hamis hiedelmeinkkel is, és áttérni egy olyan gondolkodásmódra, ami valóban bennünket szolgál.

Önmagában azonban az, hogy megértjük saját motivációnkat az önszabotázsra, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy változtatni is tudunk rajta. A belátás mégis nagyon lényeges lépcsőfok, ugyanis az nem segít, ha állandó önigazolással hallgattatjuk el a valódi érzéseinket.

Ráadásul a tagadás állapotában hajlamosak leszünk folyton hibást keresni: rendszerint mások lesznek azok, vagy legfeljebb a körülmények. Ritkán kezdünk ebben a fázisban azon gondolkodni, hogy mi magunk mit tehetnénk másképp, hogyan szolgálhatnánk a saját javunkat hatékonyabban. Az önszabotázs ellenszere pedig a hatékony befelé figyelés, nem a külső körülmények folyamatos monitorozása.

Természetesen számolnunk kell azzal is, hogy minden, ami új, más, vagy szokatlan, az felkavaró érzéseket válthat ki belőlünk. Ugyanis nem véletlenül alkalmaztunk bizonyos stratégiákat eddigi életünkben. Az volt az ismerős, azt szoktuk meg, ahhoz volt valamilyen kapcsolódásunk, élményünk, kötődésünk. Az önszabotázs sokszor egyszerűen a szokatlanságból fakad, hiszen minden, ami idegen, kellemetlen is számunkra, egészen addig, amíg nem barátkoztunk meg vele.

Ráadásul Brianna Wiest megközelítése szerint van bennünk egy bizonyos boldogságtűrési szint, és a saját megszokott szintünknél magasabb állapotot is ismeretlennek, furcsának, akár taszítónak éljük meg. Emiatt is érezhetjük úgy, hogy valami nem komfortos, és előbb-utóbb el is távolíthatjuk magunktól, pedig boldogságot hozhatna. Azonban ha a bensőnk nem tud egy állapotban, érzésben biztonságosan tájékozódni, azt a helyzetet fenyegetőnek is megélhetjük.

Tehát minden pozitív változás mögött is várhatóan megjelennek majd furcsa érzések, egészen addig, ameddig hozzá nem szoktatjuk magunkat apránként az önszabotázsban megszokott érzésvilágnál jobb, kellemesebb érzésekhez. Ehhez támpont lehet, ha mindig csak apró változásokat határozunk el.

Például ha valaki rendszeresen éjszakába nyúlóan ébren van, miközben sorozatnézéssel, a közösségi oldalak pörgetésével, és hasonlóan látszólag időrabló és értelmetlennek tűnő dolgokkal tölti az estéit, ne azzal kezdje, hogy elhatározza, ki se nyitja otthon a laptopját, és majd kilenckor lezárja a napot. Ez ugyanis akkora távolság, amit jó eséllyel nem fog tudni megugrani. Viszont ha csak a megszokotthoz képest egy kicsivel több, mondjuk harminc perccel hosszabb alvásidőt tűz ki célul, sokkal jobbak lesznek az esélyei, hogy sikerélménye legyen. Persze ebben sokat segíthet, ha megérti, valójában milyen mögöttes cél, érzelmi szükséglet húzódik meg az éjszakai ébrenlét mögött. A cselekedni tudás tanulási folyamat eredménye. Fogadjuk el, hogy eleinte hiába változtatunk, nem leszünk boldogok, mert elengedünk valamit, amit megszoktunk.

Az érzelmi intelligencia szerepe

Az önszabotázs leküzdésének alapja, hogy képesek legyünk a valódi öngondoskodásra. Szükségünk van arra, hogy biztonságban érezzük magunkat, ahogy alapvető szükségletünk az is, hogy jól aludjunk, rendezett környezetben éljünk, megfelelően öltözködjünk. Emellett az is fontos, hogy ítélkezés és elnyomás nélkül élhessük át az érzéseinket. Ezek ismeretében érdemes megtalálni, hogy hogyan elégíthetjük ki ezeket a szükségleteket a saját erőnkből. Ugyanakkor jó, ha látjuk, hogy bizonyos dolgokat valójában csak a másokkal való kapcsolódásban élhetünk át. De ha önmagunknak megadjuk mindazt, amit mi tudunk, akkor sokkal kiegyensúlyozottabbak lehetünk, és a másokhoz való kapcsolódás is könnyebbé válhat ezáltal.

Brianna Wiest szerint az érzelmi intelligencia annak a képessége, hogy egészséges, felvilágosult módon fogjuk fel az érzelmeinket, értelmezzük őket és reagáljunk rájuk. Az érzelmi intelligenciának meglátása szerint az is része, hogy a testünkben fellépő érzeteket értelmezni tudjuk, és megértjük, mit árulnak el az életünkkel kapcsolatosan.

Az önszabotáló viselkedés sokszor az érzelmi intelligencia fejlődésével párhuzamosan fokozatosan csökken, ugyanis minél jobban megértjük saját magukat, annál inkább képesek leszünk megadni azt a szükségletet, amiben hiányt szenvedünk.

A múlt elengedése

Rendszerint az önszabotáló viselkedés gyökerei múltbeli fájdalmakra, sérülésekre, traumákra vezethetőek vissza. Olyan élményekre, amelyekre nem szívesen gondolunk vissza, talán bizonyos érzések feldolgozatlanok is maradtak. Ezekkel minden bizonnyal foglalkoznunk kell majd ahhoz, hogy valódi változást érhessünk el – ehhez is kínál támpontokat a könyv. Például abban is segít, hogy próbáljuk megtalálni, mi az a legmélyebb érzelmi hiány, amivel küzdünk, amit nem kaptunk meg, pedig nagy szükségünk lett volna rá. Kereshetünk hiányokat a gondoskodásban, a törődésben is. Átélni ennek a fájdalmát egyáltalán nem lesz könnyű. De feloldást adhat, hogy immár felnőttként megtalálhatjuk azt a módot, hogy ezt úgy adjuk meg önmagunknak, hogy azzal ne ártsunk közben.

A múltban persze lehetnek olyan események, kapcsolódások, amelyekről úgy érezzük, nem tudjuk őket elengedni. Ilyenkor nem érdemes magunkra erőszakolni, inkább fogadjuk el, hogy ez most valami miatt nem megy. Amit a könyv tanácsol: ha így is van, legalább minden nap tegyünk egy kis lépést, hogy haladjunk előre egy másfajta megközelítés felé. Ha jól csináljuk, szépen lassan, apránként ki tud rajzolódni előttünk egy olyan út, ahol magabiztosabbak lehetünk, figyelmesebbek önmagunkkal, és ha kellően megerősödtünk, az elengedés minden bizonnyal magától is be fog következni.

A kötetben olvashatunk mind emellett a traumák szerepéről, hasznos megközelítési módokat kaphatunk arra vonatkozóan, hogy miképp segíthetünk önmagunknak, ha ehhez hasonló nehézségeink voltak. Ezen kívül támpontokat kapunk arra is, hogy a fejlődés útjára hogyan léphetünk úgy, hogy ne éljük meg erőszaknak a változást, hanem a kiteljesedés egyik lehetőségét tapasztaljuk meg általa. Így egyre közelebb kerülhetünk ahhoz a bizonyos legjobb énünkhöz.