Fájdalomba zárva – Dr. Almási Kittivel a megcsalással való szembenézés nehézségeiről beszélgettünk

A megcsalás gyanújának felmerülésétől annak beigazolódásáig hosszú és fájdalmas út vezethet. Ennek az útnak egy pontján sokan megrekednek, mert a szembenézéstől való félelem eltéríti őket. Ha pedig beigazolódik a gyanú, akkor sem evidens, hogy rögtön megtaláljuk a megfelelő szavakat: a megcsalással együtt járó trauma nem feltétlenül torkollik egy üvöltözős-tányérdobálós nagyjelenetbe. Ahogy szakértőnk fogalmaz, „a szembesülés egy sokkállapot, ami könnyen a valódi probléma hárításához vezethet”. Ennek a hárításnak, a szembenézéssel való képtelenségnek a lehetséges okairól kérdeztük Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológust, aki a Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélőjének megcsalásáról szóló, 2024. január 11-i adásában volt a vendégünk.

Amikor felmerül a kérdés, hogy miért marad valaki megcsalt félként csöndben, akkor két irányt látok: elnémíthat valamilyen külső körülmény, például a félelem attól, hogy elveszítem az anyagi biztonságomat. De van olyan is, amikor valaki saját elhatározásból konzerválja a hárítást. Tudod, amikor inkább nem néz oda, hanem csendben nyeli a könnyeit, mint Emma Thompson az Igazából szerelem emblematikus jelenetében: az általa (zseniálisan) megformált Karen a karácsonyfa alatt, az ajándékok bontása közben szembesül azzal, hogy a férje nem neki vette azt a bizonyos nyakéket, amit korábban véletlenül megtalált. Amikor erre rájön, vagyis közvetve tudomást szerez a másik nőről, a fürdőszobába siet, ahol csendben nyeli a könnyeit.   

Szerintem konkrétan ez ennek a filmnek az egyik csúcsjelenete, ami éppen azért maradt és maradhat meg sokakban ennyire, mert nagyon hitelesen mutatja azt a kiszolgáltatott sokkállapotot, amit ebben a helyzetben érezhetünk. Ilyenkor egyik pillanatról a másikra kérdőjeleződnek meg az életünket megtartó keretek. Éppen ezért teljesen természetes ez a reakció, főleg hogy a filmben említett Karen egy hosszú házasságban, derült égből szembesült a visszavonhatatlan igazsággal. 

Ha ez a lehetőség egyáltalán nincs benne a koordinátarendszerünkben, akkor teljesen érthető, ha kell egy kis idő, hogy egyáltalán mondani tudjunk valamit. És talán az sem utolsó szempont, hogy ebben a jelenetben a gyerekek is ott voltak, Karen rájuk is tekintettel volt – nagyon helyesen – amikor nem azonnal adott hangot a fájdalmának. Kutya nehéz ilyenkor nem mutatni, amit érzünk, de a gyerekek szempontjából akkor teszünk jót, ha megkíméljük őket a veszekedős nagyjelenetektől.  

És mi a helyzet akkor, ha a gyanú árnyéka már korábban rávetül a másikra, de nem merünk lépni? Mi tarthat vissza a szembesítéstől, vagy attól, hogy kimondjuk a félelmeinket?

Amíg nem mondódik ki, addig nyitva maradnak azok a kiskapuk, amivel nyugtatni tudjuk magunkat: „Biztos csak képzelődöm.”, „Csak bebeszélem magamnak.”, „Ezt is túlgondolom.”. Amellett, hogy ez akár igaz is lehet, attól még van esély arra, hogy beigazolódik a gyanúm, és akkor minden, amire az eddigi életemet, a közös életünket építettük, megkérdőjeleződik és összeomlik – ez egy elég ijesztő lehetőség.  

Ilyenkor sokan kérnek egy kis felkészülési időt maguktól, kivárják azt a pillanatot, amikor készen állnak a szembenézésre, amikor azt érzik, „igen, ezt most el tudom viselni”. Csak arra kell figyelni, hogy ezt ne húzzuk nagyon sokáig, ne arról szóljon ez az időszak, hogy a környezetemet szondázom, és mindenkitől azt kérdezgetem, hogy mit gondolnak, mit tennének a helyemben stb. 

Nem jó ezt megbeszélni másokkal?

Egy enyhe gyanú esetében segíthetnek a barátok eloszlatni a kételyeket, vagy adhatnak egy „dobozon kívülről” érkező visszajelzést, de erősebb gyanú esetében nem javaslom. Ha folyamatosan a környezetemet monitorozom, az ebben a kitett helyzetben eltávolíthat a saját érzéseimtől, az értékrendemtől és attól, hogy bejárja az útját az az indulat, ami kellhet ahhoz, hogy megtaláljam a megoldást és a nyugvópontot. 

Lehet, hogy a barátnőm szerint „nem kell ennek nagy feneket keríteni, mert mindenki ezt csinálja”, de ha ez az én értékrendemmel összeegyeztethetetlen, akkor ez csak összezavar, és hosszú távon rombol. Azt látom, hogy egy ilyen helyzetben könnyebbnek tűnhet külső fogódzót keresni, ahelyett, hogy befelé figyelnék, és azt kérdeznék, hogy én melyik vagyok, nekem mire van szükségem. 

Milyen lépések vezetnek kifelé ebből a beszorított, fájdalomba zárt helyzetből? Te mit tanácsolsz vagy tanácsolnál azoknak, akik most éppen ebben az „időkérős” szakaszban vannak, vagy azért, mert félnek a bizonyosságtól, vagy ha már beigazolódott a gyanújuk, akkor félnek a szembenézéstől?

Ha alszunk rá, az szerintem mindenképpen hasznos lehet, de hosszasan nem érdemes várni. Főleg akkor nem, ha a megcsalás vagy annak a gyanúja mélyen gyökerező fájdalmakat is felszakított.

A bizonyosság megszerzése vagy a megcsalás traumájával való szembesülés sokaknak egy elhagyatott, szorongásos állapothoz vezető, rendkívül regresszív élmény is lehet, ami után napok telhetnek el úgy, hogy nem tudnak aludni, enni, egyáltalán funkcionálni. Ebben az esetben semmiképpen sem javasolnám, hogy sokáig várjunk a beszélgetéssel, mert, ha valaki napokig nem eszik és alszik, akkor nem képes higgadtan és a lehetőségekhez képest objektíven ránézni erre a helyzetre, illetve minél több idő telik el így, annál jobban belelovalja magát a helyzetbe, elkezd forgatókönyveket gyártani, a valóságtól egyre távolabb kerülni stb.  

És mi a helyzet akkor, amikor valaki nem a megfelelő pillanatra vár, hanem egyszerűen úgy dönt, hogy nem hajlandó, nem akar odanézni. Az ilyen fokú hárítás hátterében mi állhat? 

Sokszor látom, hogy ilyenkor nem egzisztenciálisan, hanem „státuszilag” nem fér bele valakinek a világképébe például az, hogy elvált ember legyen, és inkább homokba dugja a fejét. Lehet, hogy konzervatívabb elveket vall, vagy családi nyomás hatására mondja azt – és ilyet is hallottam már – hogy „olyan verzió nincs, hogy mi elválunk”. 

Más persze a helyzet, ha e mögött a mondat mögött van egy arra irányuló eltökéltség, hogy szeretné feldolgozni a helyzetet – annak minden szenvedésével, bánatával és örömével, a másikkal közösen akarja megfejlődni a krízist. Ez a hozzáállás kimondottan előremutató. A baj az, amikor ez a szándék sokkal inkább a látszatról, egy homlokzat megtartásáról szól, és arról, hogy nem vallhatok kudarcot. Ami egyébként – tegyük hozzá – önáltatás, hiszen a kudarc attól ott van, csak nem veszek róla tudomást, próbálom bagatellizálni, vagy nem kezdek vele semmit. 

Kik azok, akik hajlamosak erre a „párkapcsolati kudarckerülésre”?

Olyan embereknél gyakrabban tapasztalom, akik nem kapták meg a feltétel nélküli elfogadást otthon, és egy kifejezetten teljesítmény-centrikus családból jönnek; olyan helyről, ahol a szeretet előfeltétele a teljesítmény volt. Gyakran versenysportolók vagy éltanulók voltak korábban, akik egy életen át cipelik magukkal a „Legyél te az első!”, „Legyél te a legjobb!” parancsát, és ezt annyira belsővé tették, hogy a magánéletükben sem engedhetik meg maguknak, hogy hibázzanak, vagy, hogy ne alakuljon tökéletesen az életük. Jellemzően nem bírják el a tudatot, hogy úgy kell látniuk magukat, mint egy – ahogy ők fogalmaznak – „elvált lúzer”.

Milyen okok húzódnak egy ennyire kegyetlen mércével mért és önreflexiót nélkülöző hozzáállás háttérben?

Olyan mély önelfogadási zavar van az eredeti elfogadás hiánya miatt, hogy már nem tudnak úgy tekinteni saját magukra, mint egy szerethető emberre. Számukra nem csak azért fájdalmas a megcsalás, mert azt élik meg, hogy nem szerethetők, hanem azért is, mert ha tudomást vesznek a kapcsolat széthullásáról, akkor esetleg elvált, „tökéletlen” emberek lesznek, ami számukra egyfajta megsemmisülés. 

Ráadásul egy ilyen szembenézés azzal is együtt jár, hogy találkoznom kell(ene) a hiányosságaimmal, vagy azokkal a dolgokkal, amelyek a másik számára nehezen elfogadhatóak. Az egészben van egy egocentrikus fókusz, amiben én szeretnék valamilyen képet sugározni magamról, amiben nem megérteni szeretném az okokat és a másikat, hanem fenntartani a látszatot, amihez a másikra is szükségem van.   

Ilyenkor a kudarc mellett a konfliktust is kerüljük? 

A konfliktus felvállalásával kapcsolatos nehézségek szerintem többrétűek. Ott a kommunikációs készségek és a korai tapasztalatok is szerepet játszanak. Képes vagyok-e úgy kommunikálni, hogy megosszam a saját érzéseimet? Tudom-e kezelni az indulataimat és úgy kifejezni magam, hogy az ne legyen bántó? Egyáltalán meg tudom-e értetni magam? Mennyire jövök ki jól vagy rosszul egy-egy konfliktusból – megalázottan, bőgve, üvöltve?

Ezekre a kérdésekre jellemzően vannak válaszaink a korábbi tapasztalataink nyomán. Ha azt gondolom, hogy nem jól kezelem ezeket a helyzeteket, mert érzelmileg túltelítődöm, akkor ez önmagában is lehet egy, a kudarckerüléstől független ok, ami elrettent a szembesítéstől. Éppen ezért én mindenképpen különválasztanám a kettőt. Ugyanakkor a kapcsolat alakulása szempontjából roppant tanulságos ránézni a konfliktuskezelési nehézségekre.

Ezt hogy érted? 

Amikor szakítasz valakivel, legyen az egy párkapcsolat, vagy egy emberi kapcsolat, az többet megmutat valakiről, mint amikor kontrolláltan viselkedik. Egy érzelmileg felkavart helyzetben elég sok mindent látsz a másikról. És általában az, amit meglátsz belőle, megmagyarázhatja azt is, hogy miért és hogyan jutottatok addig. Ha valaki egy ennyire kiélezett konfliktusban elfojtós, szőnyeg alá söprős pozíciót vesz fel, akkor ott jó eséllyel korábban sem volt helye a konfliktusoknak, vagy annak, hogy átbeszélje a párjával a problémákat, ami adott esetben egyik oka lehet, hogy külső kapcsolat felé terelődött a másik figyelme. 

Mit tanácsolsz azoknak, akik félnek a bizonyosságtól, és ne mernek tovább kérdezni?

Szerintem, ha már gyanú van, azzal kell kezdeni valamit. Persze ebben is vannak árnyalatok: nem ugyanaz megijedni a párom kijelzőjén felbukkanó, szívecskés emojitól, mint megtalálni egy nyakláncot, amit aztán nem én kapok meg… Ha erős a gyanúnk, és az elkezd bennünk dolgozni, az nagyon alá tudja ásni a kapcsolatot, mert onnantól ezen van a fókusz, és minden mozdulata gyanús lesz. 

Emiatt én a tisztázás híve vagyok: üljünk le szemtől szembe a másikkal, és osszuk meg vele, hogy mi nyomja a szívünket. Simán lehet, hogy odahúz magához és megnyugtat, elmondja, hogy „szeretlek, nincs mitől félned”, és átbeszéljük a gyanúra okot adó helyzetet. De az is benne van a pakliban, hogy beigazolódik a gyanúnk, és akkor ezzel a helyzettel kell kezdeni valamit. 

De olyat is láttam-hallottam már, hogy a gyanú kimondása segített elkerülni, hogy realizálódjon a megcsalás. Az időben megtörtént, nyílt és őszinte kommunikáció tette lehetővé, hogy közös erővel visszaépítsék a kapcsolatot olyan szintre, ahol senki sem érzi azt, hogy egy külső kapcsolatban kell keresnie azt, amit otthon nem kap meg. Kicsit olyan ez, mint amikor időben elcsípsz egy betegséget. 

Arról nem szólva, hogy egy ilyen beszélgetés oda is kifuthat, hogy – bár konkrét megcsalás még nem történt – a gyanú megalapozott és „komolyak a kilátások”. Ez is jelentheti a kapcsolat végét, de mennyivel jobb így, letisztázott viszonyok között elválni, mint addig hárítani, amíg valóban meg nem csalnak minket. Így sokkal kisebb sérülésekkel megúszható egy ilyen helyzet, és nem mindegy, hogy ezekkel együtt vagy ezek nélkül lépünk tovább.

A legutóbb megjelent könyved, az Elvarratlan szálak azokról a feldolgozatlan érzelmi helyzetekről is szól, amikor egy-egy trauma vagy összezörrenés után cipeljük magunkkal a sérelmeinket és a tisztázatlan konfliktusainkat. Mit visz magával az, akit megcsaltak, és ezt nem dolgozta fel?

Leginkább a félelmeit és azt az érzést, hogy vele valami baj van. Nyilván a kezdeti szakaszban tele vagyunk haraggal és indulattal, de amikor ez csillapodik, akkor hajlamosak vagyunk visszatérni ahhoz a gyerekekre jellemző magyarázó kerethez, amikor mindenért önmagunkat hibáztatjuk: kevésnek érezzük magunkat, nem tudunk már a szerethetőségünkben és másokban bízni. Pont ezért jó, ha lehetőség van ezt az élményt feldolgozni írásban, szóban – egyéni vagy csoportmunka keretében ventilálni és megfogalmazni, egyéb alternatív magyarázatokat fontolóra venni.

Ahogy a beszélgetés elején említettük, olyan helyzetek is vannak, amikor nem a saját félelmeink, hanem valamilyen külső körülménytől, például az egzisztenciális kiszolgáltatottságtól, bántalmazástól való félelem szűkíti be a mozgásteret. Vagyis azért kell tűrnöm, hogy megcsalnak és méltatlanul bánnak velem, mert nincs más választásom. Egy ilyen beszorított helyzettel mit lehet kezdeni?  

Van az a helyzet, hogy az egzisztenciális kiszolgáltatottság még mindig jobb alternatíva, mint benne maradni egy bántalmazó, mérgező kapcsolatban. Nyilván ennek az útnak vannak gyötrelmes szakaszai, amikor egzisztenciálisan és minden más értelemben fel kell állni. Ez egy piszok kemény átmenet, de ha nem lépsz ki a megbetegítő környezetből, akkor biztos, hogy nem fogsz talpra állni, mert az azt jelenti, hogy elveszíted a tartásod, a méltóságod, végső soron az erőd. Arról nem beszélve, hogy nem mindegy, milyen példát mutatsz a gyerekednek arról, hogy mit kell tenni, ha méltatlanul bánnak vele… 

Nyilván ez a fotelből történő okoskodásnak tűnik, de amikor a munkám során találkoztam hasonló sorsú, átmeneti szállásokon élő, bántalmazó kapcsolatból elmenekült nőkkel, akik kiléptek ebből a helyzetből, akkor közülük egyik se bánta meg a döntését. Mindenki azt mondta, hogy képesnek érzi magát a változásra. Ennek szerintem az az oka, hogy jóval könnyebb még a nulláról is felépíteni valamit, mint folyamatosan és napi szinten viselni, hogy rombolnak. Az előbbi halad valahonnan valahova, ezért lehet belőle erőt meríteni, a másik pedig csak viszi az energiát, legyengít és egyre kevesebb benne a perspektíva… Éppen ezért gondolom, hogy minden lehetőséget érdemes megragadni.