„A megszokott tereink elvesztése komoly lelki terhet jelenthet” – Interjú Dr. Dúll Andrea környezetpszichológussal

Kávézó, étterem, színház, közösségi terek, bárok, edzőtermek, könyvárak – mind olyan, a mindennapi életünkhöz rutinszerűen kapcsolódó terek, melyeket most nem használhatunk. Az átmenetileg elvesztett tereink nemcsak önmagukban hiányoznak, hanem az ottani élményeket is nélkülöznünk kell. E hiányok kapcsán számos lélektani hatás ér bennünket, ezekről beszélgettünk Dr. Dúll Andrea környezetpszichológussal, egyetemi tanárral, az ELTE Ember-Környezet Tranzakció Intézet igazgatójával.

Dr. Dúll Andrea. Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió

Mennyire hat a mentális állapotunkra az, hogy éppen milyen környezetben vagyunk?

Tekintve, hogy sosem vagyunk környezet nélkül, vagyis mindig körülvesz bennünket valamilyen miliő, nem túlzás azt állítani, hogy nagyon jelentős hatással van ránk a tér, amiben vagyunk.  Bár a pszichológia alapvetően az emberek közötti kapcsolatokra koncentrál, illetve az emberen belüli lelki folyamatokat kutatja, a környezetpszichológia kicsit más megközelítést alkalmaz.

Az aktuális környezet ugyanis, amiben vagyunk, nem csupán egyszerű háttérként van jelen, hanem sokkal összetettebb módon képez lenyomatot bennünk, többféle szinten.

Mit jelent ez gyakorlati megközelítésben?

Valójában három szinten közelíthetjük meg a környezet ránk gyakorolt hatásait. Az első a fizikai ingerek szintje. Például én ma eddig egy irodában ültem képernyők között, de most kijöhettem az épületből egy fél órára, ameddig beszélgetünk. Nyilván mindenki tudja, milyen fontos a szabad levegőn lenni, és mennyire másképp érezzük magunkat, mint a négy fal között. Már a látórendszerünk is azonnal felfrissül, amint kilépünk az épített környezetből egy tágasabb térbe, hiszen egészen más egy monitornyi helyet befogadni a tekintetünkkel, mint pár száz méterre ellátni. Ugyanígy hatnak ránk a szagingerek, vagy a hőmérsékleti ingerek is. Gondoljunk csak arra, hogy egy szép tavaszi erdőben sétálva mennyivel könnyebb jól érezni magunkat, hiszen ott alapvetően kellemes fizikai ingerek érnek bennünket. Ha a környezetpszichológia háromszintű megközelítésében gondolkodunk, akkor ezt hívhatjuk az első, úgynevezett mikro szintnek.

Ez a fizikai szint? A közvetlen ingerek tartoznak ide?

Igen, ezt nevezhetjük az alapszintnek is. De rátekinthetünk a környezetünkre úgy is, hogy a bennünket körülvevő miliő például mennyire segíti, hogy két ember kapcsolatba lépjen egymással. Például adott-e a komfortos távolság, vagy össze vagyunk zsúfolva, mondjuk egy liftben? Idetartozhat akár a tér által igényelt hangerő is: zajosabb helyen biztosan hangosabban kell beszélni, ami sokszor egyáltalán nem kellemes. Ez lehet a közép lépték, ami a térben az emberek közötti kapcsolódásra vonatkozik. A következő lépés pedig a terekhez való érzelmi viszonyunk, hiszen akár kötődhetünk is bizonyos helyekhez, amelyeket ha nélkülöznünk kell, az veszteségélményt okozhat.

A jelenlegi pandémiás helyzet a terek megközelítésében bőven hozott veszteségeket.

Így van, hiszen nem mehetünk el edzeni, nem ülhetünk be a kedvenc kávézónkba, nem járhatunk étterembe, sőt, aki áttért az otthoni munkavégzésre, akár csak részben, az a munkahelyi tér-élményektől is elesik.

Hiányként élhetjük meg azt is, ha valahova nem feltétlenül jártunk szívesen, mégis az életünk része volt. Egy forgalmas buszon való közlekedést ugyanis nem biztos, hogy alapvetően pozitív élményként éltünk meg, most mégis hiányozhat akár ez is. Ha valaki mindennap ugyanazzal a busszal jár ugyanabban az időben, az egyfajta rutinként jelenik meg, és ha ez megszakad, az pszichológiai értelemben terhelést jelent.

A rutin hiánya miatt? Hogy megszoktuk, de most nincs?

A rutin jellegű tevékenységek bizonyos szinten tehermentesítik a gondolkodásunkat, így mentálhigiénés szempontból gyakran kedvező a hatásuk. Nem igényel ugyanis külön erőfeszítést annak átgondolása, hogy például miképp szoktunk mosogatni. Megvan a rutinunk ehhez, és közben az agyunk megkönnyebbül: szinte szabadon tudnak áramlani a gondolataink. Azonban ha valami miatt változtatni kényszerülünk a korábbi megszokott meneten, az terhelést jelent, hiszen át kell állni egy új megvalósításra, ami másfajta kivitelezést igényel, ez pedig belső munka és energiabefektetés nélkül nem lehetséges, így lélektani szempontból feladatként, teherként jelentkezik. Nem beszélve arról, hogy közben a szabadon áramló gondolkodás lehetősége is elvész, átmenetileg legalábbis biztosan. Ugyanígy vagyunk a bennünket körülvevő terekkel is: a rutinunk része, a mindennapi életünk alapvető eleme, hogy mihez szoktunk hozzá, és ha ez megváltozik, vagy elvész, az komoly lelki terhet jelenthet.

Mennyire kötődhetnek érzéseink egy-egy térhez? Jellemző ez a fajta érzelmi kapcsolódás a fizikai környezetünkhöz?

Nemcsak érzéseink alakulhatnak ki a tereink kapcsán, hanem kötődéseink is. Sok fiatal számára jelent most hiányt, hogy nem lehet a barátokkal beülni egy bárba vagy étterembe, kocsmába, és itt nemcsak a hely maga számít, hanem az a szokás, hogy ott szoktuk magunkat együtt jól érezni. A pozitív élményeink bizonyos helyszínekhez is kapcsolódnak.

Nyilván most is össze lehet futni az ismerőseinkkel röviden egy nyílt térben, akár a parkolóban is, de nem ezt szoktuk meg, nem ez volt eddig a megszokott rutinja az életünknek. Ebből a nézőpontból akár a szabadságunk korlátozásaként is megélhetjük a mostani helyzetet.

Mi segíthet ennek az elfogadásában?

Érdemes látni, hogy ez időleges, nem marad így, vissza fogunk tudni térni egy normálisabb élethez, újra lesz majd lehetőségünk visszajárni a szokott helyünkre, ez biztosan kapaszkodót jelenthet. Emellett

az átkeretezés is segíthet, ha úgy tudunk a helyzetre tekinteni, mint ami lehetőséget ad új felfedezésekre, más stratégiák kialakítására a tereink kapcsán is. Ez persze nem könnyű, és teljesen rendben van, ha valaki nem érez erőt magában ehhez.

A személyes tapasztalatom az, hogy nálunk erőforrás lett a hosszú, akár hat-nyolc kilométeres séták felfedezése, vagy például egyetemi oktatóként mióta otthonról tanítok, nem az úton a kocsimban kell gyorsan felhörpintenem a kávét reggel, hanem lett időm hosszabban elidőzni mellette, az otthon kényelmében, és ez új élmény volt számomra, amit tulajdonképpen ennek a nehéz helyzetnek köszönhetek.

Említette, hogy mindig hatással van ránk, hogy éppen milyen környezet vesz körül bennünket. Ez azt jelenti, hogy fontos a terek esztétikai hatása is?

A környezetpszichológia nem annyira a szépségre koncentrál. Szakkifejezéssel élve a személy-környezet összeillést vizsgáljuk. Azt, hogy az adott tér mennyire támogatja például a benne lévők hatékony és eredményes kommunikációját.

Ha a környezetünk befolyásolja, hogy miképp tudunk a másik emberhez kapcsolódni, akkor rám akár az is negatív hatással lehet, ha például nincs elég fény az irodámban, és így kevésbé leszek hatékony a munkámban és a kommunikációmban?

Ezek a hatások sokszor nem tudatosak. Az egy szerencsés helyzet, ha fel tudom mérni, hogy a fény hiányzik. Gyakoribb, hogy nem tudom, pontosan mi is a bajom, a valódi ok nem tudatosul, de közben ez gyakorlati szinten a másik emberhez való kapcsolódási nehézségben ütközik ki. Vagyis azt fogom gondolni, hogy a másik a hibás, ő csinál valamit rosszul, ő az élhetetlen, miatta nem vagyok elég hatékony. Ha nem tudatosul, hogy milyen környezeti hiányom van éppen, akkor gyakran a másikon fogom kitölteni a frusztrációmat. Ezért érdemes mindig átgondolni egy-egy frusztráló helyzetet a környezet szempontjából is, hogy valójában miért is érzem magam olyan kellemetlenül.

Nemcsak a megszokott kedvelt tereinket veszítettük el a vírushelyzet miatt, hanem a legközvetlenebb környezetünk: az otthonunk is megváltozott. Nemcsak a szülők otthoni munkavégzése miatt, hanem az online oktatás folytán is.

Mindenképpen új funkcióknak is meg kell, hogy feleljen most az otthonunk, sokaknál például a nappali dolgozó szoba lett, ahol már nem ülhet le bárki pihenni, önfeledten tévézni, vagy zenét hallgatni, olvasni, mert más feladatot kapott a tér. Ez igényel egyfajta átrendeződést, ami részben a már említett rutinszerűség elvesztésével jár, és azzal az energiabefektetéssel, ami az új rend kialakulásához kell.

Sokan kezdtek mostanában aktívan foglalkozni a lakásuk belső tereivel, hiszen igazán nem mindegy, hogy milyen az a hely, ahol egész nap vagyunk. Ez a helyzet rávilágíthatott sok lakásban például a rossz térkihasználtságra, vagy más hiányosságra. Megjelent emellett például az igény a zöld környezetre: egyre többen dolgoznak azon, hogy minél több növény vagy virág kerüljön be a lakótérbe, nemcsak az otthonosság miatt, hanem kimondottan a természet közelsége iránti vágyból fakadóan is.

Ha nem vagyunk elég rugalmasak az otthonunk funkcióinak a változtatásában, akkor ebben a helyzetben meg is utálhatjuk a lakásunkat?  Mert nem kapjuk meg benne azt a nyugalmat, töltődést, amit megszoktunk?

Ez is előfordulhat, sőt, a lakás mellett a benne élő másik embert is.

Az együtt élők között meglévő problémákat ugyanis nagyon erősen visszatükrözheti a mostani helyzet: előtérbe kerülhetnek olyan nehézségek, amelyek eddig nem is jelentkeztek, egyszerűen azért, mert nem voltunk annyit együtt. Persze az otthoni összezártság nemcsak előhozhat lappangó problémákat, hanem meg is oldhatja őket – nem törvényszerű, hogy mindenkinél konfliktusként jelentkezzen a közös térhasználat.

Nyilván önmagában a bennünket körülvevő tér hiányosságai nem vezetnek váláshoz, de erős hatással van ránk a környezetünk, ezt mindig érdemes szem előtt tartani.