„Nem voltam a magam ura, egy „felsőbb erőnek” engedelmeskedtem” – Élet kényszerbetegséggel

Mentális betegségek szinte valamennyi embert érintenek életük során. Van, akit mélyebben, van, akit épp csak megcsap a szele. Én tinikorom óta küzdök a démonjaimmal, amik hol maguk alá temetnek, hol sikerül felülemelkednem rajtuk. Szeretném most megosztani veletek betegségem és gyógyulásom útjának főbb állomásait, felhívva arra a figyelmet, hogy senki sincs egyedül a problémájával. Az alábbiakban az én utam egy kis szeletét ismerhetitek meg, a saját szavaimon és hamarosan megjelenő Kényszer-vallomás című könyvem néhány részletén keresztül.

Mi is az a kényszerbetegség?

Sokan, amikor meghallják azt a szót, kényszer, arra gondolnak, hogy kényszert érzünk visszamenni ellenőrizni, bezártuk-e az ajtót, vagy elzártuk-e a gázt. Ezek a gondolatok és viselkedések azonban azok esetében is gyakoriak, akik nem szenvednek semmilyen betegségben.

Hogy mikor beszélünk igazi kényszerbetegségről? A szakirodalom szerint akkor, ha minimum egy órát tesz ki az ember életéből naponta a kényszergondolat/cselekedet, és már érezhető szenvedést, életminőségbeli romlást is okoz.

Fontos tisztázni, hogy a kényszergondolat és kényszercselekedet nem ugyanaz. A kényszergondolatok (például aggódás a piszoktól, fertőzéstől, agresszív gondolatok egy családtaggal szemben, tiltott szexuális gondolatok) zavaró, félelmet keltő gondolatok, amelyeket a beteg magától idegennek, akarata ellenére valónak tart, és próbál küzdeni ellenük.

A kényszercselekedetek (például túlzott vagy rituális kézmosás, kényszeres fertőtlenítés a fertőzésektől való rettegés miatt, felesleges tárgyak gyűjtése, ismétlési rituálék: küszöbön át- és visszalépések, lépcsőn le- és feljárás, ismételt leülés és felállás) pedig olyan tevékenységek, amelyet a betegek újra és újra végrehajtanak a szorongás oldásának reményében.

Tehát a kényszeres gondolatok háttere a szorongás, a kényszeres cselekedet pedig általában a kényszergondolatok okozta szorongás oldására szolgál.

A félelem szorításában

Tizenöt éves voltam, amikor az életem gyökeresen megváltozott. Egyik napról a másikra nem tudtam kimenni a szobám ajtaján. Álltam a küszöb előtt, a szívem hevesebben vert, és az kattogott a fejemben, többször KELL átlépnem a küszöböt, csakis így mehetek át rajta. Rettenetesen megrémültem, azt hittem, megőrültem.

Úgy éreztem magam, mint aki az agyának egy sötét börtönébe van zárva, és nem találja a kiutat. Bármerre mentem, rettegés fogott el. Vajon el tudom-e végezni azokat a rituálékat, amiket el KELL végeznem? Lesz-e lehetőségem visszamenni, újra és újra elismételni a cselekedeteket, és elmondani a hozzá tartozó mondataimat?

Az én állandóan ismételt, „védekező” mondatom a következő volt: „Hagyjatok a rossz gondolatokkal, ne gondoltassatok velem ilyeneket, senkinek nem akarok semmi rosszat. Minden rendben van és rendben is lesz.” Emellett mindent ismételnem kellett: felkelni a vécéről, ki-be járkálni az ajtón, többször lenyomni a kilincset, olvasásnál, ha számomra „rossz” szót olvastam, újra és újra oda-vissza lapozni a könyvet vagy újságot. Egy idő után le is szoktam az olvasásról.

Az ismétlések adták számomra a megnyugvást. Így az egész életem ismétlések sorozatából állt.

Azt éreztem, ha nem csinálom meg, ha nem mondom el akár harmadszor is, valami nagyon rossz fog történni. Megjelentek az olyan gondolatok, hogy „akkor biztosan nem fognak szeretni”, „nem leszek elég jó”, „valami történni fog velem”, „balszerencsém lesz”.

Senkinek nem mertem beszélni erről, és igyekeztem titkolni mindenki előtt a problémámat. Abban bíztam, ez csak átmeneti, és hamarosan jobban leszek.

Sajnos a kényszergondolatokat és cselekedeteket kiváltó halmaz nem csökkent, hanem egyre nőtt: féltem a fekete macskától, mert tudtam, ha látok egyet, legalább fél órás procedúra vár rám. Sokadik próbálkozásra sikerült csak felkelnem a vécéről. Féltem az elhízástól, rettegtem attól, hogy a páromnak nem vagyok elég jó, elég szép és kedves. Ilyenkor újra és újra el kellett mondanom a „védekező” mondatomat, és ismételnem különféle cselekedeteket.

Gúzsba köt a folyamatos ismétlés kényszere

Én is, hasonlóan a többi kényszerbeteghez, a biztonságot és megnyugvást az ismétlődő cselekvések sorozatától reméltem. Ezt meg is kaptam, de csak rövid időre, aztán egyre több és több kellett belőle.

Az alábbi, a Kezdetek című novella részletéből (ami a Kényszer-vallomásban is szerepel) kiderül, mire is gondolok pontosan:

„Hazafelé tartunk a suliból, lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, kezdek kétségbeesni. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam. A szívem vadul kalapál, izzadni kezd a tenyerem és érzem, ahogy a hajam töve nedvesedni kezd.

– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.

Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel, és nagy levegőt veszek. 

– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.

Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza.

De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen. 

Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.”

A kényszerbetegség, mint függőség

Tisza Kata így fogalmaz a Hipnózis 6-kor című könyvében: „Mert amikor nem tudunk elengedni valamit, ami fáj nekünk, ami leépít, az függőség. A függőség pedig azt jelenti, hogy egyszer valamikor bevettünk egy „drogot”, ami aztán kéri, követeli az adagját, és bűntudatot kelt, ha nem adjuk meg, és az is, ha igen. Tehát beleragadunk, úgy érezzük, nem vagyunk önmagunk urai többé, lehasadunk önmagunkról.”

Ez tökéletesen igaz a kényszerekre is. Nem voltam a magam ura, „felsőbb erőnek” engedelmeskedtem. Amikor nem csináltam meg, amit KELLETT, akkor bűntudatom támadt, szorongás tört rám, úgy éreztem, nagy hibát követtem el, amit haladéktalanul jóvá kell tennem. Többszörösen is.

A kényszerek behálózták a reggeleimet, a nappalaimat, a délutánjaimat és estéimet. Nem kíméltek az iskolában, különféle programokon, baráti összejöveteleken és rokoni látogatásokon sem. Viszont akármennyire is elárasztották az életemet, nem hagyhattam, hogy totálisan átvegyék felettem az irányítást, hiszen amellett, hogy én teljesen „kattantnak” éreztem magam, nem szerettem volna, hogy más is így nézzen rám. Ezért próbáltam inkább a kényszergondolatokkal helyettesíteni a kényszercselekedeteket is. Főleg társaságban.

Előbb-utóbb a betegség a tetőfokára hág…

Reggeltől estig próbáltam kitalálni szövegeket (azért annyira nem kellett agyalnom rajta, megtaláltak maguktól is), amiket mantráztam, amikor emberek között voltam. Szorongtam attól, ha túlsúlyos embert láttam, mert egyből bekapcsolt az a félelmem, hogy nehogy én is elhízzak – mert akkor nem fognak szeretni. Ekkor elmondtam a „védekező” mondatomat. Ha szép nő jött velem szembe, akkor azért nőtt a szorongásom, mert bekapcsolt a vészcsengő az agyamban, hogy „mindenki szebb és jobb, mint én – minek kellenék bárkinek is”. Szintén a mantrámmal védekeztem. A különbség csak annyi volt, éppen hányszor kellett elismételnem. Volt, hogy ez a szám huszonhétre is rúgott.

Beteg ember esetében azért kellett ellen-mantráznom, mert úgy gondoltam, ezzel majd távol tarthatom magamtól és a környezetemtől a betegségeket. Minden negatív szóra volt „ellenszövegem” (például ha rákos betegségről beszéltek, azt ismételgettem, hogy a „rák csak egy csillagjegy”), amelyet el kellett mondanom, hogy biztonságban érezhessem magam.

Ez, bár kívülről láthatatlan volt, belülről eszméletlen nagy nyomást és frusztrációt okozott, mert figyelnem kellett a pontos szövegre, mert ha tévesztettem, kezdhettem elölről.

Kimerült voltam testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt. Estére zsongott a fejem, állandó fejfájás gyötört, hasmenéssel küzdöttem és eljött az a pont is, amikor úgy éreztem, az életem már élhetetlen.

Ki kell lépni a sötétségből, akkor is, ha félünk

A második terhességem idején (ekkor voltam 26 éves) jutottam el arra a pontra, amikor a napom több mint a felét kitették a kényszergondolatok és -cselekedetek, és szinte reggeltől estig mantrák hada száguldozott a fejemben.

Hogy miért nem fordultam orvoshoz? Nos azért, mert féltem. Féltem attól, hogy őrültnek tartanak, féltem a szégyentől, a megbélyegzéstől, a kirekesztettségtől.

Mivel ennek a betegségnek az egyik tünete az élettér beszűkülése (hiszen előbb-utóbb minden és mindenki szorongást, aztán kényszergondolatot és kényszercselekedetet szül), egyre nehezebbé vált elmennem otthonról, találkozni az ismerőseimmel, barátaimmal és családtagjaimmal.

Többször magyaráztam el magamnak, hogy „nem az fog megvédeni a rossztól, ha háromszor lépek ki az ajtón vagy hatszor kelek fel a vécéről”. De elméletben hiába tudtam, képtelen voltam ellenállni. Hiszen, ha nem engedelmeskedtem, a legrosszabb tört volna rám: az elviselhetetlen szorongás.

„Hazudtam az embereknek és magamnak is, hogy minden rendben, semmi baj nincs velem”– A mentális betegségekkel járó stigmáról és szégyenről

Amikor elérkezik a változás ideje

Közel húsz évig nem szabadultam a kényszerek börtönéből, pedig nagyon vágytam már rá.  A változást az első házasságom vége hozta el 2020-ban, amikor megismerkedtem az új párommal, most már férjemmel. Ő volt az első, akinek őszintén elmeséltem a problémámat, és a támogatásával sikerült találnunk egy klinikai szakpszichológust, aki kényszerbetegségre specializálódott.

Rövid ismerkedés után nekikezdtünk a közös munkának:

• nevet adtuk a kényszernek: ő lett a mumus
• elkészítettem róla egy rajzot: én milyennek látom, hiszen, ha már testet ölt, könnyebb ellene védekezni
• meghatároztunk kényszermentes időszakokat, amikor nem szabadott kényszereznem: ez kezdetben egy óra volt, amit a terápia alatt, hétről hétre fokozatosan emeltünk, mígnem eljutottunk oda, hogy megfordítottuk a felállást: napi egy órát kaptam, amikor kényszerezhettem, végül szinte az egész nap kényszermentessé vált.

Az első kényszermentes órámat sosem felejtem el

„Nagy vehemenciával elmentem vásárolni. Egy óra, ugyan, mit nekem! Kibírom! Leszegett fejjel baktattam a Sparban, pakoltam be monoton mozdulatokkal a cuccokat a kosárba, és igyekeztem minél gyorsabban végezni. Aztán az önkiszolgáló pénztárnál hatalmas sorba ütköztem. Jöttek-mentek körülöttem azok az emberek, olyan beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülem, amik miatt én már kényszereztem volna.” Például a sorban megláttam egy teltebb nőt; meghallottam, amint arról beszél egy pár, hogy valaki meghalt vagy épp mellettem egy pár boldogan nézett egymásra.

De akkor, ott nem nyúlhattam a kényszeres mondataimhoz. Azt hittem, menten elájulok. „Fújtattam, vettem a mély levegőket, mereven bámultam előre, és igyekeztem volna kifelé. Fizetés után bevágódtam az autóba, hazaszáguldottam, és majdnem elsírtam magam.”

(Részlet a Kényszer-vallomásból)

De kibírtam! Hihetetlen büszke voltam magamra!

A közös terápiás munka során többféle opciót kaptam a kezembe, amit elővehettem, amikor szükségét éreztem. Ilyen volt például a kivárás technikája: amikor nagyon rám tört a „kényszerezhetnék”, bevonultam a vécére, néztem magam a tükörben, és vártam. Vártam, miközben azt suttogtam, hogy „meg tudod csinálni. Kibírod.” Ez nagyjából öt percig tartott, aztán csökkent a szorongás, végül elmúlt. Kényszercselekedetek- és gondolatok nélkül.

Segítség volt az is, hogy végigvettük a gyógyulás előnyeit (szabadabb élet, felszabadultságérzet, szorongásmentes élet, minőségibb mindennapok, több időm jut a gyerekekre, a párkapcsolatomra, önmagamra, magasabb lenne az energiaszintem) és a kényszerek hátrányait (energiavámpír, időrabló, feszültté tesz, saját dolgomban gátol, fejfájást okoz, beszűkíti az életterem, a gyerekeimtől vesz el időt).

Az önismereti munkám nélkül nem itt tartanék

A kényszeres terápia vége felé kezdtem el egy másik pszichológushoz járni, akivel a mélyebb, eltemetett traumákat kezdtük feldolgozni. Kognitív viselkedés- és sématerápiát folytattam, naplóztam a szorongást kiváltó szituációkat, majd átkereteztem őket újra és újra és újra. Azt hittem, a kényszerek legyőzésénél nem lehet nehezebb semmi. Tévedtem.

Ahogy kiiktattam a szorongást csökkentő kényszereket, a világom kezelhetetlenné vált, és azt hittem, nem bírom tovább.

A lelkiállapotomat hűen tükrözi az alábbi, Kifordult világ című novellában (a Kényszer-vallomás kötetben) olvasható részlet:

„Végtelennek tűnő, sodort kötél nyújtózik a rozsdás sötétségben. A talpamat forró fájdalom égeti. Egyre nehezebben egyensúlyozom a józanság határán. Fogytán az erőm. Fújtatok. A mellkasom fel-le ugrál a fülem dobol és felemészt a szorongás. Az érzés, hogy feleslegesen vagyok a világon. Hogy mindenkinek csak szenvedést okozok. Rúgnék, kiabálnék és arcul csapnám a világot. Ordítanék, hogy igenis érek valamit. A belsőmet megtölti a félelem – mi van, ha képtelen vagyok a változásra? Ha minden erőfeszítésem ellenére kudarcot vallok? Aztán már nem érzek semmit. Semmi mást, csak ürességet és kimerültséget. Becsukom a szemem.

Zuhanni kezdek.”

Fontos volt megértenem azt is, hogy az érzelmi válaszreakció jóval később követi le azt, amit én fejben már megdolgoztam. Ez óriási frusztrációt és feszültséget okozott bennem, meg kellett tanulnom várni. Volt, hogy nagyon nem éreztem magam jó embernek, sőt!

A terápia folyamán volt, hogy sokkal rosszabbakat gondoltam magamról, mint amikor nekivágtam. Ma már tudom, hogy ezen érzések átélése nélkül nem jutottam volna előrébb, és nem ott tartanék, ahol ma vagyok.

Egy ideig küzdöttem a pánikrohammal is, próbáltam elnyomni, nem figyelni a rám törő érzéseket, félelmeket. Aztán beláttam, hogy ez így nem működik. Utat kell engednem nekik. Szembe kell néznem velük, mert csak így vesztik el a jelentőségüket – így tudok megszabadulni tőlük. Ezért amikor egy rossz érzés kerített hatalmába, engedtem. Féltem, rázott a hideg… sírtam. De hagytam.

Szembeálltam vele – meghallgattam, miért van itt, megkerestem az agyam rejtett zugaiban, miért is érzem magam cefetül és tudomásul vettem. Aztán egy idő után megkönnyebbültem. Mert már nem féltem átadni magam az érzésnek.

Aztán szép lassan, ahogy hetekből hónapok lettek, ahogy egyre jobban megértettem a saját működésemet, a háttérben húzódó okokat, eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok mindent azonnal megváltoztatni. Beláttam, hogy hol vannak még megoldandó problémáim, lecsökkentek a pánikrohamok és az állandó szorongás.

„Minden egyes pillanata, szenvedése, pánikrohama és fájdalma megérte”

A terápiás munkával párhuzamosan temérdek könyvet olvastam, amik segítettek a bennem zajló folyamatok megértésében. A teljesség igénye nélkül ide tartozik Lawrence J. Cohen: Legyőzzük a félelmet, Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Érzelemszabályozás a gyakorlatban, és Oprah Winfrey & Bruce D. Perry: Mi történt veled? című könyve.

A saját példámon keresztül pedig azt tudom mondani, amit a hamarosan megjelenő, Kényszer-vallomás című könyvemben is írtam:

„minden egyes pillanata, szenvedése, pánikrohama és fájdalma megérte… mert kinyílt előttem a világ. Olyan könyveket tudok olvasni, amit eddig sosem, elkezdtem új dolgokat megtanulni, beszélgetek idegen emberekkel és újra úgy tudok sétálni a városban, hogy nincs apróra zsugorodva a gyomrom. Nem hálózza be a napjaimat a szorongás, ami hatással volt a gyerekeim életére, a velük való kapcsolatomra és a környezetemre.”

Visszatekintve erre a hegyekkel-völgyekkel tarkított útra, azt gondolom, az első és legfontosabb lépés az volt, hogy mertem beszélni róla és segítséget kértem, hogy szembe merjek nézni a testemet-lelkemet fogva tartó szörnnyel. Rögös, nehéz és kívül belül megtépázó utazásra indultam, de emelt fővel mondhatom, hogy túléltem és megérte!

A kiemelt idézetek a Kényszer-vallomás című kötet részletei.