„Tökéletes volt” – A Fekete Hattyú című film pszichológiája

Bár a Fekete Hattyú nem egy mai film, aki egyszer látta, biztosan nem felejti el, és talán akadnak még (rajtam kívül) olyan lelkes balett- és mozirajongók, akik időről időre újra megnézik, hogy ismét elmerülhessenek Aronofsky különös világában. Így hát, amint kiderült, hogy a KAPSZLI és a Premier KultCafé közös, Gondold másként! című filmklubjának első alkalmának témája a Fekete Hattyú lesz, máris tudtuk, hogy ott a helyünk.

„Mivel a rendező, Darren Aronofsky a filmkészítés mellett társadalomtudományokat, többek között antropológiát is hallgatott a Harvardon, nem is volt kérdés, hogy az emberi oldalról közelíti meg azt a kettősséget, ami annyira meghatározó a Fekete Hattyú című filmben” – tudhattuk meg Szirb György balettművésztől, a Magyar Nemzeti Balett balettmesterétől, aki Harsányi Szabolcs Gergő sport- és szociálpszichológussal beszélgetett a filmben felbukkanó rejtélyes motívumokról. Ahhoz, hogy ezeket a motívumokat könnyebben átláthassuk, érdemes tudni néhány dolgot a Fekete Hattyú előéletéről is.

Születő Hattyú

Bár Aronofsky, akinek a nevéhez a Pi és a Rekviem egy álomért című filmek készítése is fűződik, már 2000-ben tárgyalt a Fekete Hattyúval kapcsolatban Natalie Portman-nel, aki a főszereplőt, Nina Sayers-t alakítja, a film elkészülésére mégis csak tíz évvel később került sor. A rendezőtől egyébként nem idegen a balett világa: táncos húga révén rengeteg alkalma nyílt a kulisszák mögött közvetlen közelről végigkövetni egy-egy előadás színpadra vitelét.

„Nem csak azt láthatta, amit mi, táncosok a színpadon alakítunk, hogy jól vagyunk (vagy éppen nem), hanem a felkészülést, fáradtságot is, azt, milyen pszichés megterhelést jelent egy előadás”

– jegyezte meg Szirb György a rendező bemutatásakor.

Ezt a fáradtságot, pszichés terhelést, a szereppel való eggyé válást mutatta meg aztán Aronofsky a Fekete Hattyúban; rendkívül intelligensen, tudatosan felépítve még azt is, hogyan változik át a film elején mindig fehér vagy rózsaszín ruhákban mutatkozó Nina fokozatosan a Fekete Hattyúvá, egyre sötétebb öltözékekben megjelenve.

A rendező Csajkovszkij A hattyúk tava című darabjának klasszikus változatát, a zenét kissé modernebbre hangolva, ám az eredeti történetet megtartva használta fel a filmben: Odette, a hattyúvá változtatott fiatal lány csak akkor válhat újra emberré, ha egy ifjú szerelmét birtokolja. Azonban a herceget, aki megmenthetné kedvesét az átoktól, elcsábítja a fekete hattyú, aki megtévesztésből Odette arcvonásait viseli. A lány pedig, aki rádöbben, hogy elveszítette a herceget, elkeseredésében a mélybe veti magát. A modern változatokban happy end-del is találkozhatunk a darab végén, ekkor a szerelmesek legyőzik a gonoszt, és egymáséi lesznek.

Fehér Hattyú

A happy end helyett Aronofsky filmjében az eredeti, mélybe ugrós befejezést láthatjuk – a Fekete Hattyúból pedig nem csak a boldog befejezés hiányzik, hanem általában a boldogság is. A főszereplő, Nina, a balett-táncosok szigorú, fegyelmezett gyakorlással teli mindennapjait éli, amikor útjába kerül a soha vissza nem térő lehetőség a kiugrásra: ő táncolhatja a Hattyúkirálynő szerepét a társulat készülő darabjában. A zárkózott, édesanyjával élő lány napról napra jobban összeroppan a hatalmas nyomás alatt, a szemünk előtt pedig az ő sajátos valóságának darabjai bontakoznak ki.

„Érdemes ezt a filmet a sportpszichológia szemszögéből is megnézni” – véli Harsányi Szabolcs Gergő.

„Néhány dolog, ahogy ma mondani szoktuk, ‘túl van tolva’, el van túlozva benne, ám maguk a filmben szereplő jelenségek nagyon is valósak. A főszereplő édesanyjával való kapcsolata például, hogy mennyire erősen jelen van az, hogy az anya a saját meg nem valósított vágyait a gyerekén keresztül akarja megélni – ezzel én, mint sportpszichológus, nap mint nap találkozom.

Látni kell azt is, hogyan hat a rendező, mint edző a főhősre; hogy milyen befolyással bír rá a rivális jelenléte, illetve az, hogy a győzelem érdekében egyre közelebb kell kerülnie a saját, sötétebb oldalához” – mondja a sportpszichológus.

Borderline Hattyú?

Ez a bizonyos „sötét oldal”, és a hozzá vezető út tulajdonképpen a Fekete Hattyú központi témája. A filmet a megjelenése idején a kezdetektől széles körű elismerés fogadta; Natalie Portman főszerepben nyújtott alakításáért Oscar-díjat is nyert. Sokakban felmerült azonban a kérdés: mit látunk valójában a filmben? Egy balerinát, aki a nyomás alatt összeroppan? A skizofrénia, esetleg a borderline személyiségzavar egy klasszikus példájának bemutatását? Mi ebből a valóság?

Bár, ahogy Harsányi Szabolcs Gergő is hangsúlyozta, pusztán a film alapján nem lehet komplex pszichiátriai kórképet megrajzolni a főszereplőt illetően, a megjelenése idején rengeteg különböző elmélet látott napvilágot. Dolores Malaspina, a New York-i Egyetem pszichiáter professzora úgy vélte, Nina vizuális hallucinációiból, paranoid tévképzeteiből és a filmben megjelenő autoagresszióból, önsebzésből inkább következtethetünk borderline személyiségzavarra, mint pszichózisra.

Ezt támasztotta alá Jonathan Abramowitz, a North Carolina-i Egyetem pszichológusa is, aki szerint éppen a filmben megjelenő a kényszeres, illetve evészavarra utaló tünetek (többször is láthatjuk, ahogyan Nina hánytatja magát) zárják ki a pszichózis „diagnózisát”, amelyben a valóságtól való elszakadás sokkal intenzívebben lenne jelen (így a főszereplőt nem foglalkoztathatná a testsúlya).

A szakértők hozzáteszik, hogy azért sem valószínű, hogy a film skizofréniát, vagy más pszichotikus kórképet jelenítene meg, mert ezekben az állapotokban a vizuális hallucinációk előfordulása igen ritka. A legtöbb elmélet szerint a főszereplő eleve fennálló sérülékenységéről, esetleg borderline személyiségzavaráról lehet szó, ami a hatalmas stressz hatására fellángol, és pszichotikus epizódokhoz vezet.

Stresszes Hattyú

Stresszből valóban nincs hiány a filmben: Nina édesanyjával való szimbiotikus kapcsolata, aki kisgyermekként bánik a már felnőtt lányával, eteti, öltözteti-vetkőzteti; a balett világára jellemző elképesztő fizikai és szellemi megterhelés, és mindezek mellett egy maximalista, erőszakos edző-rendező jelenléte, aki nem éri be a tökéletesnél kevesebbel.

„Mindezek a hatások halmozottan érik Ninát” – véli Szirb György. „A saját hatalmas megfelelési vágya, az édesanyja meg nem valósított álmai, és a balettmestere, aki mindent megtesz, hogy a tökéletesen ráillő Fehér Hattyú szerepe mellett a Fekete Hattyút is kiprovokálja belőle. A szexualitást használja arra, hogy fölé kerekedjen; ez az Orosz Balett születésekor Gyagilev, és a későbbiekben sok más balettmester eszköze is volt – mint a színészetben, amikor olyan lelkiállapotba igyekeznek hozni a színészt, amely a karakter eljátszásához szükséges.” A balettművész szerint ekkora nyomásnak kitéve különösen nehéz érzékelni, hol van az a bizonyos határ, amin túl már nem a tökéletesség vár, hanem az összeomlás.

Tökéletes Hattyú

A történet előrehaladásával Nina újabb és újabb lépéseket tesz a „sötét” oldala felé: már nem az a törékeny, félénk lány, akinek a film elején megismerhettük.

Fellázad anyja fojtogató szeretete ellen, és még az általa korábban bálványozott, visszavonulás előtt álló prímabalerinával szemben is kiáll magáért. Egyvalami azonban változatlan: a tökéletesség elérésének megszállott vágya.

„A főszereplőnél jelen van egy nagyon erős belső motiváció: nem azért akarja tökéletesen megformálni a szerepet, mert híres vagy éppen gazdag lesz általa, hanem önmagáért, a maga tökéletességéért igyekszik kihozni magából a maximumot” – mutat rá a sportpszichológus. „Nina egy igazi ‘rendes’ lány, aki szó szerint vesz minden tanácsot, iránymutatást, amit kap, és kétségbeesetten próbál megfelelni az elvárásoknak.”

A tökéletességet Nina szemével mindig máshol láthatjuk felvillanni: imádott anyjában, a mestere, Thomas alakjában, Beth, az öregedő prímabalerina, sőt, a „hasonmása”, Lily személyében is, aki tulajdonképpen éppen annyira a tökéletes Fekete Hattyú, mint amennyire Nina a Fehér. Ám valósággá válhat-e, megtestesülhet-e benne ez az áhított tökéletesség, és egyáltalán: valóság-e még bármi, amit Nina lát?

Fekete Hattyú

„A film során többször is előfordul, hogy egy-egy kameraállás elárulja nekünk, a nézőknek, hogy amit a főszereplő lát, valójában nem a valóság. A történet vége felé egyre több jel utal arra, hogy Nina pszichéje kezd megbomlani” – mondja Harsányi Szabolcs Gergő. „Azonban az is érdekes kérdés, hogy mindebben vajon mennyire játszhat szerepet, hogy látjuk, nem eszik, nem alszik rendesen, óriási rajta a nyomás – talán ennek vannak bizonyos pszichológiai következményei. Az is lehetséges persze, hogy az ő esetében eleve jelen volt valamilyen pszichés defektus. Ezekre a kérdésekre azonban a filmből nem kapunk választ.”

Valóban nem, és bár hosszan lehetne sorolni és elemezni az egyes pszichés zavarokra utaló, a Fekete Hattyúban felbukkanó jeleket, egy bizonyos ponton túl felmerülhet a kérdés: tényleg érdemes? Elgondolkodni ezen a filmen, elmerülni, akár újra és újra abban a sajátos valóságban, amit Nina, és ezáltal a néző számára is megteremt, engedni, hogy hasson ránk a történet sodrása – ez az, ami talán fontosabb, mint strigulázni a balettvilággal kapcsolatos kliséket, vagy éppen a tüneteket. Ha ezzel a szemmel nézzük a Fekete Hattyút, talán más értelmet nyerhet számunkra a film záró mondata, Nina utolsó sóhaja: „Tökéletes volt.”

Fotó: itt