„Ha gyermeket szülök, nem lesz saját életem!”- A gyermekvállalás mögött rejlő félelmekről

Vannak olyan nők és férfiak, akiknek az életéhez szervesen hozzátartozik a babavállalás, azonban egyre többen érkeznek hozzám terápiára olyanok is, akik nem tudják elképzelni, hogy gyermekük legyen. Előfordul, hogy a pár egyik tagja sem szeretne szülővé válni, és azzal is találkozom, hogy csak az egyik fél ódzkodik a szülői szereptől. Alapvetően nincs azzal baj, ha valaki nem szeretne gyermeket, de mindenképp segíthet az, ha látjuk és értjük a döntésünk mozgatórugóit. A következő írásunkban ezeket a háttérben levő okokat szeretnénk bemutatni, terápiás példákon keresztül.

A klienseim narratíváiban gyakran úgy jelenik meg a gyermektől való elzárkózás, hogy találnak egy racionális indokot, amibe belekapaszkodhatnak, így önmaguk felé is magyarázatot nyer a belső, nagyon erős félelem.

A halogatás indoka sok esetben az anyagiak megteremtése. Vannak párok, akik az anyagi boldogulást tűzik ki célul, és hátrébb helyezik a gyermekvállalás fontosságát. Úgy vélik, ha meglesz a vágyott kertes ház és autó, akkor minden adott lesz ahhoz, hogy boldog gyermekes családként élhessenek. Amikor már mindezeket előteremtették, akkor viszont újabb érvek látnak napvilágot: „Annyira jól megy a vállalkozás, hogy most tényleg nem lehet lelassulni, kár lenne a drága időt a gyereknek szentelni!”

Ezen kívül jelenleg a környezeti és társadalmi változások olyan hosszan tartó kilátástalanságot és félelmet generálnak az emberekben, ami miatt bizonytalannak érzik a jövőt, és átélnek egy olyan mély egzisztenciális válságot, ami az alapvető biztonságérzetet rengetik meg. Vannak emberek, akiket ez érzékenyebben érint, mint másokat. Ők azok, akik a mély szorongás miatt még nehezebben tolerálják a gyerekvállalással kapcsolatos kihívásokat és bizonytalanságot.

Nézzük meg, hogy a racionális érvek mellett milyen tudattalan folyamatok befolyásolják azt, hogy hogyan állunk a gyermekvállalás kérdéséhez. Nem törvényszerű, hogy minden esetben gátolttá válik a szülővé válás, de erős hatással lehetnek az alábbi szempontok.

„Nem akarom továbbadni ezt a szörnyű mintát!”

Egy mártír, bűntudatkeltő szülő függő kapcsolatot alakít ki a gyermekével, aki azt éli át a felnövekedése során, hogy megcserélődnek a szerepek: az ő gyermeki feladatává válik, hogy a szülő jól érezze magát, pedig az anya és az apa feladata lenne a gyermek érzelmi és fizikai szükségleteinek kielégítése. A gyermek a felelős azért, hogy anya mosolyogjon, eleget pihenjen, neki kell támogatnia akkor, amikor apa ittasan jön haza, vagy éppen elválnak. Az éretlen szülők a gyermeket arra szocializálják, hogy a saját szükségleteit félretéve támogassa őket.

„Anyám egész életemben engem használt arra, hogy a lelki sebeit nyalogassam. Sohasem volt fontos, hogy én mit szeretnék, az érzelmi zsaroló mondataival a mai napig eléri, hogy szinte automata üzemmódban azt tegyem, ami az ő igénye! Nem tudom elképzelni, hogy szüljek, és az életem hátralévő része csakis a gyerekről szóljon!” – meséli Szilvi.

Ez pont olyan, mintha azt kérnénk egy gyerektől, hogy fusson félmaratont, és ő meg is teszi vért izzadva, bukdácsolva, minden számára fontos dolgot félretéve, hiszen számára a szülő elégedettsége jelenti a biztonságot. Ezek után azonban borítékolható, hogy nem fogja szeretni a félmaratont, hiszen van egy ősi, mélyen rejlő tapasztalata a megélt kínokról.

A gyermek így érzelmi deficitekkel és mély sebekkel érkezik a felnőttkorba. Sokszor az érzelmi érés sem fejeződik be, hiszen a szülőnek nem érdeke, hogy a gyermeke leváljon. Ilyen esetben a felnőtt gyerek számára félelmetessé válik a gyermekvállalással járó felelősségvállalás, hiszen a gyermekkori élmény a meghatározó.

Zoli arról mesél, hogy azért nem szeretne gyermeket, mert diplomás, jómódú szülei bántalmazták, és nagyon fél attól, hogy tudattalanul ő is továbbadná a mintákat. A mostoha gyermekkorból fakadó nárcisztikus sérülései miatt olyan énközpontú felnőtté vált, akinek az érzelmek megélése nehézséget okozott. Így egy gyermekkel való lehetséges kapcsolat sem tudott vonzóvá válni.

„Anyám állandóan az iskolai eredményeimmel hencegett, de ha valami nem sikerült tökéletesen, akkor megvert és ócsárolt. Sokat szenvedtem, ezért az a célom, hogy jobbá tegyem a saját életemet! Anyagilag mindent megteremtettem magamnak, így azt csinálok, amit akarok, nem vagyok hajlandó a fél életemet egy gyerekre szentelni. Egyébként sem akarom továbbadni ezt a szörnyű mintát! Végre úgy élhetek, ahogy nekem jó!”

Mivel a bensőséges családi légkör nem teremtődött meg, ezért a gyermekvállalás lehetősége az intimitástól való mély félelemmel társul. Ebből egy lehetséges egérút az énközpontú élet, amiben nincsen tér egy gyermek számára.

A gyermek egy projekt vagy biztonság?

Azokban a családokban, ahol a szülő nem közvetít érzelmeket a gyermekei felé, hanem leginkább projekt szemlélettel működik, a gyermek azt tanulja meg, hogy csakis a teljesítmény számít. Egyrészt a szülői működés mintául szolgál a számára, másrészt valószínű a pozitív megerősítések is az eredmények alapján érkeznek.

Könnyen előfordulhat, hogy a gyereknevelést is egy projektnek érzi, ahol lehetőség van a tökéletesség és értékesség bezsebelésére. Viszont ha van az életében más felület, ahol a sikereket megéli, akkor előfordulhat, hogy a gyerekvállalás háttérbe szorul, és inkább az élet racionálisabb oldala fogja számára biztosítani a sikerélményt.

Azokban a családokban, ahol néha túl szorosak a családi kötelékek a határok átjárhatósága miatt, általában a több gyermek vállalása természetes. A motiváció a biztonságot adó közelség megteremtése, éppen ezért nem ritka a sokgyermekes, nagycsaládos együttlétek, a hétvégi családi ebédek.

A hasonlóan működő családokban felnövekvő gyermeknek felnőttként is lehet az a rejtett motivációja, hogy több gyermeke legyen, mert ez adja majd meg neki a nem létező személyes biztonságát. Tehát csöbörből vödörbe lép, a szülők adta biztonságból a saját szoros, néha fullasztó családi kötelékébe.

„Egy igazi anya csakis a gyermekeinek él!”

Kingának olyan édesanyja van, aki háttérbe szorítja a saját életét, és csakis a gyermekei jelentik számára az élete értelmét. Ez az anyai minta egyáltalán nem vonzó, hiszen azt közvetíti a fiatal felé, hogy az anyaság egyenlő egy életre szóló szolgálattal, és esélye sincs annak, hogy egy édesanya gyermekétől függetlenül is boldog legyen.

„Borzasztó látni anyámat, hogy csak akkor mosolyog, ha én hazamegyek. Fiatal, ötvenes nő, aki a sarki kisközértig megy le a kutyával. Nincs élete, nincsenek kapcsolatai, gyakorlatilag elsorvasztja magát. Miközben tudom, hogy én nem így szeretnék élni, mégis a zsigereimben érzem ezt a mintát, és bűntudatom lenne, ha nem áldoznám fel az életemet a gyerekemért! Így inkább nem szülök!”

A tévhittel ellentétben valójában akkor tudjuk a legtöbbet adni gyermekünknek, ha saját szükségleteinkkel és jóllétünkkel is foglalkozunk, és megengedjük magunknak mindazt, ami a saját egyensúlyunkhoz kell.

Az egyéni elakadásokon kívül a gyermekvállalás félelme kialakulhat a párkapcsolatokban is. Ilyenkor a pár olyan dinamikát hoz létre a kapcsolatban, amiben egyszerűen nincs tér a gyermeknek.

Mindörökké csak együtt – a megrekedt párkapcsolatok

Imre és Babi olyan negyvenes páros, akik fiatalkoruk óta párkapcsolatban élnek. Mindent együtt csinálnak, nincsen az életükben olyan tevékenység, ami autonóm lenne. Sehová sem mennek egymás nélkül, barátaik sincsenek, függő kapcsolatot alakítottak ki.

A kapcsolat megrekedt a kapcsolati fejlődési fázis elején, a szimbiotikus fázisban, amikor a két szerelmes egy egységként él, és nem lépett át a differenciálódási fázisba, ahol a személyes autonómia is megjelenhetett volna. A kapcsolatukban annyira nem volt tér, hogy oda nem férhetett be egy kisgyermek, hiszen az szétzúzta volna a túl szoros, a biztonság illúzióját nyújtó kettősüket. Bár eddig nem okozott számukra problémát a gyermektelenség, de a negyvenes évek közepén értelmetlennek kezdték érezni az életüket, ekkor jöttek el terápiára.

A te döntésed

A meglévő társadalmi elvárások és a gyermektelenség között húzódó feszültség sajnos meglehetősen kényes témává tette a gyermekvállalás kérdését. Emiatt könnyen előfordulhat, hogy a gyermektelen párokat elítélik, pedig pont olyan joguk van eldönteni, hogy nem szeretnének gyermeket, mint azoknak, akik azt választják, hogy gyermekes családban szeretnének élni. Mindkét esetben elmondható, hogy csakis kellő önismeret birtokában tudunk felelősségteljes döntést hozni.

Szakemberi segítséget leginkább akkor szükséges igénybe venni, ha valaki nem látja tisztán a jövőt, képtelen eldönteni, hogy szeretne-e gyermeket, vagy inkább mégsem, esetleg csak szeretné megérteni, mi lehet az oka annak, hogy soha nem vágyott gyermekre. Ha saját magunk számára egyértelmű a döntésünk, akkor gyermek nélkül is teljes életet tudunk élni.