„Amikor átlépsz egy határt” – a gólyatábor, mint beavatás

Ha nyár, akkor fesztivál, ha augusztus vége, akkor gólyatábor. Ha tábort nem is, valamilyen integrációs programot (például Gólyahét, Orientációs napok) minden felsőoktatási intézmény szervez leendő tagjainak. A nem annyira távoli botrányok, és a közelmúltbeli események hatására úgy határoztunk, mi is foglalkozunk a témával. Most, hogy talán közel az összes esemény lezárult, ideje mérleget vonni azzal kapcsolatban, hogy mi is valójában a célja, értelme ezeknek a táboroknak? Mi adja azt a sajátos atmoszférát, amelyben emberek túllépnek önmagukon és másokon? Felfogható-e a gólyatábor egy modern törzsi beavatási szertartásként?

Beavatás − a kognitív disszonancia tükrében

A szociálpszichológusok már évtizedekkel ezelőtt arra a következtetésre jutottak, hogy senki sem szeretne olyan csoport tagja lenni, ahová bárki bekerülhet.

A saját közösségünket pont az teszi különlegessé, hogy vannak emberek, akik ki vannak zárva, olyanok, akik soha nem lehetnek részesei a csoportélménynek.

Ez segít felértékelni önmagunkat és a társaságot, ahová tartozunk. Tehát – a szociálpszichológusok szerint – ha nagyon szeretnénk bekerülni egy klikkbe, azért hajlandóak vagyunk bizonyos mértékű áldozatot hozni. A belépéshez minden esetben át kell esni valamilyen próbatételen, vagy el kell érni egy olyan kort, olyan állapotot, amivel az egyén kívánatossá válik a csoport számára.

Ráadásul Aronson és munkatársai már 1959-ben úgy találták, hogy ha a csoporttagság elnyeréséhez egy kellemetlen vizsgán vagy próbán kell átesni, akkor később még jobban fogjuk szeretni a csoportot, mint egyébként. Mi lehet az oka, hogy minél többet szenvedünk a csoportért, annál jobban szeretjük? A cikk témájánál és a konkrét példánál maradva: miért vetik alá magukat értelmes, nagykorú és felnőtt emberek megalázó helyzeteknek egy ilyen beavatási szertartásként értelmezhető gólyatáborban? Mivégre tesznek eleget a sokszor csak 1-2 évvel idősebb társaik, olykor a jó ízlés és saját nézeteik határain túlmutató kéréseiknek?

A jelenség Festinger kognitív disszonancia elméletével magyarázható: ha valami olyasmit teszünk, ami általában nem összeegyeztethető saját értékeinkkel, akkor ellentmondást élünk át. Mivel ez feszültséget, szorongást okoz, igyekszünk megszüntetni. Erre megoldás lehet:

• ha a nézeteinket cselekedeteinkhez igazítjuk: „most még megcsinálom ezt a kellemetlen feladatot a táborban, ez még simán belefér, tök jól vagyok”.
• ha cselekedeteinket igazítjuk a nézetünkhöz: „ezt már nem csinálom meg, túl sok nekem!”
• megvédjük a viselkedésünket: „oké, lehet, hogy nem volt normális, amit csináltam, nem szeretném, hogy a szüleim tudjanak róla, de ez nem akkora probléma.”
• kételkedünk abban, hogy egyáltalán baj lenne: „mindenki ezt csinálja, hol itt a probléma?”

A gólyatábort megelőzi a felvételi. Korábbi cikkünkben szakértői tanácsokat olvashatsz a fiatalok pályaválasztási nehézségeivel kapcsolatban.

Amikor átlépsz egy határt

A gólyatáborok eredeti célja a közösségépítés, az új hallgatók bevezetése az egyetemista életbe. Mégis, mivel sokan most először érezhetik magukat felnőttnek, távol a szüleiktől, előfordulhatnak nem várt szituációk.

A legtöbb gólyának ez az első alkalom, hogy ilyen helyzetben találja magát. Nincs megfelelő tapasztalatuk, kialakult sémájuk a megpróbáltató programokra és arra, hogy egy ilyen helyzetben hogyan viszonyuljanak a tekintélyszemélyként funkcionáló felsőbbévesekhez, ahogy ahhoz sem, ha olyan dologra kérik őket, amit egyébként nem szívesen tennének meg.

A viselkedésbeli tanácstalanságot fokozza a megfelelési kényszer önmaguk, a társaik és a szervezők felé is, hogy mindenképpen barátokra leljenek, vagy legalábbis ne zárják ki őket a társaságból. Egyetlen követendő példát a felsőbbévesek személyében láthatnak. Éppen ezért a szervezők felelőssége kétszeres: önmagukért, és az őket követő gólyákért is tartoznak vele. Egy tapasztalt gólyatábori instruktor az alábbi gondolatokat osztotta meg velünk a témával kapcsolatban:

Szerintem azért csinálnak meg olyan dolgokat a gólyák, mert most kiszakadtak az otthoni környezetükből, sokkal nagyobb az önállóság, és ez arra sarkallja őket, hogy olyasmit is megtegyenek, amit eddig nem. Másrészt pedig sokan úgy érezhetik, hogy ha többen megcsinálták a csoportból, akkor nekik is meg kell, nehogy kilógjanak a sorból, és már az elején kiessenek a társaságból.

A beavatás első lépcsőfoka a konformitás: mivel az egyetem, amelynek a gólyatáborában részt vesz az egyén, már rendelkezik egy kialakult hagyománnyal, csoportnormával, így a gólyáknak ezeket magukévá kell tenni, hogy „elnyerhessék” a tagságot. Sok esetben ez azzal jár, hogy saját értékrendszerüket, felfogásukat figyelmen kívül hagyva cselekednek, hogy mindenképpen a „csapattal” tartsanak. A csoportkohézió, az a húzóerő, amely összetartja ezt a nagyon friss társaságot, már az első órákban kialakul, és nagyon erősen jelen van, ahogy az egy gólya beszámolójában is olvasható:

Véleményem szerint egy gólyatáborban kialakul egy különleges atmoszféra, amely által az emberek sokkal oldottabbak és közvetlenebbek lesznek. A másik, ami miatt oldottabbak lehetünk, az a már a tábor elején kialakuló kötődés a saját csapathoz.

Onnantól, hogy bekerülünk egy közegbe, már nem csak saját magunkért, hanem a csapat többi tagjáért is „küzdünk” és ledobjuk gátlásainkat, hogy az egész csapatot előbbre vihessük.

A gólyatábor után is előfordulhatnak nehezebb időszakok a fiatal pályakezdők életében. Korábbi cikkünkből kiderül: van megoldás!

 A nem, az nem

A gólyatábor tehát nem feltétlenül ördögtől való dolog. A beavatási rítusok segítik a csoportok kialakulását, növelik az egyének önbecsülését azáltal, hogy a csoportjukat felértékelik. A meghatározó élmények legtöbbször életre szólóak, így hosszú időn át maguktól összetartják a kisebb-nagyobb közösségeket. Ugyanakkor

érdemes gólyatábor előtt végiggondolni, hogy mit szeretnénk elérni, kik szeretnénk lenni az egyetemen, kik vagyunk most. Az előbbiek tudatosítása segíthet abban, hogy tudjuk, mikor és hogyan mondjunk nemet, hol vannak a határaink, és melyek azok, amelyek elmoshatók vagy éppen sziklaszilárdak.

Egy fontos jelszót kell tudatosítanunk, ez pedig az ÖNKÉNTESSÉG: a csoportnyomás sokszor erős tud lenni, de igyekezzünk saját értékeinket szem előtt tartva részt venni az integrációs programokon.

Forrás: Lakatos Gábor: Beavatási szertartások

Fotó: itt, itt, és itt