Te vállalod a felelősséget saját magadért? – A hárítás színes repertoárja

Szerző: | 2022. 05. 15. |

A legtöbben még ma is összerezzennek, ha szóba kerül, hogy az indulatokat megérteni és kimondani a legegyenesebb út a változás felé. Miért? Mert ha kimondjuk, akkor elismerjük, és ezzel igazzá válik mindaz, amit eddig el lehetett hessegetni gondolatban. Ha nem mondom ki, vállalom, hangosítom fel a gondolataimat, az olyan, mintha meg sem történtek volna. Szőnyeg alá seperve átmenetileg úgy lehet tenni, főleg önmagunk előtt, mintha a problémás területeink nem is léteznének, ezzel azonban egy dolgot teszünk: akadályozzuk a változást, és a megoldáskeresést is.

hárítás

Egyszer a liftbe beszállva egy hölggyel utaztam. Megkérdezte, mivel foglalkozom, és amikor elmondtam, hogy pszichológus vagyok, vonásai megkeményedtek. Azt mondta, ez egy felesleges szakma, csak a gyengék járnak pszichológushoz megoldani a problémáikat. Ő mindent megold egyedül, ezért nincsenek is gondjai, és ez az igazi erő. Ráhagytam, de közben arra gondoltam, hogy ha ennyire biztos benne, akkor miért érezheti szükségesnek, hogy alig hatmásodperces ismeretségünk alatt ezt bizonygassa nekem? Nyilvánvaló volt, hogy nem érti teljesen, miről szól ez a munka; hogy a problémák feltárása és átbeszélése közösen nem feltétlenül a gyengeség, sőt, legtöbbször az erő jele. Hiszen nem a nehézségek letagadása, ezzel együtt eltüntetése a biztos út a helyzet javítása felé. Efféle játszmákat azonban sokan játszanak; gyakran még önmaguk felé is.

Erő vagy szégyenforrás?

Az önismeret számos kihívással szegélyezett, kemény útvonalon halad. Nem csoda, hogy sokan visszafordulnak menet közben. Szoktam is mondogatni a pácienseimnek, hogy hatalmas bátorság kell hozzá, hogy valaki helyet foglaljon a pszichológussal szemközti székben. Ugyanakkor azzal, ha ezt a kezdő lépést megteszik, máris rengeteget tettek magukért, mert elindultak a megoldáskeresés irányába. Nehéz dolog felelősséggel szembenézni azokkal a területekkel, amelyek nem működnek az életünkben, amit talán szégyenfoltként bélyegzünk. Mintha legalábbis az objektív megmérettetésről szólna egy terápiás alkalom. Azt hisszük, valaki most pálcát tör felettünk, és ne adj isten, azzal szembesít, hogy mennyi mindent elrontottunk az életünkben. De nem kell ehhez pszichológus, az ismerőseink előtt is szégyelljük felvállalni, ha valami nehéz az életünkben.

Így aztán az idők során mintegy evolúciós páncélzatként, kifejlesztettük a hárítás, a hibákkal szembeni védekezés igen változatos repertoárját.

Legyen szó akár társasági megfelelésről, a szomszéddal vagy a barátainkkal folytatott laza csevejről, a problémaforrásaink retusálására kifejlesztett módszerek színesebbé és változatosabbá váltak, mint a páva tollazata nász idején.

Hoztam néhány példát ezek szemléltetésére, a teljesség igénye nélkül.

 1. „Ha nem tudok róla, akkor nem létezik.”

Például amikor agresszíven bánunk a tárgyakkal, csapkodunk-vagdalunk, és megkérdezik, mi a baj, mi pedig azt a válaszoljuk: semmi. Ilyenkor cselekvésben játsszuk le, ami belül történik; nem engedjük kimondani, hogy ez és az zavar, inkább a környezetünkön vezetjük le feszültségünket. Ilyenkor sokszor még mi magunk sem tudjuk, hogy mi a valódi problémánk, így sokkal könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne.

2. „Nem én voltam; az ő hibája!”

A szembesülés megúszásának ez a módja a gyerekkorból lehet ismerős; amikor nem vállaljuk el a hibázást, hanem áthárítjuk a külvilágra a felelősséget. A folyamatos önfelmentés azonban arra utal, hogy emberünk nem tud beleállni énje emberi és ezért nem tökéletes oldalába, hanem kívül keresi a felelőst. Tehermentesül, ha talál egy ilyen szereplőt, mert addig sem kell szembenéznie a saját problémás pontjaival.

3. Kivonulás, passzivitás

Ismerős az a jelenet, hogy szeretnénk megbeszélni egy problémánkat életünk egyik szereplőjével, mire ő sértetten kivonul a helyiségből, és azt érezteti, hogy megbántottuk? Ez sem a felelősségvállalás érett módja, inkább egy olyan leosztás, hogy „én erre nem szolgáltam rá, te meg csak bántani tudsz”, de semmi köze nincs az egyenrangú helyzetkezeléshez és az egyenlő részvállaláshoz a probléma megoldásában.

 4. Sírásba menekülés

„Én nem tudok beszélni a nehéz dolgokról, mert rögtön sírva fakadok. Nem látod, milyen nehéz ez nekem?” Amikor a probléma kimondása helyett azt éreztetik, hogy „mit teszel te velem, amikor nehéz dolgokról akarsz tárgyalni”, az olyan leosztást teremt, mintha a másik fél lenne agresszív. De valójában az bünteti a másikat, aki ilyen módon bántalmazóként állítja be a tisztázásra, megértésre vágyó felet.

5. „Nem tudom.”

Gyakran már azelőtt mondjuk ki ezt a két szót, mielőtt tényleg belegondoltunk volna a lehetséges válaszokba. Aki sokszor mantrázza ezt a kifejezést, gyakran attól fél, mi derülhetne ki, ha lenne bátorsága belegondolni.

6. Fantáziába menekülés

A kamaszkorban jellegzetes élénk álmodozás, vagy akár a videójátékozás mögött gyakran az áll, hogy elvágyódunk a realitás tükrétől. Ilyenkor érdemes elgondolkodnunk, hogy elegek lennének-e a mindennapok, a párkapcsolatunk, a munkahelyünk, a barátságaink önmagukban. Miért van szükségünk egy külső, színes világra? Mit ad ez nekünk, és mennyire von a bűvkörébe? Amikor túl sokszor távolodunk el a jelentől, és a fantázia az életünk szereptortáján túl nagy szeletet bitorol, érdemes feltenni a kérdést, hogy nem a problémás területek ellensúlyozása miatt van-e rá ekkora szükségünk?

Inkább elkerülni, semmint szembesülni

A felsorolt jelenségek a terápiás munka során is megjelennek és kiegészülnek számos további módszerrel. Például, amikor valaki folyamatosan beszél az ülés kezdetétől a végéig, hiszen ezzel kiiktatja a pszichológust, és nem ad lehetőséget arra, hogy visszajelzést kapjon a hallottakról, ami előidézhetné a változást. Vagy ilyen lehet a másik véglet, amikor csendben ülnek, és a „minden rendben” kifejezés mögött rengeteg elfojtott agressziót adnak át. Elveszik a lehetőséget attól, hogy lehessen segíteni.

Gyakran találkozom még azzal a jelenséggel is, amikor szelektíven felejteni kezd valaki. Az előző ülés végén fontos összefüggést fedezünk fel, szinte rossz érzés tartani az időkeretet és befejezni a terápiát, mintha azzal elzárnánk az utat egy még teljesebb ráismerés elől. Nagy igyekezettel bólint a páciens, mondván elviszi magával a felfedezéseket, aztán egy hét múlva úgy érkezik, mintha mi sem történt volna. Mikor visszahoznám az előző ülés utolsó gondolatait, mint felvehető szálat, értetlen arccal azt mondja, hogy már el is felejtette, hogy miről volt szó. Ez a terápiás változással szembeni ellenállás egyik tankönyvi példája.

Jogosan tehetnénk fel a kérdést: de hát miért teszik ezt? Hiszen elzárják a kaput a lehetőségtől, a fejlődéstől, a megértéstől, és ezzel együtt attól, hogy átalakuljon, ami most nem működik az életükben. Valójában még a terápiába érkező, motivált embereknek is nagy félelmeik vannak, hogy mik azok a nehéz pontok, melyekre fény derülhet velük kapcsolatban. Hát még az örök tagadás fogságában élőknek!

A félelem a tükörtől nagyobb úr, mint a pozitív változás reménye. Mert milyen lenne az adott probléma szemszögéből látni magukat, ráismerni gyengeségeikre? Egyeseknek, megkockáztatom, ez az összeomlással lenne egyenlő.

Maradnak tehát a jól bevált kerülőutaknál, mert néha a jól ismert rosszul működő dolgok biztosabbnak tűnnek, mint elbírni, és kontrollt ragadni a hibáink felett. Hiszen sokkal kiszámíthatatlanabb vállalni a változtatással járó felelősséget és próbát tenni az ismeretlen, jobb kilátások felé. De megéri-e hamis képet dédelgetni magunkról, és ezzel nehézségeket okozni magunknak és a környezetünknek? Nem érdemesebb-e ellépni a tetszetős kirakattól, és tenni egy lépést befelé, valódi önmagunk irányába?

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This