„Amikor ők elmennek, akkor szembesülünk saját halandóságunkkal is” – a 2016-os év margójára

Az év, amit a múlt héten búcsúztattunk, bizony kemény volt. Ahogy arról számos videó és online gyűjtés is tanúskodik, rengeteg veszteség érte az emberiséget. A szomorú hírek között az év vége felé még nagyobb hangsúlyt kapott a zenei és a színészvilág legendáinak búcsúja – az ő halálukat milliók fogadták mély megrendüléssel.

De vajon mennyire mély ez a megrendülés? Hogyan és milyen szorosan kapcsolódunk érzelmileg gyermekkorunk, fiatalságunk ikonjaihoz? Mi az, ami valójában lebénít minket George Michael, Bud Spencer, vagy Prince halála kapcsán? Lehetséges, hogy valódi gyászt éljünk át egy olyan ember elvesztésekor, akit csak a képernyőn láttunk (vagy jó esetben egyszer vagy kétszer, messziről egy színpadon)? Vagy inkább a félelem az, ami lebénít minket – mert az övék mellett, a saját múlandóságunkkal szembesít minket a haláluk?

Igen, szembesülünk saját halálunkkal is – adja meg a rövid és egyértelmű választ Singer Magdolna. A gyásztanácsadó és mentálhigiénikus szakember hozzáteszi: amit nap, mint nap kitakarunk, az ilyenkor beszökik egy résen. Ezzel incselkedünk is egy kicsit, kóstolgatjuk, de meg is rendít bennünket.

Tanuljuk az életet rajtuk keresztül is, a folytonos változást, az elmúlást, saját végességünk elfogadását. Ugyanakkor ez a szembesülés az élet megbecsülésére, tiszteletére, örömeinek átélésére is ösztönöz.

Foglalkoztat minket a téma

Azt, hogy az említett tényezők mellett, még mi minden motivál minket arra, hogy foglalkozzunk a hírességek halálával, rejtély, de tény: a téma és a jelenség nagyon sokakat érdekel. Amikor elkezdtem kicsit kutakodni az interneten, és beírtam a Google-be, hogy 2016, a folytatás lehetőségei között az első találat, ami feljött, az volt, hogy „death”, azaz halál.

2016 tehát a legnépszerűbb kereső szerint (is) a halál éve volt…

Az év, amikor szinte minden másnapra jutott egy szomorú hír – csak hogy néhány idén eltávozott nagyságot említsünk: Leonard Cohen, George Michael, David Bowie, Alan Rickman, Gene Wilder és Prince is elment, de ne feledkezzünk meg a „hazai pályán” elszenvedett veszteségekről: nincs már köztünk Esterházy Péter, Kocsis Zoltán, Somló Tamás és Kertész Imre sem.

Arról, hogy mi az oka annak, hogy egyre gyakrabban vagyunk kénytelenek szembesülni ezekkel a halálesetekkel, a 444.hu még áprilisban készített egy érdekes összeállítást. Az oldal az okok között említi, hogy

1. Mostanra értünk egy olyan korszak végére, amikor azok az emberek, akik a 60-as, 70-es években lettek sztárok már nem furcsa, ha természetes halált halnak. (És ők bizony mostanra jutottak el abba a korba, amikor ez időszerű.)
2. Ma már sokkal több híresség él, mint régebben – „A múlt század első felében csak a mozivásznon szerepeltek igazán híres emberek, aztán egy darabig csak az lehetett híres, aki szerepelt a tévében” – olvasható az indoklás. (Manapság pedig ugye sokat változott a helyzet – az ismertséghez gyakorlatilag egy webkamera és az internetkapcsolat is elég.)
3. Többen lettünk: a mostanában távozó hírességek nagy része az úgynevezett baby boomer generációhoz tartozik, ahhoz a generációhoz, amely 1946 és 1964 között született – abban az időszakban, amikor nagyot nőtt a népesség a nyugati világban (is). „Minél több az ember, annál több válhatott potenciálisan híressé” – vonja le a következtetést az összeállítás.

Ez lenne tehát a racionális magyarázat az egyre szaporodó halálesetekre, amelyekkel nap mint szembesít minket a média. Egy-egy ilyen eset után napokig harsogja a rádió és a tévé a híresség halálhírét: mély fájdalommal a hangjukban nyilatkoznak és tweetelnek a barátok és a pályatársak, készülnek a családtagokat is megszólaltató, torokszorító riportok, a Facebook hírfolyamunkon pedig automatikusan indulnak el a haláleseteket összesítő emlékvideók. Még a csapból is a halál folyik.

És hogy vagyunk mi ezzel?

Felmerül a kérdés, mihez kezdünk mi ezzel? Ahogy arról már korábbi cikkeinkben írtunk, a mi társadalmunk nem igazán tud mit kezdeni a halállal, nincs gyászkultúránk: ha arra kerül a sor, azt se tudjuk, mit mondjunk egy szerettét elveszítő kollégának, vagy barátnak – ezekben a helyzetekben a legtöbben sajnos bénultak és tehetetlenek vagyunk.

Erre tessék, egyszer csak, ott van velünk a gyász a nappalinkban, ott ül mellettünk az autóban, és a munkahelyünkön sem tágít – mert ugye a kollégákkal ebéd közben megvitatjuk a történteket, szomorúan ingatjuk a fejünket, hogy „igen, hallottam én is, hogyne hallottam volna”.

Miért?

A hírességek szinte személyes ismerőseinkké válnak, akikhez erős érzelmekkel kapcsolódunk. Ha művészekről van szó, akkor az általuk közvetített közegen át – ami lehet zene, film, irodalmi alkotás, vagy egy festmény, vagy épület – a művészet ereje által felfokozott érzelmeket élünk meg. Ilyenkor nem csupán az alkotásaikkal azonosulunk, hanem a személyükkel is – mutat rá szakértőnk.

Összefonódik a saját életünk az övékével, múltunk intenzíven megélt pillanatai köszönnek ránk rajtuk keresztül. Ugyanez az azonosulás más közéleti személyekhez is társulhat, lehetnek számunkra valamiféle vágy megtestesítői, modellszemélyek, akár tudatosan, akár tudattalanul.

Halálukat tehát énünk egy részének elvesztéseként éljük meg. Laux József, Somló Tamás halála például leginkább azokban visszahangzott, akik akkor voltak fiatalok, amikor ők sikerük teljében játszották dalaikat a Locomotív GT-ben

– mondja Singer Magdolna, rámutatva arra, hogy ez a gyász egyszerre egyéni és egyszerre kollektív.

Míg egy hozzátartozónk halálakor mi vagyunk a veszteséget elszenvedettek, mások pedig azok, akik együtt éreznek velünk, addig egy híresség halálakor a közösen megélt veszteségben összekapcsolódást élünk meg. Fél szavakból is értjük egymást, ha kimondjuk Bud Spencer nevét, hasonló módon vetnek hullámot bennünk a szerepei által megélt emóciók.

Via: 444.hu

Fotó forrás: itt és itt