Ne csak a lelket tartsd benne, de a határaidat is – Hogyan ne égjünk ki mások érzelmi támogatása közben?

A nehéz, bizonytalan időszakokban, mint amilyen a mostani is, természetes, hogy egymásra támaszkodunk, egymásba kapaszkodunk. Sokszor nem csak fizikailag, anyagilag nyújtunk segítséget a másiknak, hanem érzelmileg is. Ám míg az első kettőről általában tudjuk, mennyire kemény megterhelést jelenthet, az utóbbi esetében sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bizony az érzelmi támasz szerepében is ki lehet égni.

Régóta tudjuk már, hogy a kiégéshez nem csupán bizonyos munkakörökön vagy munkakörülményeken át vezethet út, hanem akár egy párkapcsolaton belül is. A kiégés (egyik) „előszobájáig”, az érzelmi kimerülésig azonban a mostani helyzetünkben is eljuthatunk – különösen akkor, minden erőnket latba vetve próbáljuk tartani a lelket a szeretteinkben, barátainkban, ismerőseinkben, és közben megfeledkezünk saját magunkról.

Nem olyan könnyű ám

Egészen biztos vagyok benne, hogy az, aki kísért már végig valakit egy érzelmileg megterhelő időszakon, pontosan tudja, ez a szerep nem merül ki annyiban, hogy időnként elmondjuk: minden rendben lesz. Nem csak segítő foglalkozású szakemberként, de aggódó társként, barátként, szülőként is hatalmas erőforrásokat, és a jelenlét egy egészen különleges formáját igényli az, hogy érzelmi támaszt nyújtsunk valaki számára, akinek nehéz.

Együttérzünk ilyenkor – ki is mondjuk néha, de minden alkalommal megtesszük, a szó legszorosabb értelmében, testben-lélekben, még akkor is, ha tudatosan nem is vesszük észre. Meghallgatjuk egy másik ember gondját-baját, ráhangolódunk az érzelmi állapotára, keressük vele a megoldást, vagy valamit, ami könnyebbséget adhat – kőkemény munka ez.

Éppen ezért nem véletlen, hogy mostanában olyan sokan érezzük úgy magunkat, mintha egész álló nap követ törnénk: a saját aggodalmaink és nehézségeink mellett minden beszélgetéssel olyan élethelyzetekbe, problémákba nyerünk betekintést, amik már azáltal igénybe veszik minden testi-lelki erőtartalékunkat, hogy végighallgatjuk őket.

Azok a bizonyos határok

Az egyetlen mód, ahogy megóvhatjuk magunkat attól, hogy érzelmileg teljesen kimerüljünk, ha lelki, érzelmi támogatást nyújtunk valakinek (vagy valakiknek…) az, ha kijelöljük azokat a határokat, amelyek megvédhetnek minket ettől.

A határaink megtartása nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk annak, aki bajban van. Sőt: ezeknek a határoknak a mentén tudunk csak igazán segíteni, hiszen többet, jobban tehetünk azokért, akiket szeretünk, ha közben tudatosan figyelünk arra, hogy saját magunkat is támogassuk.

A határok kijelölése nem könnyű feladat. Tudjuk, hogyne tudnánk, hogy nem „menthetünk meg” mindenkit, aki bajban van, nem lehetünk 24 órában elérhetők egy kis panaszkodásra, ventillálásra; mégis, sokszor nagyon nehéz megérezni az egyensúlyt, (be)látni, mi az, ami már túl sok, és a másiknak talán könnyebb lesz tőle kicsit, mi viszont napokig próbálhatjuk utána magunkat összekanalazni.

Ebben a kijelölésben, és a kijelölt határok megtartásában segíthetnek az amerikai klinikai pszichológus, Guy Winch tanácsai. Winch saját, terapeutaként szerzett tapasztalatai alapján az alábbi 5 lépést javasolja ahhoz, hogy elkerüljük a kiégést az érzelmi támasz szerepében.

1. Ismerd fel a korlátaidat.

Winch kezdő terapeutaként lelkesen vetette bele magát a munkájába, a segítségnyújtásba: sokat vállalt, rengeteget dolgozott – olyannyira, hogy hamarosan a kiégés szélére sodródott. Az érzelmi kimerülés jeleit felismerte ugyan, ám annak a pontnak a megtalálása, ami már „túl sok” volt, nehezebben ment, ezért elkezdte nagyon erősen monitorozni a teste és a lelke jelzéseit.

Észrevette, hogy amikor elérkezett a túlterhelés határához, fel-felbukkant benne egy halvány rossz érzés (egy alig észrevehető szorítás a gyomorban, egy apró diszkomfort a teste egy pontján). A szakember ezután ezeket az „útjelzőket” használta arra, hogy elkerülje azt, hogy túlvállalja magát az egyes napokon.

Winch azt javasolja, végezzünk magunkon hasonló, alapos megfigyelést minden érzelmi támaszt nyújtó beszélgetés után. Ha a fentiekhez hasonló, kényelmetlen, kellemetlen testi jelzéseket, érzéseket veszünk észre magunkon, az arra figyelmeztet minket, hogy aznapra ideje befejezni a „rendelést”.

2. Kezeld a bűntudatot.

Igen ám, de ezt a bizonyos befejezést elhatározni könnyebb, mint önmagunk ostorozása nélkül megválaszolatlanul hagyni a segítségkérő telefont vagy üzenetet… A szakember szerint ezért a következő legfontosabb lépés az, hogy megtanuljuk kezelni az ilyenkor fellépő bűntudatunkat.

Winch azt javasolja, amikor elborít minket ez a nehéz érzés, a következőt tudatosítsuk magunkban: ez a helyzet egy maraton, nem pedig sprint.

Az érzelmi támogatásra nézve ez elsősorban azt jelenti, hogy lehet, hogy azon az adott napon elértünk a falig, és több szerettünkhöz, barátunkhoz már nem tudunk ugyanazzal a segítőkész figyelemmel fordulni, de azért mondunk most nemet, hogy később teljes szívünkkel ott lehessünk mellette, amikor szüksége van ránk.

3. Tudd, hogy mi a „gyenge pontod”.

Ehhez a fajta jelenléthez azt is tudnunk kell, mi az a probléma, élethelyzet, amit számunkra különösen nehéz megélni – még a távolból, valaki máson keresztül is. Elképzelhető például, hogy mi magunk is keresztülmentünk már egy nehéz gyászfolyamaton, és emiatt túlságosan nagy kihívást jelent számunkra egy hasonló helyzeten végigkísérni valakit. De az is lehet, hogy nehezebb átéreznünk az otthoni munkával járó problémákat, ha közben a saját állásunk elvesztése miatt kell aggódnunk.

Guy Winch ezekben a helyzetekben azt tanácsolja, hogy ha észrevesszük, hogy egy téma különösen sokat „vesz ki” belőlünk, legalább az adott napon már ne fogjunk bele hasonló beszélgetésekbe. De ha az adott probléma túlmutat a mi baráti, családi szemszögünk hatókörén, jó megoldás lehet az is, ha hivatásos segítő szakember felkeresésére biztatjuk az érintettet.

4. Ne félj kimondani.

Nemet mondani, amikor valaki érzelmi támogatást vár tőlünk, nagyon-nagyon nehéz. De amikor mégis muszáj (mert van, amikor igenis muszáj), tehetjük úgy, hogy a másik felet is biztosítsuk arról, ez mindkettőnk érdekében történik.

Winch szerint a legjobb, ha valami olyasmit mondunk:

„Ne haragudj, de mára teljesen kimerültem, szükségem van egy kis szünetre (pihenésre, testmozgásra stb.). Szeretnék inkább olyankor beszélgetni, amikor egészen rád tudok figyelni – jó lesz úgy, ha később kereslek?”

Ez persze csak javaslat, mindenki nyugodtan önmagára „szabhatja” ezeket a példamondatokat. A lényeg, hogy a másik érezze belőlük, hogy fontos számunkra, és szeretnénk törődni vele. A szakember azt is hangsúlyozza, hogy egy ilyen visszajelzés a másik félnek is jó emlékeztető lehet arra nézve, hogy egy szorongással teli helyzetben neki is szüksége lehet öngondoskodásra.

5. Vigyázz magadra.

Hányszor mondjuk ki, és mégis – szinte mindig magunkat soroljuk az utolsó helyre. Enélkül pedig – ahogy Winch is figyelmeztet – nem fog menni: az érzelmi (és vég)kimerülés szélén egyensúlyozva akkor sem tudunk hatékony érzelmi támogatást nyújtani, ha teljes szívünkből szeretnénk bajbajutott szerettünk mellett állni.

A bizonytalansággal, krízisekkel járó stressz és szorongás önmagában is elég ahhoz, hogy kimerítse minden testi és lelki tartalékunkat. Ahhoz, hogy segíthessünk másoknak, elsőként saját magunknak kell segítenünk: megtalálni azokat a feltöltődést jelentő tevékenységeket (vagy éppen a semmittevést), amelyek erőt adnak ezekben a napokban. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ahhoz, hogy érzelmileg támogassunk másokat anélkül, hogy a kiégés szélére sodródnánk, először önmagunk felé kell ugyanazzal a segíteni akarással fordulnunk, ahogyan feléjük tesszük.