„A krízis segített abban, hogy egy új kép álljon össze az életemről” – Állandó szerzőnkkel, Horváth Gabriella krízistanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk

A krízist nem csupán mások elbeszéléséből ismeri, maga is megtapasztalta a kiégés mindent lebénító formáját. Ahogy ebből a helyzetből képes volt gyarapodni, az ma is segíti a munkájában. Kórházi önkéntesként szerzett tapasztalatai pedig meghatározóak voltak abban, hogy miképp érdemes segítőként odafordulni a kiszolgáltatott emberekhez. Dolgozott pszichiátriai osztályokon művészetterapeutaként, jelenleg pedig magánrendelésén, krízistanácsadó szakpszichológusként fogadja a klienseit. Ismerjétek meg állandó szerzőnket, Horváth Gabriellát!

Mikor lett számodra egyértelmű, hogy a pszichológusi pályát fogod választani?

A pályaválasztás időszakában eléggé tanácstalan voltam, egyáltalán nem tudtam, mi lehet az a szakma, ami közel állna hozzám. Viszont a pszichológia tudománya izgalmasnak tűnt, így esett a választásom erre a szakra, azonban elsőre nem vettek fel. Akkor, húsz évvel ezelőtt még külön felvételi volt, nem az érettségi alapján szerzett pontszámokkal dőlt el, ki kerülhet be az egyetemre.

Volt olyan élményed, amiből arra következtettél, hogy jó pszichológus lehetne belőled?

Igen, már középiskolásként a kortársi közegben is volt olyan élményem, hogy bennem megbíznak a többiek. Ezt onnan tudtam, hogy akár a különböző konfliktusok szereplői egymástól függetlenül nekem öntötték ki a lelküket, mivel sosem adtam tovább ezeket. Egy idő után azt vettem észre, hogy nálam futnak össze a szálak, és olyan információk birtokába kerültem, amit rajtam kívül csak az érintettek tudhattak. Ez egy kis létszámú kollégiumi közegben különleges tapasztalat volt: kicsit olyanok voltunk, mint egy család, szinte testvérekként tekintettünk egymásra.

Valószínűleg érezhették a többiek, hogy bízhatnak bennem, és azt tapasztaltam, hogy szeretik velem megosztani a gondolataikat, nehézségeiket – én pedig igyekeztem jó hallgatóság lenni.

Később az önismereti munkám során jöttem rá, hogy ez természetesen nem volt véletlen, ugyanis a családomban is hasonló szerep jutott nekem: én voltam az, akinek a felnőttek elpanaszoltak bizonyos dolgokat, nekem pedig az volt a feladatom, hogy meghallgassam, és ne adjam tovább. Utólag pszichológusként egyáltalán nem látom optimálisnak ezt a helyzetet, de akkor így tudott működni a családi rendszer.

Sosem érezted ezt tehernek?

A kortársi közegben nem, az egyetemen is sokan megosztottak velem kifejezetten intim dolgokat. Sőt, olyan élményeim is vannak, hogy szórakozóhelyeken hosszan mesélnek nekem félig idegen emberek. Mivel én is szeretek beszélgetni, nem éreztem ezt tehernek. Emellett én is szívesen megosztottam szinte bármit magamról, és nagyon jó volt megtapasztalni, hogy tud segíteni, ha beszélünk bizonyos dolgokról. Inkább a családomban okozott ez problémákat egy idő után, de ezt csak később, felnőttként érzékeltem. Szerencsére tudtunk olyan közös lépéseket tenni, hogy ez hosszabb távon ne maradjon így, de ehhez kellett a felismerés, hogy hol van az a határ, amit én tartani szeretnék.

Mi volt az első szakmai tapasztalatod?

Először nem pszichológusként helyezkedtem el. Az egyetemen nagyon érdekelt a neuropszichológia, kórházi önkéntesként dolgoztam is neurológiai osztályon. Stroke-on átesett emberekkel foglalkoztam, akiknek a betegség következtében különböző fizikai korlátozottságokkal kellett megküzdeniük. Volt, akinek a fél oldala lebénult, másoknak a beszédkészsége sérült, tehát többféle kórkép volt jellemző. Sokszor etetni is kellett őket, segíteni az öltözködésben, vagy akár bizonyos tárgyakat a kezükbe adni. Emellett fontos volt az is, hogy beszélgessünk, hiszen az idősebbeket nem látogatták olyan sűrűn.

A segítő munkám szempontjából ez a tapasztalás mérföldkőnek számított, hiszen az ELTE képzése egy nagyon alapos elméleti megközelítést adott ugyan a munkámhoz, azonban kevés olyan tudással rendelkeztem, ami a gyakorlati oldalát érintette a segítő szakmának. A kórházban is azért kezdtem el önkéntesként dolgozni, hogy legyen tapasztalatom abban, milyen emberekkel foglalkozni. Bár ez kevésbé a lelki segítségnyújtásról szólt, mégis része volt a figyelem, az odafordulás, a meghallgatni tudás. Sokat kaptam ettől az élménytől, megalapozott bennem egyfajta szakmai elhivatottságot. Két évig volt ez a munka az életem része, az egyetem után is folytattam egy ideig.

Mi volt számodra ennyire meghatározó ebben a helyzetben?

Azt éreztem, hogy amit én adok, az valahol teljesen természetes, és egyáltalán nem megerőltető, a betegek mégis rendkívül hálásak voltak, mert nekik rengeteget számított ez a kevés is. Akár az, hogy segítek felöltözni, vagy elmosom valakinek a kanalát, aki nem tudja mozgatni a kezét. Azt hiszem, többet töltődtem ezekben a helyzetekben, mint amennyit valóban tudtam segíteni.

Mi az, amit te magad tanultál az önkéntes munkád által?

Fontos volt, hogy képes legyek megfelelően bánni kiszolgáltatott helyzetben lévő idegen emberekkel, emellett azt is el kellett sajátítani, hogy miképp lehet a nehéz érzésekkel küzdő betegekkel együtt lenni – ilyenkor mi az, ami segíthet. Itt tanultam meg, hogy az odafordulás milyen gyógyító lehet.

Szerettem volna mindig derűt és reményt sugározni, amit már gyerekként is alkalmaztam a családban, hiszen akkor is erre volt szükség. Ez a segítő szerep ilyen szempontból is komfortos volt nekem.

A neurológiai osztály mellett később onkológiai osztályon is voltam ugyanebben a feladatkörben, ahol már jobban előtérbe került a lelki segítségnyújtás. Ott viszonylag jó állapotú betegekkel találkoztam, akik ambulánsan jártak be valamilyen kezelésre, nem olyanokkal, akik az életük lezárására készültek. Általánosságban ők csak rövidebb időre jártak be a kórházba, egyébként vitték önállóan az életüket, miközben gyógyultak. Náluk sokszor csak annyi kellett, hogy társaságként jelen legyünk. Igyekeztünk, hogy érezzék, fordulhatnak hozzánk, ha szükségesnek tartják, de kevés komolyabb beszélgetés alakult ezekben a helyzetekben.

Honnan volt szakmai tapasztalatod a kórházi pszichiátria terén?

Gyermekpszichiátriai osztályon voltam korábban gyakorlaton, ott alapozódott meg a képzés után a tudásom. Később aztán felnőtt osztályra kerültem. Ezt egyébként szintén mélyvíznek éltem meg, hiszen súlyos betegekkel kellett foglalkozni, többen voltak, akik öngyilkosságot kíséreltek meg, vagy más, komoly akut problémákkal küzdöttek, például hallucinációkkal, súlyos depresszióval vagy alkoholmegvonási tünetekkel. Emellett a rehabilitációs osztályon különböző függőségekben érintett betegekkel is dolgoztam.

Ezek szerint több osztályon is dolgoztál párhuzamosan.

Igen, művészetterápiás csoportokat tartottam más kollégákkal közösen. Volt olyan csoport, ami inkább rekreációs jellegű volt, és akadt olyan is, amelyben önismereti fejlődést szerettünk volna elérni. Emellett az egyéni diagnosztikában is részt vettem mint pszichológus, első interjúztam betegekkel, illetve teszteket vettem fel, valamint egyéni támogató terápiákban is dolgoztam, tehát gyakorlatilag részt vettem a klinikai munkában, miközben nem voltam klinikai szakpszichológus. Hozzá kell tennem, hogy nagyon szerettem ezeket a csoportos foglalkozásokat, kimondottan jó élmény volt a betegekkel lenni, látni, hogyan haladnak – vagy éppen még küzdenek -, minden esetben egy olyan folyamat rajzolódott ki előttem, amiben szívesen vettem részt.

Összekovácsolódtak ebben a helyzetben az emberek. Jó volt érezni azt is, hogy szinte lehetetlennek tűnő helyzetekben is lehet erőforrásokat fellelni.

Sok szociálisan hátrányos helyzetű, rendkívül nehéz sorsú embert láttam, akik között akadtak olyanok is, akik segítséggel képesek voltak tenni azért, hogy jobban legyenek. Jobbára extrém élethelyzetből jöttek ezek a betegek, és bár sokuk valamilyen függőségben volt érintett, mégis láttam példákat arra, hogy reménytelennek látszó állapotokból is fel tudtak állni.

A művészetterápia saját tapasztalatból is közel áll hozzád?

Igen, mindig is szerettem rajzolni, része volt az életemnek az alkotás, és az önismereti munkámban is találkoztam ezzel a módszerrel. Úgy éreztem, jól működik nálam, hogy nem beszélni kell, mert azt, bár nagyon tudok, a lényeg, a valódi mondanivaló gyakran inkább a képeimben mutatkozott meg.

Hogyan kezdtél el magánrendelésben dolgozni?

Hosszú út vezetett odáig, ugyanis az egyetem elvégzése után egy orvosi médiafigyelő cégnél helyezkedtem el, közben pedig művészetterápiát tanultam. Ezután kezdtem el dolgozni iskolapszichológusként általános iskolában. Ott minden korosztállyal dolgoztam 6 éves kortól fölfelé, ugyanis a gyerekek szüleivel és a pedagógusokkal is együtt kellett működni. Ráadásul egyszerre két iskolában is dolgoztam, komoly kihívás volt, hogy mindenhol meg tudjak felelni az elvárásoknak. Az iskolába járók száma határozza meg ugyanis, hogy fél vagy teljes állású pszichológust foglalkoztathat egy intézmény, emiatt volt nekem két fél állásom két közepes nagyságú iskolában.

Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába. Mint kezdő, mindent meg akartam oldani, és a lehető legjobb eredményeket szerettem volna elérni, emellett különböző élménypedagógiai képzésekre is jártam párhuzamosan. Ez viszont oda vezetett, hogy hamar kiégtem, amit sajnos csak későn vettem észre, amikor már egy másik munkahelyen dolgoztam, ismét kórházban, pszichiátriai osztályon, művészetterapeutaként.

Mit tudtál kezdeni a kiégéssel? Egész pontosan mi váltotta ki?

Amellett, hogy negyven órás munkahetem volt a kórházban, és két képzést végeztem, még ingáztam is a munkahelyemre, mert másik városban laktam. Ráadásul elkezdtem a magánrendelést is, amire korábban is vágytam. Azt gondoltam, ez így együtt menni fog, de nem ment. Úgy éreztem, teljesen kimerültek a tartalékaim. Miután felmondtam, pár hónapig egyáltalán nem dolgoztam, munkanélküli segélyen éltem. Közben kértem segítséget is, jelentkeztem krízistanácsadásra, amiről persze nem tudtam, hogy erről fog szólni, viszont nagyon jó döntésnek bizonyult. Lett ugyanis egy olyan tapasztalatom, hogy én is kaphatok hatékony segítséget, amikor mélyponton vagyok.

Miben segített ez leginkább?

El kellett jutnom addig, hogy kimondjam, bár szeretnék dolgozni, nem vagyok még olyan állapotban, hogy ezt meg is tegyem. Az, hogy képes voltam ezt megfogalmazni, hihetetlen felszabadító volt.

Ajándéknak éltem meg azt is, hogy amikor nehézségeim voltak, ott volt valaki, aki megfogta a kezem, de utána el is tudta engedni. A szakmai utamban is erős tanulás volt az az időszak, amikor a saját bőrömön tapasztaltam a krízis hatásait.

Ennek is volt szerepe abban, hogy most főképp krízistanácsadással foglalkozol?

Mindenképpen. Mikor át tudtam gondolni, hogy valójában mit szeretnék, akkor körvonalazódott, hogy egészséges emberekkel lenne jó dolgozni, tehát nem klinikusként. Akkoriban még folyamatban volt a tanácsadó szakpszichológusi képzésem is, ami szintén ezt erősítette. Ekkor jött egy lehetőség, hogy induló vállalkozás számára lehet támogatást kérni, és már biztos voltam benne, hogy ez lesz az én utam. Így fokozatosan, lépésről lépésre tudtam felépíteni a klientúrámat, valamint azt, ahogyan és akikkel dolgozni szeretnék. Sokat segítettek ebben a szakmai közösségeim, amik megtartó erőt biztosítottak. A JóLÉlek Alapítványt emelném ki, ami évekig a szakmai „otthonom” volt ebben az időszakban.

A krízistanácsadás szakirány választásával éppen arra az útra léptem rá, amit a legközelebb érzek magamhoz. Most is elég sok ilyen helyzetben lévő ember jár hozzám, bízom benne, hogy hatékonyan tudok nekik segíteni abban, hogy megtalálják az erőforrásaikat, és azt, hogy saját maguknak miképp segíthetnek a leghatékonyabban. Szeretném nekik a változást és a reményt közvetíteni, azt, hogy van kiút a megterhelő helyzetekből, és a megfelelő támogatással ezekből megerősödve képesek kijönni – ahogy ez velem is megtörtént.

A kiégés okozta mélypont nem csak arra adott lehetőséget, hogy újraszervezzem a munkámat, hanem arra is, hogy teljesen új hozzáállással éljem az életemet.

Például úgy, hogy a pihenés, az öngondoskodás is a középpontba kerüljön, ezáltal több örömöm lett a munkámban is.

Nyilván az sem véletlen, hogy a Pszichoforyou-n a krízis témájú cikkeid vannak többségben.

Valóban nem véletlen, részben azért, mert ez érdekel, illetve a munkám folytán is állandóan jelen van ez a téma. Az érzelemszabályozás, illetve kimondottan ennek a krízisben való működése az, ami talán leggyakrabban visszaköszön, ugyanis ez a szakmai fókuszom is. Jobbára olyan módszerekkel dolgozom, amik ezt támogatják. Általában akkor érkeznek hozzám a kliensek is, amikor valamilyen nehéz élethelyzetbe kerülnek, ilyenkor rendszerint sok feszültség keletkezik bennük, és én abban szeretnék nekik hatékonyan segíteni, hogy ezt megtanulják jól levezetni. Ugyanakkor a krízishelyzetek sokszor döntésekkel is járnak, ezért is fontos, hogy valamennyire vissza tudjanak térni egy nyugalmi állapotba, mert ez fog abban is támaszt nyújtani, hogy képesek legyenek döntéseket hozni.

Az írás egyébként erőforrást jelent számomra, emellett segít a gondolataimat rendszerezni. Sokszor érzem, hogy írás közben valahogy a helyükre kerülnek a dolgok – nemcsak a szakmai témákra igaz ez, hanem általánosságban is. Jó érzés, megnyugtató élmény, amikor egésszé állnak össze a gondolatfoszlányok, megközelítési módok. Ilyenkor pont úgy állnak össze a mozaikdarabok, mint tinédzser koromban, a kollégiumban egy-egy sztorinál, amit mások apró részletekben meséltek el. Úgy látszik, az összerakás, az egyben látás, a teljes kép kirajzolódásának vágya meghatározó jelenség az életemben. Hiszek benne, hogy a kliensek számára is az segíthet, ha a saját életük építőkockái összeállnak, és ők is teljes képet láthatnak saját magukról, ami gyakran pont a válságos helyzetekben kristályosodik ki igazán. Ebben is igyekszem nekik segíteni.