“Két test egy lélekké válik” – Interjú Farkas Darinka kutyakiképzővel

Szerző: | 2021. 04. 28. |

Szokás azt mondani, hogy a vakvezető kutya a gazdája szemévé válik, de ahogy az Farkas Darinkával készült beszélgetésünkből kiderül, ennél jóval többről van szó. Ez a speciális helyzet olyan kötődést alakít ki gazdi és kutya között, ami mindkettőjük életére csodálatos hatással van. A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kiképzője, Farkas Darinka mesélt nekünk a kölyöknevelők feladatáról, a látássérült gazdik és kutyájuk kapcsolatáról, és az ő saját személyes történetéről, élményeiről is.

vakvezető

Farkas Darinka

A kérdés, amit mindenképpen szeretnék feltenni neked, az az, hogy hogyan lesz az emberből vakvezetőkutya-kiképző? Mi a te történeted?

Kicsi korom óta kutyamániás vagyok, vagyis inkább állatmániás, teljesen mindegy, hogy mi, csak szőrös legyen és állatka. Kilencévesen megkaptam édesanyámtól az Emma meg én című könyvet, ami egy látássérült nő, Sheila Hocken, és a kutyája kapcsolatáról szól. A főszereplőt rengeteg trauma érte amiatt, hogy fokozatosan elveszítette a látását, amit aztán a vakvezető kutyája szépen lassan feloldott benne, és a segítéségével sikerült visszailleszkednie a társadalomba. Emlékszem, hogy ültem nagyapám nyaralójának a hintaszékében, olvastam ezt a könyvet és jött a megvilágosodás, hogy ezt szeretném csinálni. Aztán 18 éves koromban leérettségiztem, jelentkeztem a Csepeli Vakvezető Kutyaiskolába, és azóta ezt csinálom. 2016 óta pedig a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kiképzője vagyok.

Anélkül, hogy fontos részleteket árulnál el, tudsz mesélni arról, hogy mi fogott meg ebben a könyvben? Miben segítette Emma a gazdáját?

Sheilát rengeteget piszkálták az iskolában azért, mert vak volt. Akkoriban egyáltalán nem volt érzékenyítve erre a társadalom és külön vakiskolák sem voltak. A csúfolódások miatt Sheila zárkózott lett, nehezen ismerkedett. A kutyával viszont kitárult neki a világ. Egyrészt egyre szabadabban tudott mozogni, másrészt nem volt egyedül, ráadásul a kutya miatt egyre többen kezdtek el hozzá is közeledni.

Az emberek általában tartanak a fogyatékkal élőktől mert nincsenek meg az eszközeik arra, hogy hogyan közeledjenek feléjük. A kutya viszont egy kapocs, akin keresztül könnyebben megy ez is.

Emma kedvessége, feltétel nélküli szeretete szintén lebilincselő a könyvben. Az egyik kedvencem, amikor megunja a megszokott utakat és másfele viszi a gazdáját, így pedig új útvonalakat tanít meg neki. Illetve nagyon kedves és bohó jelenet, amikor költöznek, és a kutya is elkezdi összepakolni a játékait. Sheila úgy érezheti, hogy társra talált.

Ezt a társélményt, amit a könyv megmutatott, most is látod a munkád során?

Abszolút, igen. Pont múlt héten volt egy “Úristen!”-élményem. Egy enyhébb egyensúlyzavaros látássérült lányhoz fog valószínűleg kerülni most egy kutyánk, Noé, aki akkora, mint egy borjú. Az első pillanattól kezdve ráhangolódott erre a lányra, nagyon figyelmesen vezette, minden apró rezdülését figyelte. Amikor a lány megingott, Noé ott volt és betámasztott, amit én soha nem tanítottam neki, ösztönösen csinálta. 17 éve vagyok ebben a szakmában, de a mai napig rá tudok csodálkozni, hogy ilyen van. Majdnem elbőgtem magam, olyan gyönyörűen viselkedett a kutya ezzel a lánnyal.

vakvezető

Noé mint támasz

Erre az összekapcsolódásra valamilyen magyarázatot találtál valaha?

Tudományosan vagy logikusan nem. Én úgy gondolom, hogy ha két élőlény hasonló rezgésszámon mozog, és az összetalálkozik, akkor megtörténik a csoda.

Mit gondolsz, miért éppen a kutyák alkalmasak kifejezetten erre az összekapcsolódásra és erre a feladatra?

A kutya volt az első élőlény – még farkas korában – aki az ősemberhez elkezdett kötődni. Igaz, akkor még a szétszórt élelem miatt, de aztán kialakult egyfajta szimbiózis közöttük: a kutya megvédte az embert, az ember pedig etette a kutyát. Éppen ezért a kutya elkezdett erőteljesen az emberre koncentrálni, amit más állat nem csinál. Érdekesség, hogy a kutya az egyetlen élőlény, ami ugyanúgy képes kommunikálni a szemével, mint az ember – a szemfehérje kimutatásával.

Mi labradorokkal dolgozunk, tenyésztjük is őket. Ez a fajta különösen alkalmas arra, hogy vakvezető kutya legyen, mert szereti az embert, szeret megfelelni, nagyon gyorsan ráérez az emberek problémáira és viszonylag könnyen is vált gazdát. Ráadásul intelligens fajta, a kiképzés során is gond nélkül megérti, hogy mit miért kérek tőle.

Mi az, amiben egy kiképzett kutya segíteni tud a majdani gazdájának? És mi az, amiben nem?

Abban tudnak segíteni, hogy átvezessék a gazdit A pontból B pontba balesetmentesen. Viszont a kutya nem GPS. A látássérülteknek ismerniük kell az utat és utasítaniuk kell a kutyát, különben nem működik a dolog. De egy kiképzett kutya kikerülteti az akadályokat, jelzi a fel- és lelépőket, nem gyalogol le az úttestre, megkeresi a megállót, a zebrát, az ajtót, a lépcsőt. A buszon vagy a villamoson az üres ülőhelyet is megtalálják.

Mi ilyenkor a vezényszó? Ülőhely?

Helyet keres. És a kutya odamegy az üres helyhez, ráteszi a buksiját, majd amikor a gazdi leül, ő is beül a szék alá, hogy ne foglalja a helyet. Ezt is megtanítjuk nekik.

Mennyire valószínű, hogy látóként találkozunk a buszon egy ilyen helyzettel? Mennyi vakvezető kutya van ma Magyarországon?

Ma hazánkban körülbelül 40.000 látássérült ember van, és nagyjából 200-250 kutya van szolgálatban. Ez nagyon kicsi arány, szóval kevés az esély rá, hogy találkozunk vakvezető kutyával a mindennapokban. Mi még eléggé gyerekcipőben járunk ebben, ami azért is van, mert a látássérültek nincsenek megfelelően tájékoztatva arról, hogy hogyan juthatnak kutyához. A köztudatban az él, hogy egy vakvezető kutya kiképzése kétmillió forintba kerül, ami igaz is, csakhogy ezt nem a látássérültnek kell kifizetnie, ő ingyen kapja a kutyát. Nálunk az alapítvány állja ezeket a költségeket.

És miért ajánlanád ezt a látássérülteknek? Hogyan változik meg az élete annak, aki kutyát kap maga mellé?

Aki szereti a kutyákat és társként tud maga mellett tartani egy ilyen élőlényt, annak kinyílik a társadalmi élete. Sokkal barátságosabbak és közeledőbbek az emberek egy kutyás vak felé mint afelé, akinél nincs kutya. Még velem is előzékenyebbek szoktak lenni, amikor munka közben viszem magammal a kutyát, pedig én látó vagyok.

A másik dolog pedig, hogy a kutyatartásnak terápiás hatása van. Amellett, hogy a kutyasétáltatás rendszerezi a napot, az állatot etetni, gondozni, ápolni, szeretni is kell. A kutya cserébe olyan feltétel nélküli szeretetet ad vissza, amit manapság az ember gyakran még a szüleitől sem kap meg. Szóval a kutya gyakorlatilag életcélt ad.

A tenyészetetekben született kiskutyákat egy-másfél éves korukig kölyöknevelő családok gondozzák. Az ő életükre milyen hatással van, hogy másfél évig náluk van egy kutyus, akit aztán vissza kell adniuk nektek?

Én személy szerint nem tudnék kölyöknevelő lenni. Az, hogy egy kéthónapos gombóctól pont akkor kelljen megválni, amikor már összecsiszolódtunk, nekem nem menne. Pedig a kölyöknevelők feladata nagyon fontos. Vállalják azt, hogy a kölykök életének első szakaszában szocializálják, tanítgatják őket, elviszik magukkal utazni, plázába, mindenhová.

Az elválást természetesen segítenünk kell, így amikor a kiképzőhöz kerül a kutya, ő minden esetben tartja a kapcsolatot a kölyöknevelő családdal. Küldünk nekik képet, videót és beszámolunk a kutyus előrehaladásáról. Sőt, nemcsak mi, kiképzők, hanem a végleges látássérült gazdi is ugyanúgy tarthatja a kapcsolatot a kölyöknevelővel. De az alapítványnál van pszichológusunk is, és az a célunk, hogy a kölyöknevelőknek az elszakadásnál ő is segítséget tudjon nyújtani, ha szükség van rá.

Mi történik, amikor hozzád kerül egy kutya a kiképzésre?

Először a kötődést kell kialakítanom kettőnk között. Játszunk, kirándulunk, megtanulja azokat a szabályokat, amik az én lakóhelyemen érvényesek. Aztán elkezdünk tanulni, először csak könnyeden, aztán egyre összetettebb feladatokat. De nincs szabványmódszer, mert minden kutya más és más, az egyéniségükhöz mérten kell velük dolgozni. Egyedileg mérjük fel, hogy mennyire kell határozottnak vagy éppen babusgatónak lenni egy kutyával ahhoz, hogy célt érjünk.

Ezt a technikát meg lehet tanulni? Vagy a kutyákhoz való érzékkel születni kell?

Szerintem ez főleg adottság, mindenképpen kell hozzá az érzék. Lehet tanulni egy csomó mindent, bennem is finomodtak az évek során a technikák, és egyre jobban értem a kutyákat. De alapvető érzék nélkül ezt nem nagyon lehet csinálni szerintem.

És neked milyen megválni a kutyusoktól?

Én igyekszem úgy tekinteni rájuk, hogy ők a diákjaim és én vagyok a tanár. De azért nekem is nagyon nehéz tud lenni, amikor először hagyom őket a látássérült kliensnél. 

Látom hogy a kutya kérdőn vagy kicsit kétségbeesetten néz rám, amikor elmegyek, ezért ilyenkor inkább nem is búcsúzkodom nagyon. Hazafele pedig majdnem bőgök, vagy bőgök is. De amikor azt látom, hogy egy hét után a kutya gyakorlatilag rá van nőve a gazdájára, az megfizethetetlen érzés.

17 év alatt hány kutya került ki a kezeid közül?

Pontosan nem tudom, de 50-60 körül. Egyszerre több kutyussal is dolgozom, most nálam van Noé és Pixel, kliensnél van már Kora, és vizsgára készül Morze. Morze egyébként a legjobb barátnőmhöz került, akinek az első kutyáját is én képeztem már. De még így is nehéz volt Morzét otthagyni.

Mit látsz, mi a különbség egy látássérült gazdi és kutyája, és egy látó gazdi és kutyája kapcsolatában?

Ez az egyik kedvenc témám! Kivagyok attól, ha azt mondják, hogy egy vakvezető kutyának rossz élete van. Ma Magyarországon szerintem nagyon kevés gazdi tudja megtenni, hogy nonstop a kutyájával legyen, a látássérültek viszont igen. Az pedig

tudományos tény, hogy a kutyának a természetes közege az az ember, és nem a kert. Ezért a vakvezető kutyáknak kiváltság, hogy folyamatosan a gazdijukkal lehetnek, menjen az bármerre is. Olyan ingergazdag életet élnek, ami csak nagyon kevés kutyának adatik meg. Ráadásul a kötődés is sokkal erősebb, hiszen a látássérült ember nemcsak egy hobbit lát az állatban, akit etetni, sétáltatni, gondozni, szeretni lehet, hanem egy segítőt, egy partnert, aki mellette áll.

Van egy nagyon érzékeny, kedves látássérült lány és kutyája, akik szerintem egymást tartják életben. A lány egy nagyon ritka betegségben szenved, emiatt több nehézséggel is küzd, a kutyus pedig már 14 éves veterán, de még mindig ott van a lány mellett, mintha érezné, hogy maradnia kell, hogy ő is tovább tudjon élni. Erre mondom azt, hogy mély a kötődés, hogy két test egy lélekké válik.

Te mit tanultál meg önmagadról a kutyákon keresztül?

Elég rossz gyerekkorom volt, alkoholista, agresszor apával, az anyukámat molesztálta az apja gyerekkorában, a tesóm pszichiátriai beteg lett. Tinédzserkoromban nekem is voltak szuicid gondolataim, a munkámnak és a kutyáknak köszönhetem, hogy még élek és ebből sikerült kivergődnöm. Amit én rajtuk keresztül megtanultam, az az alázat, a tolerancia, az elfogadás és az önzetlen szeretet. De sorolhatnám napestig, rengeteg mindent adtak nekem a kutyák. Azt a szeretetet, amit aztán a látássérült gazdijuknak megadnak, nekem is megadják, ezáltal pedig én is tovább tudom és akarom adni ugyanezt.

Ha szeretnéd támogatni a vakvezető kutyák képzését, vagy szívesen jelentkeznél kölyöknevelőnek, esetleg kíváncsi vagy részletekre a vakvezetőkutya-képzésekkel kapcsolatban, akkor kattints a Baráthegyi honlapjára, ahol minden fontos információt megtalálsz.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Bokor Ági
Szövegíró, improvizációs tréner, imprószínész és drámapedagógus. Szerinte a komolyan vett játék tulajdonképpen maga az élet. Szövegíróként és improvizációs tréneri munkája során is azt szeretné elérni, hogy minél többekhez és minél egyszerűbben jusson el az a tudás, amitől egyszerűen kicsit jobb az élet. Szeret bringázni, szereti a nyarat, és a kutyáját, Bobeket.

Pin It on Pinterest

Share This