„A futás egy olyan tükör, amibe nem lehet nem belenézni” – Interjú Simonyi Balázs, ultrafutóval

Szerző: | 2017. 10. 27. | Test&Lélek | Olvasási idő: 11 perc

Egy sokak számára ismeretlen univerzumba, a Spartathlon versenyek világába enged bepillantást Simonyi Balázs ULTRA című filmje, amely a 246 kilométeres futóverseny törődött pillanatai mellett, emberi sorsokat és történeteket is megmutat – hogy aztán ezek a történetek sokkal messzebbre, mélyebbre vigyenek minket. A szeptember végén moziba került film rendezőjével – aki már ötször, köztük a szóban forgó dokumentumfilm forgatása közben is teljesítette a 36 órán át tartó versenyt – beszélgettünk önismeretről, a komfortzónán túli dolgokról és arról, hogy mégis mi értelme van futni. Interjú.

Simonyi Balázs (Fotó: Csudai Sándor)

Amikor először láttad egyben a filmet, az olyan volt, mint célba érni a Spartathlonon?

Ááá, dehogyis. Borzalmas érzés volt először egyben látni! Olyan volt, mint egy torzonborz patchwork, de legalább összeállt valami egésszé, aztán már rengeteg változat készült, mire lezártuk a vágást. Valamiféle elégedettséget, vagy eufóriát akkor éreztem, amikor a közönséggel együtt láttam a filmet: takarásból néztem az arcokat és reakciókat. Sokat kaptak, és ez nekem is sokat adott.

„Meddig kell elmenned, hogy közel kerülj magadhoz?” Ezzel a kérdéssel indul a film trailere. A futásra egyfajta önismereti útként tekintesz?

A magam szempontjából mindenképpen, de az, hogy ki mit hoz ki belőle, már egy másik kérdés. Nem mindenki gondol így a futásra. Mindenkinek tanít valamennyi önismeretet a napi szintű futkorászás, de nem mindenki azért csinálja, hogy megismerje magát. A hosszútávfutás, az ultrázás már más: van, aki a kalandot vagy az élményt, a sikert keresi, van, aki vezekelni akar, de az biztos, hogy nem ússza meg önismeret nélkül. Nagyon kevés olyan futó van, aki ne tanulna mindig valami újat magáról egy-egy 24 órán vagy 200 kilométeren túli versenyen, ami persze nem is verseny.

Amikor folyamatosan nehézségeket küzdesz le, újra meg újra meghaladod a határaidat, óhatatlanul „találkozol” magaddal. Az a 36 óra, ami alatt a Spartathlont teljesíteni kell, nem csak fizikailag melós és megterhelő – ez egy kőkemény mentális és lelki munka, ami közben egész idő alatt magaddal foglalkozol.

Kevés olyan alkalom adódik az életben, amikor ennyire egyedül tudsz maradni egy küzdelmes helyzetben a gondolataiddal – és ez a helyzet nagyon intenzív lelki munkára sarkall.

Mitől olyan intenzív?

Forr a lélek, pörög a láb, cikáznak a gondolatok. Lemeztelenedsz, pária leszel, egész egyszerűen nem tudsz hazudni. Sem magadnak, sem másnak. Futás közben nincsenek pózok és allűrök, nincsenek manírok és maszkok, nincs semmi, ami hamis: csak a futás van és te. Ez egy nagyon erős tükör, amibe akkor és ott nem lehet nem belenézni. Ez a tükör olyan dolgokat mutat meg rólad, amiket talán még nem tudtál magadról. Ennél kiválóbb önismereti tréninget és detoxikálást nehezen tudnék elképzelni. Ellentétben a Saridon tablettával, itt van idő a fájdalomra és a feldolgozásra.

Jobb, mint a pszichológus?

Legalábbis olcsóbb. El lehet járni pszichológushoz, hogy összeálljanak benned a dolgok, megértsd, hogy működsz. Ugyanakkor egy ilyen ultrafutás alatt, ami hosszúnak tűnik, mégis tüsszentésnyi idő, nagyon sok mindenre rá lehet jönni. Egyébként sok szempontból hasonlít egy pszichoterápiás munkához: ott sem mondja meg neked senki, hogy mit kell tenned, vagy hogyan kell megoldanod a problémáidat.

Fölmerülnek lehetőségek, láthatóvá válnak addig rejtve maradt aspektusok, elkezdenek körvonalazódni a prioritások – megtanulod elválasztani a fontosat a nem fontostól.

Kialakítasz álláspontokat, egy csomó minden végigfut a fejedben az életeddel kapcsolatban. Ebben a folyamatban aztán szépen lassan megtanulod menedzselni az életedet. Egy ilyen verseny tulajdonképpen ennek a felgyorsított változata: gondolkozol magadról, miközben menedzseled a különböző folyamatokat, a táplálkozástól kezdve az anyagcserén, az energiáid beosztásán át krízisekig.

Simonyi Balázs, ultramaraton és távfutó, rendező, fotós. (Fotó: Csudai Sándor)

Akárcsak a futást, a filmet és annak az üzenetét is nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. Te mit szerettél volna elmondani ezzel a filmmel?

Első kézből akartam megmutatni az ultrafutás sokak számára ismeretlen, furcsának és egzotikusnak tűnő univerzumát, amitől én rengeteget kaptam. Emberi történeteket szerettem volna elmondani, olyan történeteket, amelyekre nagyon sokan tudnak rezonálni. Ezek a történetek az én életemre is reflektálnak – a szülő-gyerek viszony, férfj-feleség, anya-gyerek, apa-fiú kapcsolat, valakinek az elvesztése, a feladni vagy nem feladni kérdése… Nem véletlenül azokat a szereplőket mutattuk meg, akik ezeket a problémákat és kérdésköröket reprezentálják. Ezek olyan mélyen megérintő történetek, amelyeket mindenki le tud fordítani a saját viszonyrendszerére, biztos találnak párhuzamot benne.

A film közben a nézők felülnek egy érzelmi hullámvasútra, elgondolkodnak a saját életük alapkérdésein: ennél többet egy film nem adhat. Kimennek a moziból és napokig-hetekig gondolkoznak olyan kérdéseken, hogy mikor kell vállalni a kényelmetlenséget, mikor kell megújulni, mikor kell valami újat, valami bátor dolgot csinálni, vagy éppen saját magunkat megismerni, a félelmeinkkel, a fájdalmainkkal szembenézni – összességében, mikor kell változni, változtatni.

Ez független attól, hogy valaki fut, vagy nem fut: ezek kérdések, amelyeken jobb előbb, mint később elgondolkodni. Az élet az túl rövid, egyszeri és megismételhetetlen, ezért néha venni kell egy nagy levegőt, és el kell indulni a komfortzónán túlra.

Te mit találtál ott a komfortzónán túl?

Azontúl kibukik a saját attitűdöd, a habitusod, az hogy milyenek a mentális vagy a fizikális képességeid. És hát a „miért futok?” kérdés egyben a „ki vagyok én?” kérdés is. Ez egy 36 órán tartó egotrip, ami közben nagyon sok mindent megtapasztalsz. Jót is, rosszat is. Kalandokat, nem hétköznapi dolgokat – és persze egy csomó fájdalmat, amitől aztán erősebb leszel. Ezekkel a fájdalmas terhekkel sokan csak a halálos ágyukon találkoznak. Nem biztos, hogy szerencsés dolog ezzel addig várni.

Korábbi nyilatkozataidban is említetted, hogy majdnem minden futó mögött van egy nagyon erős történet. A filmben megjelenő szereplők is ezt bizonyítják… Neked melyikük áll a legközelebb a szívedhez?

Mindegyikhez sajátos a viszonyom. A francia anyuka külön kedvenc. Az áldozatot hozó édesanya, aki mindent a család férfitagjaiért csinál. Ő is futó volt, de nem tud versenyezni, mert mindig a férjére és a gyerekére vigyáz. Lehet benne érezni a vágyat, hogy „de jó lenne, ha én is csinálhatnám”, de inkább a családját szolgálja ugyanezzel az odaadással. Nagyon tisztelem az ilyen mentalitású embereket, akik tudnak és hajlandóak másokért áldozatot hozni, valószínűleg azért, mert belőlem ez inkább hiányzik. Erre is a futás során jöttem rá.

Sok helyen elmondtad már, hogy a futásod – és ezek szerint az ULTRA című film is – egy mély és sötét időszakkal, egy depresszióval kezdődött. Azóta messzire jutottál…

Mindig attól félek, hogy ha egyszer újra depressziós lennék, akkor vajon hova menekülnék – ha már a futás se segít, akkor mi az, ami igen? De szerencsére azóta nem jártam olyan mélyen ott, persze gyakran erőt vesz rajtam a csömör, vagy valami „új-kiábrándultság”. Talán a versenyek után kavarognak bennem hasonlóan nehéz érzések. A célba érkezéskor van egy erőteljes eufória és szomorúság is egyben. Egyfajta üresség-érzet ez, ami abból fakad, hogy valami lezárult, és ez már nem jön el többé. Ez egy nagy paradoxon, amivel az életben is sokszor találkozunk: szeretnél túl lenni rajta, várod, hogy ott legyél végre, viszont amikor megérkezel, akkor sajnálod, hogy vége az útnak. Sosem az kell, ami van.

„A futás tulajdonképpen egy értelmetlen dolog” – mondtad két évvel ezelőtt egy előadásodban. Majd készítettél egy filmet, amelyben megmutatod, hogy mennyi mindent lehet a futáson keresztül megtapasztalni, átélni. Ennek fényében továbbra is fenntartod az állításodat?

Mindig önellentmondásba keveredek akkor, amikor erről beszélek, bennem is sok furcsa érzés és gondolat kavarog ezzel a paradoxonnal kapcsolatban. Messziről nézve miről szól? A semmiért egészen. Közelről pedig annyi látszik, hogy zombik vánszorognak az úton, meg hogy ez egy faékegyszerűségű hobbi, pitiáner tevékenység, ami közben nem történik semmi csak rakod a lábaidat, egyiket a másik után. Az értelmetlenségét abban látom, hogy önmagáért való: nem termelsz vele energiát, vagy GDP-t, nem váltod meg a világot mikroszinten sem, nincs látható hozadéka, kézzel fogható haszna másoknak. Csak magadról szól, csak eredője van.

Ha viszont kicsit közelebbről ránézel…

…akkor rájössz, hogy minden szinten hatalmas hozadéka van. Egészségügyi, gazdasági, lelki, mentális szinten. Példa – és nem példakép – még lehetsz másoknak, hogy ha neked bejött, őnekik is javukra válhat. A távolságot, mint üveggolyót, megkapod – a kérdés, hogy mihez kezdesz vele. Én önismeretet, szabadságérzetet, a hétköznapitól eltérő tapasztalásokat,​ ​​gyermeki ösztönös érzéseket kaptam.​ Futni egész egyszerűen jó dolog, aminek én nap, mint nap a saját bőrömön érzem az előnyeit. Így amikor azt kérdezik tőlem, hogy miért jó futni, akkor kicsit olyan, mintha azt kellene megmagyaráznom, hogy miért jó folyadékot inni: szükségem van rá, jót tesz, és jól esik. Persze teljesen megértem, amikor egy külső szemlélő nem nagyon lát rációt abban, hogy miért utazik valaki Görögországba, hogy aztán lefusson A-ból B-be 246 kilométert. Talán a film talán adhat valamiféle választ. Azoknak is, akik futnak, és azoknak is, akik nem.

Az HBO-koprodukciójában készült ULTRA című filmről szóló ajánlónkat itt olvashatod.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This