Nagyképű, öntelt vagy nárcisztikus? – Interjú Tari Annamáriával a nárcisztikus személyiségzavarról

A nárcisztikus jelzőt ma a legtöbben szitokszóként használják, gyakran a számukra értelmezhetetlen önzés magyarázatára. Bár rengeteg szó esik erről a jelenségről, és ennek párkapcsolati vetületéről, arról már ritkábban beszélünk, hogy ennek a zavarnak is vannak árnyalatai. Ezekről az árnyalatokról, a működési mód megértésének fontosságáról, és a társadalmi nárcizmus jelenségéről is beszélgettünk Tari Annamária pszichoanalitikussal.

“Szeretni tehozzád szegődtem” – A Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélője

Legújabb programsorozatunkban hónapról hónapra egy-egy őszinte és tartalmas beszélgetés keretében foglalkozunk a párkapcsolatok „sötét oldalával”. Fontos témákat és csodálatos szakértőket hozunk nektek – ahogy azt tőlünk megszokhattátok, szívvel-lélekkel.

Kattints a részletekért!

Hogyan lehet felvázolni egy skálát, amely megmutatja, milyen mértékben érintett valaki ezen a téren?

A nárcisztikus jelző már-már zavaró mértékben terjedt el a közbeszédben, sőt, kialakult egy hozzáadott jelentéstartalom is: sokan a nagyképű, öntelt kifejezések szinonimájaként használják, pedig valójában jelentős diagnosztikai különbség van a nárcisztikus mint személyiségjellemző és a nárcisztikus személyiségzavar között. Ha egy skálán szeretnénk bemutatni, akkor több tényező mentén vizsgálódhatunk.

Az egyik ilyen az önérvényesítés módja lehet. Mindenki alkalmazza ezt valamilyen mértékben, de nem mindegy, hogyan. Az egészséges személyiség ezen a téren hatékonyan tudja képviselni önmagát. Képes arra, hogy elérje a céljait, ehhez pedig kellő mennyiségű dinamikus érzelmi energiát mozgósít, ezzel azonban sosem okoz kárt vagy fájdalmat másoknak. Vagyis úgy őrzi meg a személyes hatékonyságát, hogy közben konstruktív és empatikus marad. Ezzel szemben a nárcisztikus személyiségzavarban érintett egyén emberi kapcsolatai üresek, az empátiát szinte nem is ismeri, a céljaiban a hideg megvalósítás jellemző, mindez pedig általában az emberi kapcsolatok érzelmi konténerének kiürítése mellett történik.

Ez hogyan mutatkozik meg a gyakorlatban? Mit jelent az érzelmi konténer kiürülése?

Optimális esetben az emberi kapcsolatokat az empátia vezérli. Ahogy azonban haladunk az egyre inkább én-érvényesítő magatartás felé, azt fogjuk látni, hogy a társasági kapcsolatok, a rokoni, baráti, párkapcsolati szálak felől egyre inkább kezdenek elszivárogni a pozitív érzések. Aki ebben a zavarban szenved, az valójában nem tudja dekódolni a pozitív gesztusokat, tehát „nem érzi, csak látja”, hogy szeretik, bárhogy is próbálják ezt kifejezni a körülötte lévők. De nem csupán az érzések olvasásának terén vannak nehézségei, ő maga sem képes rá, hogy valódi szeretetteljes, mély érzelmeket érezzen vagy közvetítsen a másik ember felé. Sőt, a skála kóros végén már az önsorsrontó, öndestruktív érzelmek is megjelennek.

A nagyratörő ambícióik és az önmagukkal kapcsolatos grandiózus fantáziáik egyidejűleg súlyos önértékelési problémákkal, kisebbrendűségi érzésekkel vannak jelen. Hogy ezt valahogy egyensúlyban tudják tartani, folyamatosan le kell értékelniük a másik embert.

Milyen jellegű sérülés történik a személyiségben, ami idevezet?

A személyiségzavar kialakulása a korai életszakaszban kezdődik. Ilyenkor formálódnak a tudattalan, úgynevezett primitív énvédő, elhárító mechanizmusok – a primitív ez esetben nem pejoratív jelző, a korai éretlen módot jelöli.  Ezek a személyiségzavar esetén viselkedési formákká szilárdulnak, és felnőtt korban is megmaradnak, rögzülnek, mint egy karakterpáncél. A tudattalan elhárító mechanizmusok az Én-t védik, és normál esetben érési folyamaton mennek keresztül.

A személyiségzavarnak éppen az az egyik jellemzője, hogy ezek korai fázisban alakulnak ki, és olyannyira megszilárdulnak, hogy meghatározóvá válnak a viselkedésben. Hiába jelez vissza a környezet, hogy az illető magatartásában valami számukra bántó, fájdalmas vagy nehéz, az érintett legfeljebb időlegesen tud másképp reagálni, de jellemzően inkább azt látjuk, hogy nem is fogadja el ezen visszajelzéseket. Sokkal hamarabb tulajdonítja ezt kritikának, amely a másik ember hibáiból, értetlenségéből vagy értéktelenségéből fakad.

Milyen típusú korai érzelmi élmények állhatnak e zavar hátterében?

Ha például valaki olyan családban nő fel, ahol szigor és szeretetlenség van, a gyermek pedig az anyától nem kap sem bizalmat, sem empátiát, sem pozitív visszajelzést a saját személyiségére vonatkozóan, akkor a személyiségfejlődés két alapvető területén is nagyon fájó élményei lesznek. Egyik oldalról kialakul benne az a kódolt üzenet, hogy a világ nem egy biztonságos hely, hiszen a benne lévő személyek nem mutatják annak, másik oldalról pedig az anyai elfogadás nélkülözése miatt egy pusztító érzelmi állapotot fog megélni.

Súlyos esetekben a folyamatosan vagy hullámzóan szeretetlen anyai kapcsolódás nem tanítja meg őt az érzelmek megélésére, felismerésére. Ez lenne a mentalizáció folyamata, amiben az anya érzelmi visszatükrözése biztosítja és alapozza meg a kiszámítható interakciók mentén a későbbi érzelmi nyugalmat és biztonságot.

Ennek hiányában az épp formálódó személyiség már eleve komoly érzelmi hiányokkal indul az életben, és ez eredményezi azt, hogy a korai tudattalan elhárító mechanizmusok maradnak fenn, és nem haladnak az érési folyamatban.

Lehetnek ennek érzékelhető jelei már gyermekkorban?

Erre utalhat az is, ha már óvodás korban kis vadócnak tűnik egy gyermek, aki rendszeresen kifejezi az agresszióját, akár verekedéssel is. A hátterében pedig az áll, hogy ha a szükséges szeretetet a családban nem kapta meg, mert a szülők érzelmileg nem voltak elérhetők, akkor az lesz a belső megélése, hogy ő nem szerethető.

Egy kisgyerek nem tud olyan kategóriában gondolkodni, hogy a szülei lélektani működésével lenne probléma, egyáltalán nem is képes rá, hogy megkérdőjelezze a viselkedésüket, ezért a tapasztalt jelenségeket önmagára vonatkoztatja. Tehát ha nem érzi, hogy szeretik, akkor ő úgy éli meg saját magát, mint aki nem szerethető. Ez tudattalan érzelmi folyamat, tehát egy gyerek ilyet sosem mond ki, csak a felszínen megjelenő kapcsolódási nehézségei utalnak erre.

Ha nagyon traumatikus hatások érték, akkor látjuk felnőttkorban a súlyosan patológiás kapcsolati működést: a nárcisztikus énvédő buborékban élő embert, akihez nem lehet érzelmileg közeledni, és ő sem képes a másikhoz való kapcsolódásra. Az így kirajzolódott állapot olyan kötődési képtelenség, melyben úgy tűnik, mintha már egyáltalán nem is lenne szüksége érzelmekre, kivéve a másik féltől érkező idealizációt.

És miután a kapcsolódás módjai is elérhetetlenek számára, nem éli át az őszinteség, elfogadás, kölcsönösség és empátia valódi érzelmeit. Ráadásul – miután egy ilyen ember nehezen vált ki együttérzést a körülötte lévőkből – sajátos módon azt fogja újra és újra megtapasztalni, amit gyerekként is megélt, hogy a világból nem jön pozitív érzelem. De felnőttként ebben már döntően az ő viselkedésének van szerepe.

Mindez hogyan érhető tetten a hétköznapokban a viselkedés szintén?

A rögzült viselkedési mintákat érdemes keresni ebben a megközelítésben. Mindannyiunkkal előfordul, hogy például veszélyhelyzetben, vagy érzelmileg megterhelő eseményekkor megbillenünk, és furcsán reagálunk, azonban rendszerint hamar vissza szoktunk térni a normál, kiegyensúlyozott tartományba, amelyben a hétköznapjainkat megéljük. A személyiségzavarral élők azonban a rögzült mintáik miatt rendszeresen ezekkel a korai elhárító mechanizmusokkal reagálnak, amelyek a hétköznapi működésük részét képezik.

Jól értem, hogy tulajdonképpen három tényező: az önérvényesítés, az érzelmi kapcsolódás és a viselkedési minta együttes szemlélete adhat támpontot, amikor a nárcisztikus működés mértékét próbáljuk vizsgálni?

Igen, ennek a három skálának az együttese az, ami mentén érdemes figyelni a nárcisztikus zavarban érintetteket, ha szeretnénk megérteni a működési módjaikat. Azonban erre a jelenségre nem csupán az egyén szempontjából tekinthetünk. Jean Twenge írja le a társadalmi nárcizmus jelenségét, ami az információs korhoz köthető új fogalom. Meglátása szerint az, ahogy a különböző közösségi oldalakon folyik a kommunikációnk, hatással van a kapcsolatteremtés más dimenzióira is.

Az online közösségi platformokon az egyéni megjelenés meglehetősen én-vezérelt: mindenki a saját én-prezentációját teszi ki a különböző posztokban, miközben mások szintén publikálásra szánt én-prezentációit figyeli. Vagyis nem csupán a közeg nárcisztikus, hanem a benne megjelenő közlések is.

Ezek egyre szélesebb elterjedése pedig idővel oda fog vezetni, hogy megnövekszik az offline térben is az én-vezérelt, sőt, érdekvezérelt, úgynevezett „énes” tulajdonságoknak a mennyisége. Így jutunk el a „nekem jár”, „én megérdemlem”, „nekem kell” típusú megközelítési módokig, ami olykor helyén való, de könnyen beláthatjuk, hogy gyakoribb, amikor nem az. Ez a jelenség vezetett el ahhoz a napjainkban igen gyakori tapasztalathoz is, hogy az emberek egyre inkább arra vágynak, hogy minél több dolgot birtokolhassanak. Emiatt dicsekszünk a posztjainkkal is: mi mindenünk van, milyen csodás helyeken járunk, milyen szép dolgokra tettünk szert, milyen boldogok vagyunk, mennyire klasszaz életünk. Emiatt érzünk rivalizációs haragot, amikor azt látjuk, hogy másnak még menőbb utazásra futja, még szebb autója, még nagyobb háza van, vagy éppen jobban néz ki a szelfije.

Tari Annamária, pszichoanalitikus

Mennyire szükségszerű, hogy ez az én-orientált világ a valós, offline életünkbe is begyűrűzzön?

Twenge szerint pár tíz év múlva az én-központú viselkedés lesz a normális, vagy legalábbis a jellemző magatartás. Ő úgy fogalmaz, hogy „énesebbek” leszünk. A fő probléma egyébként mind a társadalmi nárcizmus, mind az egyéni nárcisztikus viselkedés kapcsán az, hogy ezek nem teszik könnyebbé a közösségi beilleszkedést, vagy éppen azt, hogy mások számára vonzóak legyünk – egyáltalán bármilyen kapcsolódási szinten. Ugyanis mindkét jelenség a konstruktivitás ellen hat, sőt, a valódi énfunkciók – az önbecsülés, önértékelés, önbizalom és empátia – gyengüléséhez vezet.

Az énfunkciók pedig nagyon fontosak, hiszen megtartják az egyént, segítik, hogy kitűzze a céljait, bírja az elérésükhöz vezető erőfeszítéseket, hiszen ezek által képes bízni önmagában, miközben tisztában van a saját értékeivel is – méghozzá a normális tartományban. A nárcisztikus működésű, túlzottan a saját érdekei mentén vezérlődő személyiség viszont a hiányzó muníciót kívülről szerzett pozitív impulzusokkal akarja pótolni. Ezt segítheti a közösségi média, a kommentekből érkező számos kedvező visszajelzés, vagy a like-ok sokasága, amelyek az infúzióhoz hasonlóan biztosítják ezt a töltődést. Valójában azonban csak átmenetileg lehet mindezt kívülről megszerezni: ha egy darabig meg is kapjuk innen a várt visszajelzéseket, azok nem lesznek tartósak. Legfeljebb újabb és újabb posztokkal egyre gyakrabban provokálhatjuk ki a pozitív visszajelzéseket, de a leszálló ágat nem lehet megúszni.

A nárcisztikus érintettségű személy hogyan tud változni? Visszatérő kérdés szokott lenni, hogy lehet-e abban reménykedni, hogy pozitív irányba fejlődik.

Arra már utaltunk, hogy érdemes egy skálán szemlélni a nárcisztikus működést. Vannak, akik csak személyiségjegyekben hordozzák – kisebb vagy nagyobb mértékben -, és akadnak természetesen olyanok is, akiknél ez megüti a személyiségzavar szintjét. A változásra való képesség szempontjából nem mindegy, hogy melyik variációról van szó. Ugyanis lehet, hogy valaki pusztán csak öntelt és önző időnként, de a működési módja egyáltalán nem nárcisztikus.

Az ő esetében például, ha a környezet visszajelzi, hogy a viselkedése egy közösség vagy család számára gyakran okoz nehézséget, és érdemes lenne változtatnia néhány dolgon, akkor valószínűleg kis idő elteltével történhet előrelépés – akár terápiás önismereti munka segítségével. Akinél azonban valóban nárcisztikus személyiség jellemzők működnek, annál ez már nehezebb folyamat lehet. És itt még mindig nem a karakterzavar szintjéről beszélünk.

Akinek nárcisztikus tulajdonságai vannak, az egyáltalán nem fogadja el a negatív visszajelzést önmagával kapcsolatban?

Kétséges, hogy elfogadja-e azt a negatív képet, amit mások látnak róla, ugyanis valójában rendkívül alacsony az önbizalma. Bár kívülről ennek az ellenkezője látszik, legbelül mégis nagyon bizonytalan. Tudattalanul próbálja egyensúlyban tartani ezt a bizonytalanságot, ezért olyan fenyegető számára az, ha elfogadja, hogy valami nincs rendben a működésével, mert akkor az a rendkívül kicsi önbizalma is összetörne. Ami őket és a már személyiségzavarral élőket is a terápia irányába terelheti, az a szenvedésnyomás, jellemzően szorongás formájában. Az nagyon ritka, hogy a környezet hatására kérnek segítséget, és elköteleződnek egy pszichoterápiás folyamatban.

Milyen formákban érhető tetten a szorongás az esetükben?

Jellemzően ez lehet szeparációs szorongás: amikor az fogalmazódik meg az érintettben, hogy őt senki nem szereti. Vagy megmutatkozhat indulatként, a meg nem értettség miatt, a környezet felé megélt harag formájában – a háttérben szintén szorongással. De jelentkezhet egy állandósult furcsa érzésként is, amikor az illető úgy érzi, valami nem jó, valahogy kényelmetlenül van a bőrében, nem is tudja megfogalmazni pontosan, hogy mi a baj, csak nincs komfortérzete. Olykor idővel maguktól ráeszmélnek arra is, hogy talán nem véletlen, hogy sorozatosan ugyanolyan fájdalmas és küzdelmes helyzeteket élnek át különböző közösségekben, vagy éppen a párkapcsolatban. Sok esetben egyébként egy nárcisztikus személyiség élete a felszínen rendezett, a munkájában jó, akár vezető is lehet, csak a társas életének területén mutatkoznak problémák. Azt érdemes látni, hogy az ilyen sérülés spontán módon nem tud gyógyulni, és párkapcsolatban sem lehetünk képesek társként segíteni ebben. Csak terápiás körülmények között várható változás, és ott sem minden esetben.