Pár nap múlva kitör a vakáció, és ezzel együtt beindul a bizonyítványposzt-dömping a közösségi oldalakon. Mi a helyzet azokkal, akiknek nem színötös az év végi papírjuk és nem állnak sorba a kitűnő bizonyítványért járó ajándékkönyvekért? Vajon sikertelenek és vesztesek ezek a diákok? És a szüleik? Netán tanulásra kell fogni ezeket a nebulókat a szünidőben? Egyáltalán, mit csináljanak a gyerekek a nyári szünetben? Ezt is megkérdeztük Balatoni Józseftől, közismert nevén Jocó bácsitól, a népszerű történelemtanártól.

Balatoni József (Jocó bácsi)

Az év végi bizonyítványversenyben a „nyertesek” büszkén posztolják a jelesekkel teletűzdelt dokumentumukat, míg a „vesztesek” hallgatnak, vagy irigykednek a kitűnő diákokra, és a szüleikre. Mire jó ez a versengés?

Semmire sem, és legfőképpen a gyerekeknek ártalmas. A szülők közötti versengés azonban nem az iskolával kezdődik, hanem valójában a gyerek születésekor. Hányszor hallani anyukákat arról beszélgetni, hogy ki milyen könnyen szült, kinek a babája fordult át először, vagy kinek a gyermeke emelte fel előbb a fejét, indult el, kezdett beszélni. Ez az összeméregetés az iskolás években csak fokozódik, hiszen piros pontok, kis csillagok, mosolygós vagy éppen szomorú jelek, majd valós érdemjegyek tükrözik a diák teljesítményét.

Sajnos, ezzel a versengéssel a szülők a saját gyermekeik lelkét nyomorítják meg, hiszen a – sokszor túlzott – elvárásaik mentén kialakult szorongás és stressz egyszerűen átmegy a gyerekre. Talán az egyik legnagyobb feladat szülőként a gyermekbe plántált vágyakat elengedni…

Az apák vagy az anyák teszik magasabbra a mércét?

Tapasztalaton szerint különösen az apukák fogadják el nehezen, ha a gyerekük valamilyen képességzavarral küzd. Kudarcként élik meg, ha nem olyan tökéletes, mint amilyennek ők elképzelik. A szülők egyfajta önmegvalósítási lehetőséget látnak a saját gyerekükben. Ha az szuper eredményeket produkál, akkor a felnőtt fürdik a gyerek sikerében. Pedig lehet, hogy nincs is köze hozzá! Sok esetben nem feltétlenül a szülőkön múlik az iskolai siker! Persze van ellenpélda is.

Igen, de mégis minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke jól tanuljon, mert azt gondolja, hogy ez predesztinálja majd utódját a későbbi könnyű és boldog életre. Talán azért is olyan nehéz elfogadni a rossz teljesítményt, mert úgy tűnhet, hogy ezek a vágyak ezzel szertefoszlanak a semmibe…

Itt két fontos dolgot emelnék ki. Egyrészt a szülőknek tisztázniuk kellene magukban, hogy a gyerek jegye nem őket minősíti! Sajnos, sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a jegyeknek, hiszen ez alapján lehet dicsekedni vagy éppen mélyen hallgatni arról, hogyan teljesített a gyerek az elmúlt hónapok során.

Másrészt egy év végi jegy azt tükrözi, hogy a gyerek az adott évben mennyi energiát fektetett az iskolai munkába. Se nem többet, se nem kevesebbet. Ez alapján nem lehet sem a szülőnek, sem a pedagógusnak elkönyvelni a gyereket ilyennek vagy olyannak, netán leírni őt. Időt kell szánni arra, hogy megértsük, vajon mi lehet az oka, hogy több tantárgyból is látványosan rontott?

Ilyenkor biztos, hogy van valami a háttérben, ami eddig esetleg nem került felszínre, ez talán egy új szerelem, egy nagy csalódás, rosszabb lelkiállapot, egy elmérgesedett konfliktus a társaival, esetleg valamelyik tanárával. Vagy szimplán az intenzíven feltörő kamaszkor egyik biztos jele. Ám legkevésbé ez mutatja a képességbeli hiányosságokat, kivéve akkor, ha ez az állapot huzamosabb ideig fennáll.

Nemrég megjelent Tanulj szabadon, taníts szabadon című könyvedben őszintén mesélsz arról, hogy te sem voltál mindig éltanuló.

Igen, és mégis ember lett belőlem! (Nevet.) Általános iskolában jeles bizonyítványokkal zártam az évet, csupán tesiből és rajzból voltam kevésbé ügyes. Ez sokban múlott anyukámon, aki alsóban leült mellém, de később teljesen egyedül tanultam. Könnyen ment a suli, mert amit az órán hallottam, az rögzült bennem. Később, középiskolába kerülve tipikus lázadó kamaszként tele lett az ellenőrzőm kettesekkel és igazgatóikkal, mert azt gondoltam, hogy kilencedikben minek tanulni, ha helyette lóghatok a haverokkal, bulizhatok, csajozhatok. Végül az utolsó évben összekaptam magam és 4,6-ra érettségiztem, mert lett motivációm, lett miért küzdenem.

És ettől az időszaktól nem lettél kevesebb…

Dehogy! Sőt, úgy látom, többnyire nem az eminens, stréber tanulók viszik sokra az életben, mert ők túl korán kiégnek. Amikor nemcsak visszaadni kell a tanultakat, hanem gondolkodni is, könnyen elvéreznek. Ma a munkaerőpiacon nem mérvadó az, hogy ki mennyit bír magolni. Sokkal inkább más készségekre van szükség. Én azt szeretném, hogy elfogadó és befogadó, gondolkodni tudó és merő, véleményt alkotni képes, az érzelmeiket vállaló felnőttek hagyják el az iskolapadot. Ezek mellett eltörpül a lexikai tudás, legalábbis csupán attól senki sem boldogul majd az életben, hogy tudja, mi történt 1514-ben.

A te diákjaid sikeresek?

Igen, nagyon sok pozitív tapasztalatom van. Például van olyan diákom, aki bejutott az általa választott egyetemre, és ma már a vágyott szakmában, magas pozícióban dolgozik. Van olyan is, aki végigbukdácsolta a sulit, most külföldön vállal munkát, nyelveket beszél, érett, agilis emberré vált. Egy másik tanulóm évekkel később ült vissza az iskolapadba, mert csak akkor érett meg a továbbtanulásra. Mindhármukat sikeresnek gondolom!

Nem baj, ha göröngyös az út, amit járunk, a kudarcaink, problémáink tesznek minket teljessé. Általuk tanulunk. Engem egy pont híján nem vettek fel az áhított kommunikáció-média szakra. Most mégis valami hasonlót csinálok. Az élet valahogy helyreteszi a dolgokat. Lassan mindenki a saját útjára kerül, ha pedig valaki nem akar, az már tényleg a saját döntése.

Te mindent elkövetsz, hogy a diákjaid rátaláljanak erre a saját útra. Milyen módszerekkel segíted őket?

Pedagógusként, és szülőként is ez a küldetésünk! Élmény-, játék, kooperatív és drámapedagógia, ezekkel az eszközökkel dolgozom, de talán mindezeken túl legfontosabb a beszélgetés. Meghallgatni, szeretni, elfogadni, támogatni a gyerekeket. Odafigyelni rájuk. Szeretettel alakítani őket. És hagyni nekik, hogy ne a szüleik álmait éljék.

A könyvedben arról is írsz, hogy a középiskolás korosztálynak mennyire fontos a nyári munka. Ezen keresztül is kikristályosodhatnak az elképzeléseik a jövőjüket illetően, rájöhetnek arra, mit szeretnének, vagy mit nem az életben.

Tizenöt éves koromtól kezdve minden nyáron dolgoztam. Voltam rakodómunkás az akkor éppen áruszállítóként dolgozó apukám mellett, voltam culáger, ha valaki nem tudja, az a kőművessegéd. Majd évekig dolgoztam a vendéglátóiparban a Balaton-parton pizzasütőként, konyhai kisegítőként, pultosként. Kemény nyarak voltak, de mindig örömmel gondolok vissza rájuk, és minden percüket élveztem. Sokat fejlődtem évről-évre. Pedagógusként nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek megtapasztalják a munka világát, a nehézségeket, a felelősséget, az alkalmazkodást. A munka által sokkal jobban értékelik és tisztelik majd a saját, a mások, és a szüleik erőfeszítéseit is. Persze sorolhatnánk még, hogy így kevesebbet unatkoznak otthon, jobban várják a becsengetést, és a keresetükből megvehetik azt, amire vágynak.

Ám a diákmunka ennél többről szól, a valódi előnye az, hogy rávezetheti a fiatalokat a saját útjukra, segítheti őket az önismeretben, és abban, hogy felnőttként kivel, mivel nem szeretnének foglalkozni. Azok a diákjaim, akik a szünidő alatt munkát vállalnak, szeptemberben sokkal érettebben ülnek vissza az iskolapadba.

A szünet a pihenésről és feltöltődésről is szól. Mit csináljanak a fiatalok a vakáció alatt?

Csak úgy éljenek! (Nevet.) Vannak napok, amikor nem kell csinálni semmit, csak feküdni az ágyban, ábrándozni vagy filmeket nézni. A Balaton-parton a fűben heverve számolni a hullócsillagokat és közben kívánni valamit. Megélni a kisebb pillanatokat is úgy, mintha azok hatalmas, nagy élmények lennének. Nevetni, jókat beszélgetni, szeretni. Szabadon lenni és szabadnak lenni. És néha unatkozni!

A te nyaradnak mi lesz a csúcspontja?

Július közepéig a gyerekekkel töltöm az időt különböző táborokban, ezután pedig aktív pihenés kezdődik: például előadást tartok a Momentán Társulattal a Művészetek Völgyében, és meghívást kaptam az Ördögkatlan Fesztiválra is. Augusztusban pedig életem egyik legszebb és legizgalmasabb élménye vár rám. Az esküvőm!

Névjegy

Balatoni József történelemtanár. Budapesten, a XV. kerületi Kontyfa Általános Iskola, Szakiskola és Középiskolában tanít 2013 óta. Gyerekkora óta tanár szeretett volna lenni, és valahogy másképp, a hagyományostól eltérően tanítani. Hivatásában ötvözni az élménypedagógiát, a játékpedagógiát, a kooperatív pedagógiát, a drámapedagógiát és ezek sajátos egyvelegével tanít. Alapelve, hogy a diák minőségi időt töltsön el az iskolában, ahol érezze a fejlődését, érezze jól magát és megszeressen tanulni. Mert alapvetően az iskola egy nagyon jó hely. Csak meg kell nekik mutatni, mi is benne a jó és mitől lehet még jobb.

Jocó bácsi hivatalos oldalát itt érheted el.

Ha érdekel Jocó bácsi Tanulj szabadon, taníts szabadon című könyve, itt megrendelheted!

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Kiss Henrietta

Kiss Henrietta

Eredetileg bölcsész, tanár. Most újságíró és szerkesztő. Anya. Feleség. Barát(nő). Szeret a konyhában brillírozni, a futópályán meghalni, a társasjátékban nyerni. Kacagni és jókat beszél(get)ni. No meg kérdezni másokat. Keresgélni új utakat. Feszegetni a határokat. Nemcsak másokét, a sajátjait is.
Kiss Henrietta

Pin It on Pinterest