„Sokkal többet kellene beszélni arról, milyen szenvedélybeteg családban felnőni” – Hoffmann Katával beszélgettünk a Láthatatlan árvák című könyv kapcsán

Szenvedélybeteg családban nevelkedő gyermekek érzéseit, tapasztalatait, megéléseit mutatja be a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gondozásában megjelent Láthatatlan árvák című könyv, melyben ismert emberek korai élményeit novellák formájában olvashatjuk. A történetekhez Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus írt fejezetenként szakirodalmi kitekintőt, melyben a szereplők lelki folyamatait ismerhetjük meg a szakember megközelítésében. Hoffmann Katával a kötet kapcsán arról beszélgettünk, milyen jellemző nehézségeket hozhat, ha olyan családban növünk fel, ahol szenvedélybeteg szülő van.

Hogyan született meg ennek a könyvnek a koncepciója? Mi volt az a hívó gondolat, ami mentén elkezdett kirajzolódni ez a megközelítési mód?

Ez részben a saját szakmai tapasztalataimnak köszönhető, részben pedig egy olyan együttműködésnek, amely a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz kapcsolódik. Szenvedélybetegeknek nyújt alapszintű segítséget a Fogadó Pszichoszociális Szolgálatuk, amely rendszeresen tart szakmai konferenciákat is az Elfeledett Gyermekekért. Azokat nevezi így a szakirodalom, akik szenvedélybetegségben érintett családban nőnek fel. Többször voltam meghívott előadó ilyen eseményeken, illetve a szolgálat vezetőjével, Frankó Andrással, és az ő munkatársával, Kormos Piroskával szakmai együttműködésben dolgoztunk már korábban is.

Mennyire tekinthető új irányzatnak az a nézőpont, hogy a szenvedélybetegségben érintett szülők mellett felnövő gyerekekre érdemes fokozottan odafigyelni, és külön területként tekinteni a velük való munkára?

Magyarországon a Fogadó munkatársai kezdték felkarolni ezt a témát, az ő munkájuknak is köszönhető, hogy egyre több szakirodalmi tartalom is hozzáférhető már magyarul is ezen a területen. Az Apa, anya, pia című könyv például olyan hiánypótló forrás, amely szintén a szolgálat támogatásával kerülhetett magyar nyelven az érdeklődők kezébe. Nem olyan régen, körülbelül hét-nyolc éve foglalkozik a szakma hazánkban ezzel a területtel külön is, éppen emiatt még nem sok itthoni szakirodalom látott napvilágot. Elég sok fordítás elkészült már, de mindig hasznos, ha a saját körülményeink által meghatározott közegben születhet meg egy számunkra használható kötet.

Amikor a Láthatatlan árvák című könyv ötlete megfogalmazódott, akkor a konferencia előadásai is nagyon élénken éltek bennem, illetve addigra már ismertem több történetet is azok közül, amelyek bekerültek. Valahogy úgy éreztem, hogy ezek a novellák önmagukban is érdemesek lehetnek arra, hogy megjelenjenek, hiszen

kendőzetlen őszinteséggel, mélyen átélhető módon mutatják be azokat a fájdalmas helyzeteket, érzéseket, amelyek az alkoholbeteg szülő viselkedése mentén a gyerekek életét kísérhetik.

Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy ezeket a tapasztalatokat tovább árnyalhatja, gazdagíthatja, ha szakirodalmi kitekintőkkel is kísérjük őket, hogy az olvasott történetek szereplőinek lelki folyamataiba is betekintést kaphasson az olvasó, nevén nevezve ezeket a folyamatokat és valószínűsíthető következményeiket.

Társadalmi szinten eleget tudunk az alkoholbetegség hatásairól?

Azért is szerettem volna ilyen formában is foglalkozni ezzel a témával, mert

sokkal többet kellene beszélni arról, hogy mit jelent szenvedélybeteg családban felnőni. Ugyanis amíg bizonyos értelemben tabunak számít ez a helyzet, addig segítséget is sokkal nehezebben kérnek az érintettek, pedig a megfelelő szakmai támogatás kulcsfontosságú, hogy legalább mérsékelni lehessen a károkat. Ha nincs felismerés, csak takargatás van, akkor esélyt sem kapnak az érintettek, hogy ki tudjanak lépni ebből a rendkívül sok szenvedést hozó helyzetből.

Gyakori, hogy maguk az érintettek sem ismerik fel, hogy milyen súlyú problémáról van szó, egyáltalán azt sem mondják ki, hogy alkoholbeteg van a családban. Pedig csak akkor lehet esély a változásra, ha elkezdjük kimondani a problémát.

Hogyan segíthet, ha kimondjuk: érintettek vagyunk?

Azért is lényeges, hogy felismerjük, mert ennek vannak nyomai, amelyeket magunkon hordozunk. És egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket azonosítjuk-e, vagy csak ösztönösen működnek bennünk bizonyos romboló késztetések, amelyek aztán nagyon könnyen oda is vezethetnek, hogy a szüleinkhez hasonlóan mi magunk is alkoholfüggőségben vagy egyéb mentális problémában leszünk érintettek, továbbadva a következő generációnak a diszfunkcionális mintázatokat.

Mennyire volt nehéz rábeszélni a novellák íróit, hogy vállalják a történeteiket? Például Kovács András Péter humorista vagy Karafiáth Orsolya író. Ők nem érezték tabutémának?

Fontos volt számomra, hogy valamennyire ismert emberek élményeit dolgozzuk fel, hiszen ez is segíthet abban, hogy minél többekhez eljussunk, és rá tudjuk irányítani a figyelmet erre a problémára. Emellett ezzel is szerettem volna hangsúlyossá tenni, hogy ki lehet lépni a hallgatásból, és fel lehet vállalni ezt az élethelyzetet. Így érezhettek a szerzők is, hiszen a benne szereplők azonnal igent mondtak, ami egyszerre tiszteletre méltó és megható is, hiszen ellenszolgáltatás nélkül, társadalmi felelősségvállalásból álltak az ügy mellé.

Érdekes, hogy eredetileg még két alkotót megkerestem, hogy osszák meg az élményeiket, de ők végül nem vállalták. Az egyikük azonban a könyv megjelenése után megkeresett, és jelezte, hogy ha lesz második kötet, abba szívesen írna, mert utólag megbánta, hogy nemet mondott. Persze ilyenkor mindig kérdés, hogy a származási család érintett tagjai miképp fogadják, ha az ő sztorijuk megjelenik, és gyakran éppen ez a gátja annak, hogy valaki felvállalja, ami vele történt. És ez teljesen érthető is.

Mi a leggyakoribb nehézség, amivel meg kell küzdeniük azoknak, akik alkoholfüggőségben érintett közegben nőnek fel?

Van egy kutatás, amely az úgynevezett ártalmas gyerekkori tapasztalatokat gyűjti össze tíz tényező mentén. Szakmai megközelítésben ACE kutatásként szoktunk rá hivatkozni. Szerepel benne például az érzelmi és a fizikai bántalmazás, az elhanyagolás, az anya ellen elkövetett erőszakos cselekedetek, vagy a szenvedélybeteg szülő melletti felnövekedés.

Minél több kategóriában érintett valaki, annál nagyobb eséllyel fognak előfordulni nála egészségi és pszichés problémák, megbetegedések – ezt hazai kutatások is alátámasztják. Az érzelmi vagy fizikai elhanyagolás például szinte valamennyi szenvedélybeteg családban jelen van, sőt, növekszik a bántalmazás kockázata is. A tapasztalatok szerint általában legalább négy ACE területen érintett a szenvedélybeteg családban felnövő gyermek, ez pedig hosszú távú fizikai és mentális következményeket vonhat maga után.

Konkrétan mit okozhatnak az úgynevezett ártalmas gyerekkori tapasztalatok?

Többféle fizikai és lelki sérülés kialakulásáért lehetnek felelősek ezek a korai fájdalmas élmények.

Az elhanyagolt, bántalmazott gyerekek közül sokan önértékelési problémákkal, depresszióval, szorongásos zavarokkal, és különböző tanulási nehézségekkel küzdenek. Emellett a kapcsolatban való működésük is gyakran problémássá válik, illetve bizonyos személyiségzavarok kialakulását is eredményezhetik az ártalmas gyerekkori tapasztalatok.

Érdekes, hogy sokszor azokban a családokban, ahol a fizikai bántalmazás is jelen van, az érintettek számára nem ez a legnehezebb, hanem az érzelmi elhanyagolás megélése, azaz: ha a szülő nincs jelen érzelmi szempontból, nem lehet hozzá fordulni, nem nyújt megfelelő figyelmet és támogatást. Ennek van a legmélyebb és a leghosszabb távon érzékelhető negatív hatása.

Tulajdonképpen az érzelmi biztonság hiánya a legfájdalmasabb? Az az élmény, hogy a szülő nem teremt nyugodt, kiegyensúlyozott, biztonságos közeget?

A szenvedélybeteg családokban rendszerint jelen van a kiszámíthatatlanság, a bejósolhatatlan viselkedés, az az élmény, hogy nem tudom, mi következik. Emellett a biztonság hiánya gyakran a biztonságos kötődés hiányával is együtt jár. A gyerek személyisége folyamatosan alakul – minél kisebb, annál képlékenyebben, vagyis a korai negatív élmények hatása még mélyebben beivódik, és a személyiség alakulásának meghatározó része lesz.

Nem tud megfelelően fejlődni egy olyan gyermek, akinél hiányoznak a biztonságos kötődést megalapozó tényezők, csak káosz és bizonytalanság van érzelmi odafordulás, ráhangolódás helyett. A szenvedélybetegség dinamikája is a bizonytalanság érzését generálja, hiszen egészen szélsőséges érzelmi skálát élnek meg az érintettek, amit a gyerek úgy fog megtapasztalni, hogy egyik nap úgy viselkedik vele a szülő, mint a tornádó, máskor pedig akár véget nem érően dédelgeti.

Hoffmann Kata, klinikai szakpszichológus. Fotó: Vörös Szabolcs/Válasz Online

Vagyis nem kizárólag negatív élmények érik a gyermeket függőségben érintett szülő részéről?

Rendszerint nem, sőt, sokszor kimondottan örömteli kapcsolódást is megélnek ezek a gyerekek. A probléma az, hogy a szélsőségek többnyire bejósolhatatlanul váltakoznak. Sokszor fogalmaznak úgy az érintettek, hogy még az is jobb lett volna, ha következetesen rosszul bánnak velük, mert az legalább kiszámítható lett volna, ugyanis az érzelmi libikóka és az ebből eredő folyamatos bizonytalanság rendkívül megterhelő.

Ráadásul állandósult készenléti állapotot eredményez: nem lehet tudni, adott napon éppen mire mennek haza, milyen lelkiállapot lesz jellemző. Az ebből eredő stressz pedig nem csupán érzelmileg, hanem fizikailag is káros, hiszen a stresszhormonok, például a kortizol intenzívebb termelődése negatívan befolyásolja az idegrendszer érését is. Emellett az immunrendszer sem fejlődik megfelelően ilyen érzelmi igénybevételnél. Úgynevezett dózis-hatás elv érvényesül, tehát minél nagyobb mértékben tapasztalja valaki ezeket az ártalmas tényezőket, annál erősebb, és annál hosszabb távú negatív következményei lesznek. Fontos látni, hogy ezek az élmények akár az egész életünket meghatározhatják.

Mennyire visszafordíthatatlanok ezek a folyamatok? Mennyi korrekciós lehetőség van a későbbiekben?

Sok minden van, amin lehet változtatni, de bizonyos dolgok sajnos beépülnek.

Ezek a gyerekek általában nem a saját személyiségüket kezdik el kibontakoztatni, hanem különböző szerepeket vesznek fel, azért, hogy a család működőképes tudjon maradni. Vagyis az ő valódi énjük nem tud fejlődni, helyette a család szükségleteinek függvényében alakítanak ki maguknak bizonyos funkciókat. Tipikusan ilyen lehet a hős, a bűnbak, az elveszett gyerek vagy a bohóc.

Természetesen többféle szerepet is fel lehet venni, illetve ebben lehetnek különböző árnyalatok is, az azonban közös, hogy valamilyen módon háttérbe szorul a saját személyiségük, helyette a szerep-személyiség fog érvényesülni, ami nagyon mélyen beivódik, így időigényes az is, ha dolgozni akarunk rajta. A terápiás folyamatnak egyébként az is fontos része, hogy a szakemberrel való emberi kapcsolat során megtapasztalhassa az érintett, hogy létezik támogató, elfogadó közeg, ahol biztonságban érezheti magát, ahol nem bántják, ahol figyelmet kap, így képessé válhat arra, hogy megtanuljon önmagával is jobban bánni.

Talán furcsa a megközelítés, de milyen feltételek teljesülnek egy olyan helyzetben, amikor a lehető legjobb forgatókönyv szerint alakul egy szenvedélybetegségben érintett család története?

Egy ideális világban a másik szülő gyorsan mer és tud segítséget kérni. Legjobb esetben szakemberhez fordulva, aki lehet a háziorvos, a védőnő vagy akár egy pszichológus. De már az is nagyon sokat számítana, ha társadalmi szinten másképp állnánk ehhez a problémához.

Ha egyszerűen egy baráttal vagy a szomszédunkkal meg tudnánk beszélni, hogy milyen nehézséggel küzdünk, és kevésbé lenne tabu az alkoholbetegség, akkor már nagyot lépnénk előre.

Vannak ugyanis pozitív példák, vagyis nem csupán az jelenthet megoldást, ha a szülők elválnak, és a szenvedélybeteg felnőttől megszabadul a család. Vannak olyan felépülés-történetek, ahol sikerül közös erővel, megfelelő szakmai útmutatással egy egészségesebb működési módot kialakítani. Ehhez azonban maga a felépülő is kell, de a család együttes erőfeszítéseire is szükség van. Sokrétű, összetett folyamat, de elérhető, ha tudunk, és merünk is segítséget kérni.