Szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei – Felépülés és újjáépítés

Szerző: | 2022. 07. 07. |

A függőségek kezelése esetében nem csupán leszokásról vagy gyógyulásról beszélünk, hanem felépülési folyamatról. A felépülési szemlélet arra a reményre fókuszál, hogy a hiányokat megismerve, akár utólag betöltve, gyógyítva vagy átkeretezve azokat, újraépíthető egy ember. Ezen a folyamaton mennek át nemcsak a gyógyuló szenvedélybetegek, hanem azok a felnőttek is, akik szembesülnek (vagy kénytelenek szembesülni) annak következményeivel, hogy szenvedélybeteg szülővel nevelkedtek.

Békési Tímea és Dr. Kassai Szilvia addiktológiai szakértők Újraépített életek című könyvük megírásával arra vállalkoztak, hogy megismertessék ezt az élményvilágot a (már felnőtt) gyerekek szemszögéből. Kisebb iróniával és teljes komolysággal is elmondható, hogy kötetük hiánypótló mű.

„A káosz és a bizonytalanság a biztos”

Mit tanulhatunk a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeinek történeteiből? Egyáltalán miért fontos erről a témáról beszélni? Ahogy a könyv előszavában olvasható: „Bátorság kellett elkezdeni a mesélést, bátorság kell elkezdeni az olvasást is.”

A könyv egyik elbeszélője a gyerekkorát egy érzelmi libikókaként jellemezte. Amiben egyik nap sem tudhatta, mire számíthat otthon: mire megy haza, vagy épp milyen állapotban ér haza a szülője. Lesz-e például vacsora, vagy helyette hangos veszekedéssel és félelemmel töltheti az estét.

Ahogy a függő személy életét a „választott szere”, az alkohol-, a drog-, vagy például a szerencsejáték irányítja, úgy az érintett családok élete a függő és betegsége köré rendeződik. Ennek eredményeképp a szűkebb-tágabb család (és egyes addikciók, például az alkoholizmus és a munkafüggőség esetén akár az egész társadalom) megtanul együtt élni a rossz működéssel. A viszonylagos egyensúly fenntartásához, vagyis, hogy a család befelé és kifelé is azt mutassa: minden rendben, nincs itt semmi látnivaló, hozzájárul a hármas parancs: „Ne bízz! Ne beszélj! Ne érezz!”. A látszat fenntartása viszont óriási pszichés energiát igényel a családtagoktól.

Így születik meg az a bizonyos dinoszaurusz a nappaliban, ahogyan gyakran ábrázolják a függőséget. Mindenki látja, hogy ott van, félnek is tőle rendesen, és próbálnak nem tudomást venni róla, vagy a lehető leghalkabban közlekedni, nehogy felmérgesítsék.

És megtanulják, hogy semmiképp sem beszélhetnek róla másoknak. A családi titok, az ezzel járó tabu és megmagyarázhatatlan szégyen és félelem a gyerekek alapélményévé válik.

A kötet első részében áttekintést kaphatunk a szenvedélybetegség rendszerszemléletű megközelítéséről, különös tekintettel a függő családok működésére. Majd 13 olyan ember őszinte történetét olvashatjuk – névvel, vagy anonim módon –, akiket érint a függőség családi betegsége. És tekintve a legóvatosabb becsléseket, miszerint jelenleg Magyarországon legalább 400 ezer gyermek él szenvedélybeteg szülőkkel, ezek a családok, ezek a történetek valójában bármelyikünkéi lehetnének.

Állandó küzdelemben

Alapvető emberi szükségletünk a biztonság és a valahová tartozás megélése, amit szerencsés esetben a családban tapasztalunk meg először. Egy függő család életében azonban van egy állandó és megfoghatatlan feszültség, mintha az egész család folyamatos küzdésben lenne. A felnövő gyerek sokszor ezt úgy próbálja kezelni, hogy mindent igyekszik kézben tartani, gondoskodva ezzel a relatív békéről, akár a szülei és az egész család érzelmi és fizikai szükségleteiről is. Ezt a működésmódot nevezi a családterápia parentifikációnak vagy szülősítésnek.

Mindenki másért felelősséget vállalni lehetetlen küldetés, mégis a parentifikált gyereknek van bűntudata, hogy nem tudja ezt teljesíteni, és akit leggyakrabban elhanyagol, az saját maga. Nem tudja megmenteni, meggyógyítani a szüleit, gondoskodni mindenki boldogságáról, emellett sokszor szó szerint önmaga felneveléséről is. Szélsőségek között sodródik: a túlzott felelősségvállalás és a felelőtlenség, a körülmények hibáztatása között. Ha ő maga nem is válik függővé, az egészséges egyensúly megtalálása folyamatos fejlődési feladat számára felnőttként is – a már ismert libikóka helyett.

„A gyógyuláshoz sosincs késő”

A „felnőtt gyermekek” (az ACA, vagyis Alkoholisták Felnőtt Gyermekei közösség tagjainak elnevezése) hosszú, akár egy életen át tartó tanulási folyamattal juthatnak el oda, hogy meg tudják tenni azt, amit valóban csak ők tudnak megtenni magukért, és elengedjék a megváltoztathatatlan körülmények kontrollálásának késztetését. Erről szól a 12 lépéses önsegítő csoportok egyik megerősítése, a Lelki béke fohásza is:
„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,
bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok,
és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

Ahogy az önsegítő csoportokban is elhangzik:

a gyógyulás akkor kezdődik, amikor kimerészkedünk a tagadásból. Tagadhatatlan, hogy a minket ért gyermekkori hatások meghatározzák felnőtt létünket és személyiségünket – de szerencsére nem csak ebből állunk.

„Mindannyiunknak van egy egészségesebb része, amelyet mozgósítva számtalan jó dolog történhet velünk, a hiányainkkal együtt is megélhetjük teljesnek az életünket.”  (idézet az Újraépített életek című könyvből). Akár ez a gondolat is erőt adhat a továbblépésre, amihez – sajnos vagy sem – elengedhetetlen a visszatekintés a múltbeli hiányokra és sérülésekre. Ennek a folyamatnak törvényszerű velejárója a gyász. Aminek a feldolgozásához elengedhetetlen, hogy megnevezzük a veszteséget.

Tagadás és láthatatlan lojalitás

Kiskovács Attila a kötetben így fogalmaz: „Foglalkozni kell a történetünkkel, nem a szőnyeg alá söpörni, mert a legrosszabb, ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Ám nem nyalogathatjuk a sebeinket életünk végéig, nem mondhatjuk, hogy nekünk azért nem sikerülhet, mert ilyenek voltak a szüleink.”

A fejlődéshez adhat motivációt a dac is: „én majd máshogy csinálom, mint a szüleim!”. Ez azonban sajnos nem feltétlenül tudatos döntés és akarat kérdése, ugyanis az érzelmi feszültségek és a fel-felbukkanó krízisek óhatatlanul beindítják a belénk égett sémákat. Azokat a ma már nem feltétlenül hasznos reakciókat, amik gyerekkorban segíthettek megküzdeni kritikus helyzetekkel, konfliktusokkal. Gyakran ezek az úgynevezett maladaptív (magunk vagy környezetünk számára káros) megküzdésmódok önkéntelenül aktiválódnak bennünk stressz hatására. Egyébként egy ilyen káros megküzdés maga a szerfogyasztás is.

De ilyen sémák lehetnek a családban elsajátított szerepek is, amelyek végsősoron a gyerekek túlélését jelentették: a mindig jól teljesítő hős, a deviáns viselkedésű bűnbak vagy fekete bárány, a mindig vidám és vicces bohóc, a szinte láthatatlan elveszett gyermek karaktere. Ezek mögött alig láthatók maguk a gyerekek, az ő igényeik, örömeik és fájdalmaik.

Mindamellett, hogy a szenvedélybeteg családok felnőtt gyermekei nagy túlélők, sokak élete valóban szinte filmbeillő, mégsincs semmi romantikus a gyermekkori elhanyagoltságban. Téves elképzelés, hogy a pofonok hatására lesz valaki jó ember, legfeljebb azok ellenére.

A boldog emberré válást a fájdalmas gyermekkori élmények mellett a szülők felé érzett kimondatlan hűség (úgynevezett láthatatlan lojalitás) is nehezíti. A felnőtt gyermekben ugyanis tudattalanul az a program futhat, hogy „ha én merek boldognak lenni és a magam útját járni, azzal az eredeti családomat, a szüleimet árulom el.”

Ezt a falat törik át akkor a felnőtt gyermekek, amikor először beszélnek őszintén gyerekkoruk történéseiről és vállalják valódi érzelmeiket – amiket sokáig elnyomva tartottak.

Kilépés a tagadásból

A múltbeli sérülésekkel és hiányokkal való szembenézés valójában egy gyászfolyamat. Annak az elgyászolása, amit, bár lehet, hogy gyerekként meg kellett volna kapnia az egyénnek az egészséges fejlődéshez, ez mégsem így történt – és már nem lehet visszacsinálni.

Ezért is olyan nehéz kilépni a tagadásból: szükségünk van egy stabil világképre, aminek központi eleme a családunkról alkotott kép. Az elménk pedig azon dolgozik, hogy fenntartsa ezt a képet, ameddig csak lehet.

A gyásznak ugyanúgy része a tagadás, mint az alkudozás („nekem mégsem volt az olyan rossz… mégis ember lettem…”), és az intenzív érzelmek feltörése is. A haragé, a szomorúságé, a hiányé. Az már az egyéni történet függvénye, hogy kinek melyiket nehezebb megélnie és kezelnie. Sokszor könnyebb felelősöket keresni, ezért a felépülés egyik fázisa a szülők hibáztatása: „mindenről ők tehetnek, ők tették tönkre az életemet!”. Ez a gondolat persze valamennyire lehet igaz, de ugyanennyire hamis vagy torzított. Összességében csak elodázni segít a nehéz érzelmek beengedését és valódi átélését, tovább akadályozva ezzel, hogy a felnőtt gyermek érzelmileg is felnőjön, és képes legyen felelősséget vállalni önmagáért, a saját életéért.

A nagybetűs MÉGIS

2018 óta rendezik meg évente a Konferencia az elveszett gyermekekért című eseményt azzal a céllal, hogy a szenvedélybeteg család gyermekei és az őket érintő nehézségek, valamint a felépülés lehetséges útjai láthatóvá váljanak. (A konferenciákról ebben és ebben a cikkünkben írtunk korábban.) A rendezvény alcíme és fő kérdésfeltevése: hogyan lehetnek ezek a gyermekek MÉGIS boldogok?

A MÉGIS szó, akármennyire is a fájdalomról és a nehézségekről szól, egyúttal a reményt is magában hordozza. A súlyos sérülékenység ellenére vannak olyan erőforrások, védő tényezők, amelyek segítségével az érintett személyek nemcsak, hogy túlélnek, de jobb pszichés rugalmasságra (rezilienciára) tehetnek szert.

F. Lassú Zsuzsa pszichológus egyik itt elhangzott előadásában kiemelte, hogy ezeknek a gyerekeknek (és felnőtteknek) “speciális rezilienciafaktora” vagyis segítő tényezője, ha kimondhatják, nevén nevezhetik a szüleik problémáját (és azt, hogy NEM ŐK a probléma).

Az Újraépített életek történeteiben közös, hogy az érintett elbeszélők sem „csak úgy” élték túl gyermekkorukat. Voltak ebben segítőik, olyan erőforrások, amelyek segítettek nekik pozitív (adaptív) megküzdések kialakításában.

Ha már volt a gyerek életében legalább egy elérhető és biztonságot adó felnőtt, akihez kötődni tudott, az egy olyan alap (és egyben ajándék), ami, ha teljes mértékben nem is tudta pótolni a szülőktől meg nem kapott odafordulást és szeretetet, mégis elültette ennek egy magját a gyerekben. Azt, hogy ő is érdemes arra, hogy szeressék és megérdemli a törődést.

Hogy félreértés ne essék: egy szenvedélybeteg szülővel is lehetnek ilyen élményei a gyereknek, hiszen a legtöbb szülő, amikor van arra eszköze és kapacitása, tényleg jót akar a gyerekének. A szenvedélybetegségben viszont van egy bökkenő:

sok esetben ugyanis túl nagy a kontraszt aközött, ahogy a szülő „jól funkcionáló” állapotában és az aktív szerhasználat vagy a megvonás ideje alatt viselkedik a gyerekével.

Ezek lehetnek kevésbé látványos (akár egészen láthatatlan), de sokszor éles viselkedésváltozások is. Nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a szülő az alkoholtól agresszívvá válik, bár sajnos ez is gyakori, hanem hogy az egyik pillanatban még jelen van, aztán már nincs ott a gyerekének. Legyen ez a fizikai vagy érzelmi értelemben vett hiány. Ekkor a gyermek alapélménye az lesz, hogy a szeretet és a gondoskodás kiszámíthatatlan. Nem tudhatja, mikor veszíti el a szeretetet, vagy azt tanulja meg, hogy a szeretet együtt jár, vagy akár egyet jelent a bántással. Ezért pedig rendszerint önmagát okolja: „bennem van a hiba, engem nem lehet szeretni”.

Többeknek segítettek a kortárs kapcsolatok: egy jó iskolai közeg, barátok, és sokszor a családi nehézségek miatt egészen szorosra fűződő testvérkapcsolatok. Van, akiknek egy náluk nagyobb felsőbb erőbe vetett hit (ami lehet egy istenkép, vagy az univerzum megtartó ereje) és a vele való kapcsolódás volt az, ami – vallásos neveltetéstől függetlenül – adta a reményt, amihez fordulhattak az állandó bizonytalanságban és kiszámíthatatlanságban, amit az otthonukban megéltek. Az egyik történetmesélő, Tompa Andrea író így fogalmazott erről: „Egyszerűen sosem hullottam le Isten tenyeréről, még akkor sem, amikor nem volt kapcsolatom vele.”

Sokat jelentenek még – ez a beszámolókból is kiderül – a megtartó közösségek és az olyan tevékenységek, amikben a gyerekek örömüket lelhették, kibontakoztathatták tehetségüket. Voltak, akik a néptánc, színjátszás vagy sport köré épülő közösségekben, és volt, aki a tanulásban vagy az írásban találta meg ezt a menedéket.

Békére lelni

A gyászfolyamat lezárása a megbékélés. A történetekben ez többeknél a megbocsátással vagy azon keresztül érkezett. Persze ez nem szükségszerű, mégis minkét folyamatban ott van az elengedés mozzanata. Elengedni a sérelmek miatt érzett haragot, a hiány szomorúságát, az állandó küzdést, a kontrollálás vágyát… kinek mit.

Ahogy a könyvben is megmutatkozik,

egyik történet sem az egyén története. Mindegyik családok, generációk története, amiben sokszor tetten érhető a politikai, kulturális, gazdasági, társadalmi háttér, illetve történelmi események hatása.

Amik sokszor valódi közvetítő közegei annak, hogy valaki vagy az ő felmenője „miért iszik”. Transzgenerációs történetek ezek: a függőség is öröklődhet és a józanság is – a traumák és a gyógyulás is.

Fontos, hogy ezt a nehéz utat senkinek nem kell egyedül megtennie. Egy nehéz történetet könnyebb elhordozni, és egyáltalán megírni vagy újraírni, ha van kivel megosztani.

Lehet az egy önsegítő közösség, segítő szakember, lelki vezető, egy közeli barát, vagy akár az ismertetett kötet szerzői. Akik pedig vállalva a sebezhetőségüket megosztják a történetüket, nem csak maguk, hanem mások felépülését is támogathatják.

Az Újraépített életek tényleg nem könnyű olvasmány. Nehéz sorsok, szívbemarkoló történetek, amikben sokszor nincs feloldozás. Ami viszont minden történetből kiolvasható: a megbékélés és a remény. Ezekkel biztosan gazdagodhatunk olvasóként.

Az Újraépített életek a HVG Kiadónál jelent meg 2022-ben.

Hasznos linkek:

A családi szenvedélybetegségről és felépülésről bővebben: www.kimondhato.hu

Alkoholisták és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek önsegítő csoportja: www.aca.hu

Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége: www.al-anon.hu

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, képzőművészet-terapeuta. A változásban éli meg az állandóságot, és a természetből merít energiát és inspirációt. Örök kíváncsisággal tekint a külvilágra, ami lelkesíti, azt szívesen megosztja másokkal is, emellett egyre inkább értékeli az önmagával töltött időt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This