Mondatok, amelyek megváltoztathatják életünket – Limpár Imre könyvét ajánljuk

Mindig is tiszteletre méltónak tartottam azt, ha valaki a nehézségeit a külvilág előtt is fel tudja vállalni. Ez egy pszichológus esetében különösen sajátos, ugyanis az ő munkájuk ritkán szólhat arról, hogy beengednek másokat belső világukba. Épp ezért van valami különleges erőtere annak, ahogy Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus új könyvében betekintést enged az olvasóknak saját küzdelmeibe, amelyeket egy adott életszakaszában vagy kapcsolatában élt meg. Lelkének metszetein, azaz a könyvben rejlő mondatnyi pillanatképeken láthatjuk mindazt, amin keresztülment eddig, és kirajzolódik előttünk az is, hogyan dolgozhatók át a fájdalmak. A 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet című könyvből 4 gondolatot osztunk meg most veletek.

Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus

A cím alapján arra számítottam, hogy minden mondat egyenként magvas üzenetet fogalmaz meg önmagában is, és ezeket elemzi majd a szerző. Ennél azonban sokkal mélyebb tartalomról van szó, ugyanis ezek a mondatok Limpár Imre személyes életének fontos pillanatait örökítik meg. Akad, amelyik önmagában nem is értelmezhető, csak a hozzáfűzött kísérőszöveg által. Ettől azonban csak még érdekesebb lesz, hiszen egy-egy személyes vallomást, a lélek legőszintébb metszeteit kapjuk meg. Ahogy a hátlapon olvasható: „A mondatok között lesznek olyanok, amelyek sorscsapásként tépázták meg vagy küldték padlóra formálódó személyiségemet. És akadnak olyanok is, amelyek utat mutattak, és fényként jelentek meg, amikor a legnagyobb sötétség volt körülöttem.”

A könyvben hat részre osztva, különböző témák szerint csoportosítva olvashatjuk a szerző számára meghatározó mondatokat. Az első a Transzgererációs téglák témaköre, ami rögtön a bevezetőben Dante szavaival kezdődik: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. „Csak saját felelősségre lapozz tovább és tovább!” – folytatódik a figyelmeztetés, arra utalva, hogy ha valóban engedi magán átszűrni az itt lévő tartalmakat az olvasó, az bizony fájdalmas felismerésekhez is vezetheti. Ugyanis ahogy megismerjük a szerző életében ezeknek a tégláknak a szerepét, óhatatlanul elkezdjük látni a sajátjainkat is, ismerősen csengő családi intelmek által, ezekkel pedig nekünk is jócskán akadhat feladatunk. De mik is a transzgenerációs téglák? Akik követik Limpár Imre munkásságát, azok bizonyára ismerik ezt a kifejezést.

A szerző szavaival: „a gyermekkorban a szülőktől és a kiemelten fontos személyektől kapott üzenetek rendszere, amelyek alapján döntést hozunk önmagunkra, a jövőnkre, a világra és a kapcsolatainkra vonatkozóan. Olyan szólásmondások esszenciája ez, amely egy mondatba sűrít egy-egy igazságot, amit a gyermek – és később a felnőtt is – feltétlen életigazságnak tekint.”

Ezek lélektani igazságuk révén egész sorsunkat határozzák meg, hiszen ott lesznek a döntéseinkben, választásainkban. Sőt, tartalmukat tudattalanul sokszor ismételjük is, elakadásaink, játszmáink, konfliktusaink és „mumusaink” formájában. Vagyis nem egyszer tudat alatt működő hatások lesznek ezek, olyan a bensőnkhöz tartozó, mélyen gyökerező útmutatások, amelyek olykor segítenek, máskor akadályoznak bennünket.

Az azonosításuk egyáltalán nem könnyű, de ahogy olvassuk a szerző számára fontos, családban elhangzó intelmeket és mondatokat, egyre inkább megérezzük, bennünk is hány ilyen mocorog.  A kérdés csak az: merjük-e felismerni őket? A könyv ehhez is ad támpontot: olyan alapgyakorlatokat is tartalmaz, melyek segítenek a saját transzgenerációs tégláink felismerésében és beazonosításában.

„A bátyádnak kellett egy testvér.”

A szülőkkel való közös fiatal felnőttkori időtöltés pillanatát idézi fel a szakember az ehhez kapcsolódó történetben, amikor elhangzott a kérdés: miért is vállalták a szülők őt, a második gyermeket? A válasz a fenti mondat volt. Bizonyára érezhető mindenki számára, hogy tulajdonképpen valaki más mellé szánták társul, vagyis nem kizárólag önmagáért, csak azért, hogy legyen, mert vágytak rá.

Popper Péter „funkciógyerek” kifejezését is használja a szerző, hozzátéve, mennyire alapvető élménye volt, hogy ő az iskolában a „kis Limpár”, ami csak erősítette ezt az érzésvilágot. Ez a szerepkör rendszerint azt közvetíti, hogy az illető eszköz a család kezében, ő maga valójában nem számít, azért lett, hogy valaki másnak a vélt vagy valós igényét kielégítse – úgyhogy jobb is, ha nem zavar sok vizet. Rendszerint a család nem is szereti, ha az ilyen gyermek elkezd a saját szerepe ellen cselekedni. Ilyenkor sokszor vissza akarják terelni a „rendes útra”, és például a családi vállalkozás továbbvitelét várják tőle, holott neki teljesen más érdeklődési köre lenne.

„Szerencsém volt, a testvérség funkciója nem okozott túl nagy terhet, egyszerűen csak fájt.” – fogalmaz Limpár Imre. Amitől azonban ez a történet teljesebb lesz, az a végszó: „De ez nem jelenti azt, hogy funkciógyermekségünkkel takarózhatunk, mentegetőzhetünk, előjogokat csikarhatunk ki visszamenőleges kompenzációként.” Ezzel a pszichológus felhívja a figyelmünket arra, hogy még ha vannak is fájdalmaink és sérelmeink, ezeket érdemes megtanulni elfogadni, és megpróbálni ezekkel együtt teljes életet élni.

„Ha nincs nálad személyi, bevihetnek!”

Ez csak látszólag egy letűnt kor hívómondata, valójában ennél sokkal több rejlik benne. A szerző az ehhez kapcsolódó történetben felveti, hogy hány és hány olyan lényeges és kevésbé lényeges életeseménye lehetett, ahol mindvégig ott lapult a zsebében a személyi igazolványa, hiszen annak mindig nála kell lenni!

Egy alkalommal úszás közben csodálkozott rá, hogy az a furcsa érzés, ami ilyenkor elő szokott bukkanni benne, az valójában a személyi igazolványának hiányára utal. Ami részben megmosolyogtató persze, emellett azonban más üzenete is van: mindig résen kell lenni, készenlétben állni, hiszen bármikor igazoltathatnak. Vagyis érdemes úgy élni, hogy számíts rá, bármikor jöhet olyan helyzet, hogy cselekedni, lépni kell.

Az állandó készenléti állapot azonban pszichésen rendkívül megterhelő tud lenni, okozva egy sor további nehézséget.  Egy ilyen könnyed, egyszerűnek tűnő transzgenerációs tégla is magában foglalhat egy sokkal mélyebb tartalmat: milyen a világhoz és a többi emberhez való viszonyunk?

„Akkor vagy szabad, ha ismered a korlátaidat.”

A transzgenerációs téglákon túl a szakember megoszt olyan iránymutató gondolatokat is, amelyek erőt és hitet adtak számára a kétségek idején – ahogy a fenti mondat is. Kiss Barnabás bencés szerzetes tanártól való ez az idézet, mely a szerző számára fontos üzenet volt. Úgy látja, a szabadság pátoszával átitatott világunkban éppen elveszni látszik az az origó, amelyhez viszonyítva meghatározhatnánk saját lehetőségeinket, identitásunk magvait. A korlátlan szabadság terében ugyanis minden relativizálódhat, így miközben mindent szeretnénk, valójában inkább szkeptikusak és kétkedők leszünk, egy korlátok nélküli rendszer hatásaként.

„Ha mernénk keretezni, határokat húzni és azokat asszertív módon megvédeni, nem vesznénk el, igazán szabadok lehetnénk” – fogalmaz Limpár Imre. Ez nemhogy keretek közé szorítana, hanem egyenesen felszabadítana, mert így terünk lenne arra, hogy meghúzzuk a saját határainkat, és kijelöljük a számunkra fontos értékeket. Mindez mentesíthet egyfajta társadalmi nyomás alól is, miszerint követnünk kell a trendeket, és haladni kell a csordaszellemmel – még ha nem is értünk egyet annak szemléletmódjával.

Ha innen tekintünk magunkra, sokkal inkább megélhetjük a saját személyes életünket, és nem kell a folytonos összehasonlítgatás, méricskélés csapdájába esnünk, azt fürkészve, hol vagyunk lemaradva az aktuálisan legmodernebb kütyük, tárgyak, javak, szakmai sikerek, illetve kötelezően elérendő célok világában.

„El tudnád-e készíteni önmagad használati útmutatóját?”

Mielőtt azt gondolnánk, hogy az erre adott választ megúszhatjuk egy pár soros leírással, gyorsan fontos egyértelművé tenni, hogy valójában hosszú oldalakon keresztül érdemes kifejtenünk, miképp is működünk az életünk megannyi területén. Ez nemcsak a családi, párkapcsolati megközelítésben lehet rendkívül hasznos, hanem abban is, hogy ne menjünk szembe önmagunkkal. Ahhoz ugyanis, hogy hatékonyak legyünk, és önmagunkkal jó viszonyt tudjunk ápolni, elengedhetetlenül szükséges az önismeret. Emellett ha újra és újra elővesszük ezt a listát, és akár bővítjük is, az segíthet rálátni: miben tudunk változni, és miben nem?

A lista összeállításához támpontokat is kapunk: alapvető élettani működésünk, a napi rutin, kikapcsolódási formák, heti és havi menetrendünk alakulása, étkezési ízlésünk, utazási, sőt, csomagolási szokásaink. Érdemes nem csupán kipipálni, túllenni rajta, hanem komolyan átgondolni, mit hogyan szeretünk vagy szeretnénk alakítani a mindennapjainkban.

Limpár Imre 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet című könyve segíthet abban, hogy felismerjük: érdemes megtanulni igazán a saját életünket élni. Aki figyelmesen olvas, az ehhez vezető lépcsőfokokat is megláthatja: önismeret, a fájdalmak elfogadása és feldolgozása, nyitottság a minket körülvevő világra, a saját határaink tisztelete. Stabil belső értékrend kialakítása, a kapaszkodók és erőforrások felfedezése. Az időbeosztásunk hatékonysága, és a fontos emberi kapcsolataink előtérbe helyezése mellett önmagunk tisztelete is alapvetően hozzásegíthet bennünket egy kiegyensúlyozott belső világ kialakításához. És persze a rendszeres tanács: ne elégedetlenkedjünk folyton, annyi mindenünk van – érdemes megtanulnunk mindezt értékelni.