Pont az alkohol húzna ki a gödörből? – A Még egy kört mindenkinek című filmet ajánljuk

Fásult, motivációjukat és életkedvüket vesztett, életük delén járó középiskolai tanárok elhatározzák, hogy különös kísérletnek vetik alá magukat, amellyel Finn Skårderud norvég pszichiáter elméletéhez szeretnének bizonyítékokat gyűjteni. Skårderud szerint ugyanis az optimálisnál eleve alacsonyabb véralkoholszinttel születünk, a működésünkhöz szükséges szint 0,05% körül lenne. A kollégák lelkesedve egyeztetik a körülményeket: a megadott szintet pontosan és szigorúan tartaniuk kell, bevethetnek ehhez szondát, valamint munkahelyre becsempészett laposüveget is. A „nagy elődhöz”, Hemingwayhez hasonlóan, csakis napközben ihatnak, este 8 után és hétvégenként szünetel az alkoholizálás.

A kísérleti elrendezés és a szakmai buzgóság jó álca – tudományos szomjuk oltása helyett sokkal inkább megbúvó érzelmi problémáikra szeretnének enyhülést találni. A film szereplői különböző élethelyzetekben vannak, a közös bennük mégis az, hogy úgy érzik, csapdába kerültek saját életükben – a szabadulást pedig a folyamatosan bevitt alkoholtól remélik.

Az alkohol nem varázsszer

„Szerintem a gondod az osztállyal sokkal banálisabb. Mintha nem lenne elég önbizalmad. Nem élveznéd az életet” – mondja kollégája Martinnak, a film főszereplőjének, akit a bámulatosan rezzenéstelen Mads Mikkelsen alakít.

Martin ugyan készségesen követi a mindennapok rutinját, azonban ezek már ráfagytak, elvesztette fényét, lendületét, egyre kevésbé találja helyét és önmagát. Él még benne az a fiatalkori bohém önmaga, aki farmerban feszített, és dzsesszbalett-tudásával hódított, azonban mélyen elbújt benne, csupán egy-két görbe este alatt élheti át újra. Elidegenedettségét és társas magányát legjobban azok a párbeszédek mutatják be, amelyek megrekednek a levegőben.

Hiába kérdezi feleségét egy átlagos hétköznap este, hogy vajon unalmasnak találja-e őt, felesége mintha nem is értené a kérdést – vagyis azt a belső vívódást, amiből született. Martin mintha saját maga sem tudná megfogalmazni, mibe is tört bele, azt se, hogyan jutott el idáig, és hova lett, illetve egyáltalán mi az, amit még önmagának nevezhet.

A szereplők előre látható tragédiája abban rejlik, hogy azt várják, az alkohol fogja kihúzni őket a gödörből. Hogy mit is várnak a kísérlettől, vagyis az italtól? Azt, hogy visszakapják nyitottságukat, bátorságukat, kezdeményezőkészségüket, kreativitásukat, lendületüket – azaz az életkedvüket.

Nem kell ahhoz függőnek lennünk, hogy érzelmeink manipulálásra használjuk az alkoholt. Még ha szociális ivónak is valljuk magunkat, akkor is azt várjuk, hogy a társas élményhez valamit adni fog az alkohol – még jobban el tudjuk engedni magunkat, még jobban fogunk szórakozni, még jobb emlékké fog válni az este.

A szenvedélybetegek nem az íz, hanem a hatás rabjai lesznek – a menekülés, a tompítás, a bódulat vágya vezeti őket vissza az üveghez. Így vannak ezzel a film szereplői is – szemmel láthatóan mindannyian valamilyen hiánnyal küzdenek, amit az alkohol átmenetileg képes betölteni, de megoldani nem. Olyan élethelyzetben ragadtak, amire a maguk addigi eszközeivel nem találták a kiutat, ezért egy külső pótszer bevitelétől remélik azt. Az alkohol azonban nem varázsszer, legfeljebb mi kezdünk el tőle érzelmileg (majd fizikailag) is függeni. A kezdeti varázs azonban hamar szertefoszlik – egy idő után többet elvesz, mint amennyit ad.

Szerződést kötni az irányíthatatlannal

A film nem tér ki arra a kérdésre, hogy kiből és hogyan lesz alkoholista – a szereplők ugyanis egytől egyig elbuknak, a folyamatos alkoholfogyasztásnak borítékolható és törvényszerű negatív következményei vannak. Nem adja annak halvány ígéretét sem, hogy bármelyikük is képes lenne megőrizni a mértéket és a méltóságát a kísérlet során – hiszen eleve az irányíthatatlant próbálták meg irányításuk alá vonni. A film rendezője, Thomas Vinterberg így nyilatkozik erről egy interjújában:

„Amikor a szádhoz emeled az üveget, az irányíthatatlannal kötsz szerződést. Sohasem tudhatod biztosan, hogyan fog végződni.”

Amikor az önjelölt kísérleti alanyok emelik a tétet és a szintet, akkor vesztik el végképp az irányítást – az egyre kínosabb és kellemetlenebb következmények után jutnak el arra a felismerésre, hogy ez már rég nem egy kalandos kísérlet, hanem az életükkel játszanak.

Közös kérdéseink

Ugyan a film címe és története azt sugallja, hogy kifejezetten a szenvedélybetegség természetét fogja körbejárni, számomra mégsem ez volt a legerősebb szál. A szereplőknek az alkohollal, de leginkább önmagukkal való küzdelme olyan kérdéseket és konfliktusokat kínál, amelyek valahogy mindannyiunkat érintenek – korosztálytól, élethelyzettől és káros szenvedélyektől függetlenül.

A szereplőket életközépi krízisük kellős közepén találjuk. Az öregedés, az idő múlásának fenyegető árnyékában felszínre törnek azok az elnyomott vágyak, amelyek most már számon is kérnek kíméletlenül. Azok a kérdések is utolérnek, amelyek elől eddig el lehetett menekülni, de most számvetésre késztetnek.

Olyan emberré váltam, amilyen szerettem volna lenni? Azok az emberek vesznek körbe, akikkel valóban jó lennem? Elégedettnek és boldognak érzem magam – de úgy igazán? Mennyit tudtam megvalósítani céljaimból, álmaimból? Mi az, ami hajt még, hova tartok egyáltalán? Mennyire van jelen az, ami számomra értékes és fontos?

Bár nem feltétlenül szükséges egy életközépi válság ahhoz, hogy ezek a kérdések felbukkanjanak. Ezek a kérdőjelek ugyanis láthatatlan útitársként kísérnek minket végig. Görgethetjük őket magunk előtt már hosszú ideje, vagy feldobhatja őket egy életünkbe villámként belehasító, váratlan esemény – a velük való időnkénti találkozás elkerülhetetlen és szükséges. Mindennek a szépsége és nehézsége az, hogy ezekre legfeljebb átmenetileg megnyugtató, de teljesen biztos választ nem adhatunk – folyamatosan formálódik és készül, ahogy vele együtt mi is.

Kockáztatni és egyensúlyozni

A film nem moralizál, és nem próbálja meg a szánkba rágni azt, hogy az alkohol rossz, inni nem szabad – kellően intelligensnek tartja nézőjét ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban saját tanulságait le tudja vonni. Bár klasszikus északi, őszi, borongós film, számomra mégis csak az élet ünnepléséről szólt, és a zárójelenet teljesen megtöltötte a szívemet. Van, hogy le kell mennünk a mélységekbe, hogy – újra és igazán – rá tudjunk csodálkozni az életre.

Az alkohol önmagában nem rossz, akkor válik azzá, ha mértéktelenül használjuk. A mindennapokat összetartó rutinokra és keretekre szükség van, különben szétesünk, ám ha már csakis ezek ismétlődéséről szólnak napjaink, akkor beleveszünk. A szenvedély fontos hajtóerőnk, ugyanakkor nagy zsarnokunk is tud lenni.

„Kockáztatni nem más, mint egy pillanatra elveszíteni az egyensúlyunkat. Nem kockáztatni nem más, mint elveszíteni önmagunkat”

– idézi fel Kierkegaardtól az egyik diák érettségi feleletében. Életre szóló feladatunk az, hogy megtaláljuk azt a finom egyensúlyt, azt a mértéket és határt, amely megtart, de nem köt gúzsba, amelyek között megélhetjük vágyainkat és szenvedélyünket úgy, hogy nem égetnek fel mindent.

Fotók forrása: Vertigo Media