“Úgysem kellenél senki másnak” – 4 mondat, ami alapján te is mérgező kapcsolatban állhatsz saját magaddal

Emlékszem életem első szakítására: azt gondoltam, hogy soha, de soha nem kellek majd senki másnak és vége van az életemnek. Fiatal voltam, és az első komolyabb kapcsolatom ért véget. Mondhatjuk, hogy az ilyen gondolatok ebben a krízishelyzetben akkor is rendben vannak, ha nyilvánvalóan nem igazak. Egy idő után ugyanis elmúltak: a kapcsolat véget ért, és én – azóta már többször is – újra szerelmes lettem. De mi történik bennünk akkor, ha ez a folyamat nem zajlik le, és azért nem lépünk ki egy kapcsolatból, mert folyamatosan azt mondogatjuk magunknak, hogy a mi hibánk, hogy nem működik, és mással, máshogyan sem lenne jobb?

A mérgező kapcsolatokról sok helyen lehet olvasni manapság. A téma Susan Forward méltán nagysikerű könyve, a Mérgező szülők megjelenése óta összekapcsolódik a szülő-gyermek kapcsolattal, de a mérgező párkapcsolatokról, és a mérgező munkahelyi légkörről is sokat hallani. Arra viszont kevésbé hívják fel a figyelmet ezek az írások, hogy

nemcsak a szüleinkkel, a párunkkal vagy a főnökünkkel élhetünk meg mérgező viszonyt, hanem bizony, akár saját magunkkal is. A mérgező kapcsolatok veleje ugyanis az, hogy hiányzik belőlük az elfogadás, nem érezzük szerethetőnek, értékesnek benne magunkat, és a figyelem, a valódi kommunikáció helyett a kritizálás, a játszmák és az érzések érvénytelenítése jellemző rájuk.

Ha jól belegondolunk, akár naponta mondhatunk ilyen mondatokat akár saját magunknak is. Például egy szakításnál, amikor attól félünk, hogy nem kellünk majd senki másnak. A probléma ott kezdődik, ha szisztematikusan így beszélünk magunkkal, mert akármilyen hihetetlen, magunkat is képesek vagyunk mentálisan mérgezni.

Ahogyan megtanultuk…

Valószínűleg nem mondok újdonságot azzal, hogy az, hogy hogyan beszélünk önmagunkkal, a legtöbbször arra vezethető vissza, ahogyan a szüleink/gondozóink bántak velünk a korai éveinkben. Azok, akiket sokat szidtak, akik nem fejezhették ki az érzéseiket, akik nem érezték biztonságban magukat, felnőtt korukban is azt érzik majd, hogy ez a dolgok rendje. Kisgyermekként feltétel nélkül elfogadjuk és belsővé tesszük a szüleinktől, a környezetünktől érkező visszajelzéseket, így felnőve is ezt a bánásmódot érzékeljük természetesnek saját magunkkal szemben – akár a másokkal, akár az önmagunkkal való kapcsolatunkról van szó.

Vagyis ha azt mondták neked gyerekkorodban, hogy ’hát így sose fogsz kelleni senkinek’, akkor könnyen eszedbe jut ez a mondat – és elmondod saját magadnak –, ha éppen vélt igazolást nyer, mert éppen szakítottak veled.

De ahogy mondtam, nem is azzal van gond, ha egy-egy krízishelyzetben eszünkbe jutnak hasonló gondolatok, hanem azzal, ha nap mint nap olyan mondatokat mondunk saját magunknak, amelyekkel  a saját értékességünket ássuk alá önmagunk előtt. Összeszedtem nektek négy ilyen mondatot, és azt is leírom, miért olyan károsak. Ha ezek közül csak egyet is mondtál már magadnak, érdemes tudatosítanod, hogy egyáltalán nincs igazad!

1. „Jobb, ha hallgatsz, úgysem kellenél senki másnak!”

A klasszikus, amikor kételkedni kezdesz a saját szerethetőségedben és ezt kivetíted a jövőre, mint valami mumust. Mert a jövőd nyilván csak sokkal rosszabb lehet, mint a jelened! A változástól való félelem nagyon nagy úr. Sokszor sokkal kényelmesebbnek tűnik a biztonságos rosszban maradni ahelyett, hogy lehetőséget adnál saját magadnak arra, hogy valami változzon és jobb legyen. Ez a fenti mondat

egy klasszikus példája annak, hogy hogyan tudod saját magadban a szerethetetlenség téves hiedelmét erősíteni, elnyomni a valódi vágyaidat és egy rettenetes jövőt festeni magad elé, amelyben csak rosszabb lehet minden, mint amilyen jelenleg.

Ráadásul a saját igényeidet is érvényteleníted, hiszen önmagad és az érzéseid elhallgattatására törekszel, ami semmiképpen nem jelent segítséget semmilyen helyzet előmozdításában.

2. „A te hibád, hogy ez a kapcsolat nem működik!”

Az önhibáztatás során az egész kialakult helyzetért egy személyben vinnéd el a balhét, holott egy kapcsolat mindig két emberen múlik. Gyakran fordul elő párterápiákon, hogy az egyik fél „meg akarja javíttatni” a másikat, de ez nem lehetséges, hiszen a kapcsolatban kialakult problémákhoz minden esetben hozzájárul mind a kettő fél.

A te érzéseid és hozzájárulásod a problémához éppen annyira fontos, mint a másik érzései és hozzájárulása.

Egyedüli felelőssé pedig nemcsak más nem tehet téged: magadra sem szabad ráhúznod azt a felelősséget, amit ketten kellene viselnetek!

3. „Te? Ne nevettess! Képtelen lennél egyedül boldogulni!”

Ismét egy mondat, amiből totálisan hiányzik a bizalom, az elfogadás, a saját képességeidbe vetett hit, önmagad megfelelő helyen való értékelése. Még talán ki is neveted magad, hogy olyan gyermeteg gondolataid lehettek, hogy képes lehetsz egyedül boldogulni. Ezzel szisztematikusan gyengíted a saját magadba, a saját cselekvőképességedbe vetett hitet.

Ha gyakran hallasz ilyen és ehhez hasonló üzeneteket, nem közhely, hogy el is fogod hinni, és a valóságoddá az válik, hogy te képtelen lennél egyedül boldogulni.

Pedig ez nagy eséllyel nincsen így.

4. „Csak azt kapod, amit megérdemelsz!”

És az igazságos világba vetett hit… Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek, hogy a világ igazságos. Ennek a felfogásnak a mentén két lehetőség van, ha valami rossz dolog történik velünk: 1. mi magunk is rosszak voltunk, azért történt, 2. a világ nem igazságos. Már sejthető, hogy

gyakran azért, hogy az igazságos világba vetett hitünket ne veszítsük el, ezért hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi magunk voltunk rosszak, amivel kiérdemeltük azt, ami velünk történt.

Holott a világ sajnos nem igazságos, és bőven történnek rossz dolgok azokkal is, akik ezért semmit a világon nem tettek. Ez a klasszikus kognitív torzítás is mérgezhet bennünket hosszú távon, hiszen minden egyes negatív történéshez azt társítja, hogy mi magunk vagyunk rosszak.

Mit tehetek, ha ezt felismerem magamban?

Először is, ha felismerted, az egy csodálatos lépés, hiszen a tudattalan működésből tudatos helyre emelted. De természetesen nem lehet egyetlen megvilágosodott pillanattal megváltoztatni azt, amit éveken, évtizedeken keresztül romboltál magadban. Rengeteg tudatosságra, odafigyelésre, önismeretre van szükség ahhoz, hogy a magunkkal való kommunikációt meg tudjuk változtatni.

Egy egyéni vagy akár csoportos önismereti, terápiás folyamat rengeteget tud segíteni abban, hogy legalább magunkat ne mérgezzük. De van egy nagyszerű kérdés is, amit minden ilyen gyanús helyzetben feltehetünk magunknak: „Vajon bántana, ha ezeket a mondatokat valaki más mondaná a szemembe?” Ha a válasz igen, akkor jó eséllyel magunktól sem kellene elfogadnunk ezt a bánásmódot.