A rettegés foka – Avagy miért szeretjük a horrorfilmeket?

Szerző: | 2019. 02. 11. | Pszicho&Light | Olvasási idő: 9 perc

Tényleg tisztelem Hitchock-ot, sőt, esetenként egy-egy Stephen King regény is a kezembe akad, de bevallom, ha horrorfilmekre kerül a sor, hálás vagyok érte, hogy bármilyen filmen képes vagyok elaludni. Tisztában vagyok vele, hogy erről mások egészen másképp vélekednek, de lássuk be, nem egyszerű racionális érvekkel megmagyarázni, hogy miért nem ment még csődbe ez az iparág. Elvégre, melyik részét is szeretjük a vérfagyasztó filmeknek? A patakokban folyó vért? A pillanatot, amikor majd’ kiugrunk a fotelből a démon megjelenésekor? A filmet követő rémálmokat? Miért csábulunk újra és újra a képernyő elé, ha tudjuk, hogy ezzel körülbelül 90 perc tömény rettegésre nevezünk be?

Csak a popcorn miatt?

A hosszú vonatutak – akárcsak a horrorfilmek – nem tartoznak a kedvenc időtöltéseim közé, de előfordul, hogy egy-egy elcsípett párbeszéd-morzsa segít átvészelni a monoton zakatolás zörejével aláfestett utakat. Nemrég például a következő, két ismerős és az egyikükkel utazó 4-5 év körüli fiúcska beszélgetése csalt mosolyt az arcomra:

– A Stranger Things-et nézed?

– Igen, most daráltam le a második évadot. Elképesztően jó volt.

– Apu, apu, mi az a sztréndzsertingz?

– Egy sorozat.

– Én is nézhetem?

– Nem, mert nagyon félelmetes, nem való kisgyerekeknek. 

– De ha félelmetes, akkor ti miért szeretitek?

Néha megdöbbent, hogy a világgal még éppen csak ismerkedő gyermekek miként tudnak ártatlan kérdéseikkel rávilágítani szüleik irracionalitásaira. De vajon tényleg olyan irracionális ez a viselkedés?

Teória-hegyek, és az a bizonyos 18+

Az elmúlt ötven évben viszonylag sokan kutatták, miért is keressük a horrorfilmek nyújtotta, a félelem és izgalom határmezsgyéjén vándorló érzést, de a mai napig egy olyan elmélet sem született, ami valóban átfogó magyarázattal szolgált volna. Helyette felépült viszont megannyi rész-teória, amelyek érdekes nézőpontokból világítják meg a horrorfilmek népszerűségének egy-egy aspektusát.

Az egyik gyakori elem, ami közös az elméletekben, az a filmek teljesen irrealisztikus mivolta: azaz hogy a tudat, hogy mindaz, ami a képernyőn történik, nem tud megismétlődni a valóságban, lehetővé teszi, hogy pszichológiailag mérföldes távolságra helyezkedjünk a filmtől – akkor is, ha a borzalmas képsorok alig egy-két méterre előttünk pörögnek a vásznon.

Felnőttként persze mindez könnyen megy, de fontos kiemelni, hogy ezek a határok valóságos és lehetetlen között a gyerekek számára nem ilyen egyértelműek, és az ijesztő képsorok rendkívül negatívan hathatnak rájuk. Ahogy a témában kutató Dr. Joanne Cantor, a Teddy’s TV troubles (Teddy és a TV-bajok) szerzője is kiemelte, 5 és 7 éves kor között látni annyit tesz, mint hinni a létezésében.

Dr. Cantor kutatási eredményei arra is rávilágítottak, hogy azok, akik már 14 éves koruk előtt is ijesztő filmeket néztek, még évekkel később, az egyetem alatt is több alvási problémával és magasabb szorongási szinttel küszködtek még általában biztonságos helyzetekben is.

After-party – Avagy az utóhatás

Egy másik teória az izgalom-áttétel elmélettel (Excitation Transfer Theory) magyarázza a horrorfilmek sikerét. E szerint egy erős pszichofiziológiai aktiváltságot kiváltó inger utóhatása az azt követő ingerre is rányomja a bélyegét, felerősítve azt. Dr. Glenn Sparks, a Brian Lamb School of Communication at Purdue University professzora ezt az elméletet fordította le a horrorfilmek nyelvére, úgy érvelve, hogy ezeket a gyomorforgató képsorokat nem önmagukért, hanem az őket követő pillanatokért szeretjük.

A záró képsorokat követő percekben a film keltette izgalom és annak jelei (megemelkedett szívritmus és vérnyomás, szaporább lélegzet) nem múlnak el azonnal, így a végső, gyakran megkönnyebbülést hozó képsorok felett érzett örömünk átragad a filmet követő percekre is, például a film utáni baráti beszélgetésre, amelyet így még pozitívabb élményként élünk meg, és inkább ezekre emlékszünk majd, mintsem a lidércnyomás-szerű, hulla-hegyekből és vérfolyamokból álló filmbéli tájra.

Ugyanakkor ez az elmélet csak egy igen szűk keresztmetszetre ad magyarázatot, hiszen csupán a happy enddel (de legalábbis a gonosz megfékezésével) végződő, és így megkönnyebbülést hozó, kellemes társaságban megnézett filmekre érvényes.

Horror-randi

Az azonban, hogy kivel nézzük a filmet, hatással lehet arra, hogy mennyire élvezzük, legalábbis, ha randiról van szó. Egy 1986-os kísérletben Dolf Zillman és munkatársai 36 férfi és 36 nő kísérleti alanyt kértek meg arra, hogy nézzenek megy egy horrorfilmet egy ellentétes nemű személlyel, aki vagy teljesen érzéketlennek mutatkozott a film iránt, vagy a félelem jeleit mutatta, esetleg kifejezetten nyugodtnak tűnt a film alatt. Úgy tűnt, a női résztvevők akkor érezték magukat a legjobban, ha partnerük „uralta a helyzetet”, és nyugodt volt a film alatt (sőt, ez esetben az eredetileg kevésbé vonzónak ítélt férfiakat is attraktívabbnak ítélték meg a film után), míg a férfi résztvevők számára partnerük látható aggodalma jelentett plusz pontokat az élmény skálán.

Mindez így leírva kissé groteszknek tűnik, de aggodalomra semmi ok, koránt sincs szó a nők félelmén lakomázó férfiakról: ezt a jelenséget inkább a férfi és női neveltetés közti különbséggel magyarázza a Zillmanék által leírt gender-szocializációs elmélet. Ennek lényege, hogy egészen csecsemőkorunktól kezdve tanuljuk, hogy miként viselkedjünk a nemünknek megfelelően, így sok társadalomban életük első éveitől kezdve sulykolják a gyerekekbe, hogy a fiúk márpedig nem sírnak. A lányok esetében pedig pont hogy a fiús „kivagyiságot”, merészséget jutalmazzák kevésbé a szülők.

Ennek fényében nem csoda, ha nőként értékeljük egy partnerben a bátorságot, míg a férfiak pozitívumként gondolnak párjuk gyámoltalanságára, ijedtségére, amely lehetőséget ad arra, hogy megmutassák, milyen bátrak (látjátok a mondat felett cikázó, a sztereotípiák erősítéséből táplálkozó ördögi kört?)

Persze nem minden ilyen fekete és fehér (pontosabban babakék és rózsaszín, amire az UNCIEF is felhívja a figyelmet), és nem mondhatjuk, hogy a horrorfilmeket csak férfiak kedvelik.

A fentebb említett Dr. Sparks például azt is felvetette, hogy a horrorfilmek körüli szeret-nem szeret huzavonát részben azzal is magyarázhatjuk, hogy eltérő mértékben tudjuk kezelni az adrenalinlökettel járó helyzeteket (pl. horrorfilmek, hullámvasutak stb.): míg népesség körülbelül tíz százaléka egyszerűen élvezi azt a fajta magas arousal-szintet (izgatottságot), másokat a hideg ráz ki a horror gondolatától – szó szerint, egyesek ugyanis erőteljesebb fizikai reakciókat adnak az ijesztő filmekre (pl. intenzívebb izzadás), és ők azok, akik valószínűleg a hullámvasútra is rekordsebességgel mondanak nemet.

Az újdonság varázsa?

Akármennyire másképp is vagyunk „huzalozva”, az újdonság mindannyiunk számára figyelemfelkeltő: a tömegben inkább megjegyeznénk egy háromméteres, vagy épp egy négykezű embert, egyszerűen a látvány szokatlansága révén. Sparks szerint a veszély is hasonló újdonsági hatással bír, megszakítja a rutint, és ezért felkelti a figyelmünket. Ahogy a professzor is kiemelte, a horrorfilmek „nem mindennapos látványt nyújtanak”, s ezzel bevonzanak minket a képernyő elé – épp úgy, ahogy egy baleset mellett elhaladva szinte önkéntelenül is lassítunk, hogy lássuk, mi történt, akármennyire érezzük is, hogy helytelen bámészkodni.

Ugyanakkor, ha túlságosan rettegünk a filmektől, még az újdonság varázsa sem tud rávenni a „lejátszás” gomb megnyomására. Nem is csoda, hogy így tartunk a negatív érzelmektől, amelyeket jóval nehezebb kioltani, mint a pozitívakat.

A filmek utóhatása ugyanis sokszor befolyással lehet mindennapi életünkre – azon túl, hogy éjszaka nem merünk egyedül mosdóba menni, vagy belenézni a fürdőszoba-tükörbe. A Cápa után például sokan rettegtek az óceánban fürdéstől, de még a tavakban és medencében lubickolás gondolata is megizzasztotta őket.

Ráadásul az újdonság, a „nem mindennaposság” érzése nélkül a filmek még inkább averzívnak tűnhetnek: bébiszitterként valószínűleg nem szívesen néz meg az ember egy horrorfilmet, ahol a házat kísértő szellem pont amit sem sejtő bébiszitter halálát akarja.

Szóval végső soron miért is volt akkora siker az Az, vagy a Texasi láncfűrészes? Azt hiszem, a legjobban ezt is Dr. Cantor szavaival lehetne összefoglalni: a horrorfilmek legnagyobb vonzereje abban rejlik, hogy átélhetünk egy adrenalinlöketet anélkül, hogy veszélybe sodornák magukat.

Via:

Psychology Today

Psychcentral

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This