„Ő sokkal többet keres, mint én, jobb a pozíciója, kreatívabb a munkája.” „Ő gazdag családból származik, sosem kellett albérletet fizetnie.” „Neki már van gyereke, nekem meg még barátom sincs”. „Ő sokkal karcsúbb, nekem csak a hajam szép”.  „Nekem vannak gyerekeim, de ő meg a csúcson van a karrierjében…” „Neki már vannak unokái, az én gyerekeimnek meg csak diplomái”. Csak néhány azok közül a szempontok közül, amelyek mentén folyamatosan méricskéljük magunkat és másokat. Ezek valószínűleg sokak számára ismerősek.  Bakó Eszter, a  JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány pszichológusának írása.

Az utóbbi években a pszichológiai konzultációkon, illetve a barátaim között is gyakran hallok olyan jellegű önreflexiót, amely során beszélgetőpartnerem arra a következtetésre jut, hogy neki már nem ott kellene tartania, ahol éppen tart, hanem valahol jóval előrébb.

„Mert az ő korában a barátai többségének már van lakása, párja, házastársa, gyereke, vagy  felelős pozíciója, igazi hivatása, odaadó baráti köre”.

Ki- ki azt az aspektust emeli ki az életből, ami számára fontos, és amiben ő valamilyen módon hiányt szenved. De nem szeretnék az elefántcsonttorony tetejéről beszélni: természetesen nekem is vannak tapasztalataim arról, hogy milyen érzés, amikor egy képzeletbeli rangsorban hátra, vagy éppen a sor legvégére helyezem magam.

Velem is előfordult már, hogy valamivel kapcsolatban azt éltem meg, hogy „bizony ebben le vagyok maradva”, vagy éppen elégedetten nyugtáztam, hogy „legalább ebben előrébb tartok”. Szerencsére ezt a méricskélő üzemmódot – amikor valahogy mégis bekapcsol – már csak nagyon rövid ideig engedem működni. Az, hogy ez így van, hosszú önismereti folyamat, a téma tanulmányozása, és persze a korral járó „bölcsülés” következménye.

Először is lássuk, kik a leginkább elégedetlenek?

A manapság sokat emlegetett Y generációsok, az 1980 és 1995 közötti nemzedék, akikről az a hír járja, hogy a szüleikkel ellentétben nem szeretnének nyugdíjas korukig reggeltől estig dolgozni, különösen  nem egy olyan munkában, melyben nem lelik örömüket.

Ez a generáció szeretne minél előbb, de még inkább azonnal az önmegvalósítás útjára lépni. Az ő életükben, karrierjükkel kapcsolatos döntéseikben kiemelt szerepe van a szakmai sikernek, a pénzbeli elismerésnek. Emiatt folyamatos teljesítménykényszerben élnek: „Aki lemarad, kimarad.” – ez a jelmondatuk.

Ők az információs társadalom gyermekei, akik már úgy nőttek fel, hogy szinte mindenre van megoldás, és a lehetőségeik – különösen a korábbi generációk lehetőségeihez képest- szinte korlátlanok.

A vonatkozó szakirodalom szerint kiemelten fontos még számukra a vezető szerep, és az, hogy az azzal járó kontrollhoz, hatalomhoz és pénzbeli elismeréshez mielőbb hozzáférjenek.   Ennek következtében nem pazarolják az energiáikat hiábavaló dolgokra, nem fogadnak el akármilyen ajánlatot – ha az adott pozíció nem tölti el őket megelégedéssel záros határidőn belül, akkor egyszerűen továbbállnak.

Mindezt az idősebbek általában értetlenkedve szemlélik, és gyakran a kitartás hiányát jelölik meg az Y generáció legfőbb problémájaként.

„Nekem ne parancsolgasson senki”

Néhány évvel ezelőtt számos kutatás rámutatott, hogy a korábbi generációk (különösen az X generáció) tagjai, akik egyben az Y generációsok szülei is, nem nézik jó szemmel az új generáció tagjainak önbizalmát, és „a kitartás hiányát”, mely szerintük a munkahelyek váltogatásában és egyfajta önhittségben („nekem ne parancsolgasson senki”) ölt testet.

Az első Y generációról szóló híradások után azonban már eltelt jó néhány év. Ennek a generációnak az átlagéletkora ma már 30 év körül van, és egyáltalán nem ritka, hogy – a várakozásaiknak megfelelően – kompetensen töltenek be felelős pozíciókat. Az, hogy ez ma lehetséges, a sok közül egy komoly tényezője az összehasonlítgatásnak, és „jaj, nekem is itt kellene már tartanom” sürgető érzés felerősödésének.

A Facebook, mint az Élet kirakata

Az, ami ezt az érzést még intenzívebbé teszi, a digitális világ, amelynek talán legmarkánsabb tényezője a Facebook.

Sokszor és sokan írtak már arról, hogy a Facebook mennyire irreális képet fest, mind a saját, mind pedig embertársaink észlelt életéről: ha vannak is a nehézségekről számot adó megosztások, talán egyetértünk abban, hogy amit szívesebben és gyakrabban posztolunk magunkról, azok életünk örömei, sikerei, szépségei.

És hiába vagyunk tisztában azzal, hogy ez csak a látszat, másnak is vannak nehézségei, hiányai, mások csillogó sikerei felerősíthetik a bennünk keletkező, frusztráló érzéseket – amelyek az észérvek ellenére is hatnak ránk.

Szóval hol kellene tartanom?

Az Y generáció lélektana és a Facebook sokak mindennapi életében jelen lévő tudat- és észlelésmódosító hatása nyilván csak két kiragadott jelensége a valóságnak.

Emellett azt gondolom, legalább ilyen fontos tényezője a folyamatos elégedetlenségnek, hogy ma már egyre több helyről hallhatjuk: (szinte?) semmi sem lehetetlen, mindent el lehet érni, amiben hiszünk. Minden eredmény meghaladható, és az innovációnak mindig van egy újabb szintje. És ez ránk is vonatkozik.

A pszichológia térnyerése, valamint a különböző coaching-irányzatok népszerűsége tudatosította bennünk: igenis képesek vagyunk átugrani a saját korlátainkat, meg tudjuk változtatni saját önkorlátozó hiedelmeinket. Ez önmagában örömteli dolog, és ezek a gondolatok valóban inspirálóak, azonban fontos tudatosítani, hogy a folyamatos fejlődés világában (amelynek prioritásai a saját életünkre is kivetülnek) a legritkább esetben fogjuk azt a visszajelzést kapni, hogy „most dőlj hátra, veregesd meg a vállad, ügyes voltál, pihenj egy kicsit. Amit elértél, az egy jó időre elég”.

Ehelyett inkább azt halljuk: „Ha azt meg tudtad csinálni, ez is menni fog”.

Mikor mondtad utoljára, hogy ez így most jó, most elég?

Fontos lenne, hogy ne külső visszajelzések nyomán döntsünk így vagy úgy, hiszen saját felnőtt életünk felelősei mi magunk vagyunk, nekünk kell érezni és tudni, hogy miből és mikor elég. De a fent említett körélmények között ez egyáltalán nem könnyű.

Ezért fontos lenne, hogy legyen egy belső barométerünk, amely érzelmi és fizikai szükségleteinket is monitorozva jelzi, mikor és miből „elég”. Mikor elég a munkából, a tanulásból, az újabb kihívások elvállalásából. Vagy éppen mikor elég abból, hogy a komfortzónánkban maradjunk, mikor van itt az ideje új kihívások után nézni.

A fentiek tükrében már jobban érthető az is, hogy amíg a kiégésről tíz éve még középkorú emberek jutottak eszünkbe, addigra ma már az első nagy kiégési hullám a húszas éveik végén éri el az embereket – ezt a tendenciát a saját tapasztalataim, és a kiégést vizsgáló kutatások is alátámasztják.

Nagyon sok érzelmileg, szellemileg, fizikailag kizsigerelt (azaz a kiégés útján járó) huszonévessel találkoztam az elmúlt években, akik magas fokú lelkiismeretességgel, szakmájuk hasznosságába vetett hittel és szenvedéllyel végezték a munkájukat.

Ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy a teljesítményorientáltság mókuskerekében nem lehet időtlen időkig maradni; ahhoz, hogy „aranytojást tojó tyúkok” legyünk, feltöltődésre, érzelmi, szellemi és fizikai táplálékra lenne szükségünk.

Csakhogy erről szintúgy hajlamosak vagyunk elfeledkezni: ehelyett folyamatosan a tartalékainkból élünk, és sokan csak akkor változtatnak, amikor már komoly figyelmeztetés érkezik, például megromlik az egészségük.

Mi az, ami számodra fontos!

A „Nagy Versenyben” – amibe e társadalom tagjaként akarva akaratlanul beszállunk – védőfaktort jelenthet a felesleges köröktől és sérülésektől, ha tisztában vagyunk azokkal az értékekkel, amelyek mentén az életünket élni szeretnénk.

Ezek az értékek olyan élő entitások lennének, amelyek iránytűt jelentenek életünk kisebb és nagyobb döntéseihez. Ez a mi értékrangsorunk – amit időnként szintúgy fontos felülvizsgálni, hiszen változni „ér”.

Ha van a fejünkben, vagy akár írásban is ilyen értékrend, akkor legalább nagy vonalakban tudjuk, mit és miért csinálunk, így máris világosabb lesz az is, hogy mi az, amibe érdemes szellemi, fizikai, vagy érzelmi energiát fektetni.

Személyes küldetésnyilatkozat

Stephen Covey, A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása című bestsellerében ír a személyes küldetésnyilatkozat létrehozásának fontosságától.

A saját személyes missziónkban megfogalmazzuk azt, hogy mit tekintünk életünk értelmének, céljának, de nem csak általánosságok mentén, hanem személyünkre szabva.

Egy igazi, valódi tartalommal bíró személyes küldetésnyilatkozat úgy fogalmazható meg, ha előtte jól átgondoltuk életünk értékeit, alapelveit, prioritásait.

Bár elsőre talán banálisnak hangzik, de ha belegondolunk abba, hogy van személyes küldetésünk, amelyről tudjuk, hogy valóban a miénk, hiszen mi alkottuk meg, akkor jó esély van rá, hogy nem fogjuk elirigyelni a másik ember küldetését és alulértékelni a sajátunkat – nem a mások, hanem a saját értékrendünk határozza meg, hogy „hol kellene tartanunk”.

„Bezzeg a…” – családi minták és hiedelmek

Személyes értékrangsorunk és küldetésünk tudatosítása abban is a segítségünkre lehet, hogy megfogalmazzuk magunk számára a prioritásokat. Ezek bizony sok ponton különbözhetnek a származási családunkból hozott értékektől. Ennek tisztázása végett sem rossz ötlet megírni a saját küldetésnyilatkozatunkat.

Sokszor tapasztalom azt, hogy lelkiismereti konfliktust okoz klienseim számára pusztán az, hogy más értékek mentén élik az életüket, mint ami a származási családjukban legitim volt. Az önismeret útja ezeket a különbözőségeket megismerni, a helyén kezelni, figyelve arra, hogy „ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket”.

Önbizalomhiány és összehasonlítgatás

Mind személyes értékeink, mind pedig a számunkra fontos értékek tudatosítása segít választ adni arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, és merre tartunk. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor nem fognak lépten-nyomon elbizonytalanítani barátaink, ismerőseink örömei és sikerei.

Ebben az esetben a környezet részéről, például a családunk esetleges elégedetlenkedő megjegyzéseitől is el tudunk vonatkoztatni, még akkor is, ha ezek az észrevételek olyan életterületekre vonatkoznak, amelyek számunkra is fontosak.

„Mikor lesz az esküvő?”

A család irányából érkező megjegyzések nagyon sokszor a pártalálás, házasság, gyerekvállalás dimenziójára vonatkoznak.

Az ebből eredő konfliktus gyökere legtöbbször az, hogy a modern nők és férfiak számára a szülői szerepek mellett, más szerepek is fontosak. Talán fontosabbak, mint szüleink generációjának.

Ez persze nem jelenti azt, hogy engedjük el a fülünk mellett a jó szándékú figyelmeztetéseket, hiszen előfordul, hogy a külső szemlélők  valóban reálisabban látnak minket. Ugyanakkor ezeknek a megjegyzéseknek a befogadása csak akkor lesz építő számunkra, ha mindeközben tisztában vagyunk saját értékességünkkel, és megtaláltuk a számunkra legfontosabb értékeinket.

„Hol kellene tartanom?”

Azt vallom, hogy életünk során mindannyian úgy járunk el  kisebb-nagyobb döntéseinkben, választásainkban, ahogy ott és akkor a legjobb tudásunk szerint képesek vagyunk. Bárhol is jártunk és járunk éppen: ez a mi „magánutunk”. Olyan, amilyen, és ott tartunk rajta, ahol tartani tudunk. És menet közben arról sem szabad elfeledkezni, hogy ezen az úton kivétel nélkül „mindenkinek megvan a keresztje”, efelől biztosak lehetünk.

A cikk a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány közreműködésével készült. További, az Alapítvány közreműködésével készült cikkeket olvashatsz ittittittitt és itt

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: itt, itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest