„A munkám a hobbim” – Meddig áldás, és mikortól lehet átok ez a szemlélet?

Amikor azt halljuk valakitől, hogy a munkája valójában a hobbija, lehet, hogy először az a gondolatunk támad, hogy mennyire szerencsés ember az illető, milyen könnyeden és boldogan van jelen a munkájában, abban biztosan sikeres és kiteljesedett. Akik ezzel a fordulattal élnek, sokszor valóban azt szeretnék kifejezni, hogy mennyire szeretik a munkájukat. Hogy nem tekintik tehernek vagy kényszernek a hivatásukat, sőt! Ha tehetnék, mással sem foglalkoznának. Hiszen az öröm, a felfedezés, a fejlődés, az önmegvalósítás vágya, ami motiválja őket abban a tevékenységben, amivel egyébként – és talán úgy tűnik, mellékesen – a megélhetésüket biztosítják.

Érdemes lehet azonban végiggondolni, meddig válhat valóban hasznunkra ez a szemléletmód, és mikortól rejthet olyan működéseket, amelyek inkább rombolóan hatnak ránk. Vajon mikor érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor már nem a munkánk szeretete a fő hajtóerő, hanem a kényszer? Hogyan ismerhetjük fel, hogy a kiteljesedés iránti vágy vezérel, vagy a hiányok betöltése?

„A munkám / hobbim én vagyok”

Manapság a munkánk (szakmánk, ami sokaknak valóban inkább hivatás) a felnőtt identitásunk, az énképünk egyik meghatározó eleme. Sokaknál a hobbitevékenység, vagy az is hasonló szerepet tölt be. A kedvenc szabadidős tevékenységünk jóval több, mint kellemes időtöltés vagy szimpla pihenés, hiszen elköteleződünk mellette (időnket, energiáinkat és sokszor anyagiakat is hajlandóak vagyunk rááldozni), és amiben ezáltal azt érezhetjük:

„igen, ez az enyém, ez én vagyok, ebben önmagam lehetek!”

A Wikipédia egyik magyarázata szerint a hobbi szó a „hobby-horse” (magyarul vesszőparipa) nevű játékból származik, amit a gyerekek máig használnak lovacskázáshoz. Innen ered a „to ride one’s hobby-horse” angol kifejezés, aminek jelentése, hogy az illető „kedvenc időtöltésének áldoz„, vagyis valamilyen kikapcsolódás-jelleggel végzett tevékenységet folytat, vagy egy bizonyos témával kapcsolatban szenvedélyes az érdeklődése – amit olykor nehezen képes elengedni.

Kívülről vagy belülről motiválva

A hobbik listája gyakorlatilag a végtelenségig bővíthető – legyen az valamilyen sport, kézimunka, különböző művészeti ágak, sütés-főzés, zenélés, utazás, természetben töltött idő, állatokkal vagy növényekkel foglalkozás, gyűjtőszenvedély, szépségápolás, közösségi játék, vagy valamilyen műszaki, tudományos-szellemi irányú érdeklődés egyedül vagy közösségben, de ide sorolható akár a szabadon választott tanulás is. A közös vonás ezekben a szerteágazó tevékenységekben az, hogy magas jutalomértékkel bírnak. A hobbit magáért a tevékenységért, annak örömteli voltáért űzzük, esetleg saját képességeink fejlesztése, önmagunk kipróbálása érdekében.

Fontos, hogy ezt nem külső ösztönzők (anyagi javak, elvárásoknak vagy külső nyomásnak való megfelelés, másoktól érkező elismerés és megbecsültség igénye, bár a versengés és a külső jutalom megjelenhet sportok esetén) miatt tesszük. Sokkal nagyobb részt belső (pszichológiai szakszóval intrinzik) motiváció által vezérelve: a saját boldogság-, megelégedettség- és biztonságélmény megéléséért.

Vajon ezek a pozitív érzelmi állapotok feltétlenül csak a szabadidős tevékenységekben élhetők meg? Miért ne lehetnének jelen a (fizetett) munkánkban is? Valószínűleg az intrinzik motiváció dolgozik azokban a személyekben, akik a munkájukat a hobbijuknak tekintik – szemben az extrinzik motivációval, amely esetében a munkavégzés hajtóereje kizárólag az azzal járó (anyagi vagy társadalmi) elismerés.

Tegyük hozzá, hogy utóbbival sincsen semmi baj, hiszen – ahogy arra korábbi cikkünkben is utaltunk – a munkánk leginkább létszükségleteink kielégítését segíti elő, de önmagában nem létszükséglet.

De mi is jelent nekünk, embereknek létszükségletet, és milyen az, amikor a puszta túlélésnél többre vágyunk? Egyáltalán: mikor tudnak ezek az igények megjelenni?

Hiány vagy növekedés?

Abraham Maslow pszichológus nevéhez köthető az emberi szükségletek sokat idézett, piramisszerűen felépülő modellje. Bár a rendszer az 1950-es évek óta néhány ponton újragondolásra került, az alapjai mindannyiunknak hasznos támpontot adhatnak saját viselkedésünk és testi-érzelmi állapotaink jobb megértéséhez. Maslow a humán szükségletek két nagyobb csoportját különítette el: a túlélést és a személyiség gazdagodását szolgáló igényekét. Első csoportba a hiányszükségletek, másodikba a növekedési szükségletek tartoznak.

Hiányszükségletnek tekinthető minden olyan tényező, ami nélkül az egészséges testi, érzelmi és társas életünk nem képzelhető el. Biológiailag meghatározottan függünk az olyan létszükségleteinktől, mint az étel, a víz, a levegő, az alvás, az ürítés, a megfelelő hőmérséklet, az életünk strukturáltsága (legyenek határok az életünkben: legyen hol laknunk és valamiféle időbeli alapritmusunk). A minket érő ingerek kellő változatossága, a mozgás lehetősége, a szexualitás, de újabb kutatások szerint a szereteten alapuló közeli kapcsolatok, a kötődés is ide tartozik. Igényünk van továbbá a fizikai védelem mellett az érzelmi biztonságra, arra, hogy közösségekhez tartozzunk, valamint az elismertség és megbecsültség érzéseire.

Mindezeknek van, hogy kevéssé vagyunk tudatában, hiányukat azonban annál hamarabb megérezzük. Kérdés, hogy hajlandóak, illetve képesek vagyunk-e foglalkozni velük.

A növekedési szükségletek a tanulással, fejlődéssel hozhatók összefüggésbe. Magukba foglalhatják a szellem és a szépség és nyújtotta többletet (kognitív és esztétikai szükségletek), a kreatív alkotás, a személyes kiteljesedés igényét (önmegvalósítás), és akár az önmeghaladást egy magasabb rendű cél vagy rend szolgálatában (transzcendencia). De növekedési szükségletünk a spontaneitás, az érzelmileg és szellemileg szabad létezés megélése is.

Úgy tűnhet, hogy utóbbiak némiképp a valóságtól elrugaszkodott, akár „luxusnak” számító igények, melyekre a mindennapi mókuskerékben, amikor a megélhetésünkért küzdünk és dolgozunk, biztosan nem jut időnk. Vagy mondhatjuk inkább, hogy energiánk és figyelmünk, amíg az alapszükségleteink betöltésével vagyunk elfoglalva.

A munkánk, a hobbink és (lét)szükségleteink

A fizetett munkánk funkciója leginkább a lakhatásunk és más alapvető fizikai igényeink finanszírozása. A munkánk emellett az időnk strukturálását is segíti, így összességében az egyik legfontosabb pszichológiai szükségletünk, az alapbiztonságunk megteremtését. Közösségi munkavégzés esetén pedig a valahová tartozás érzéséhez is hozzájárul. Láthatjuk tehát, hogy a munka szerepe már itt túlmutat az anyagi javak kérdésein. Teljesítményünk elismerésével és honorálásával pedig megélhetjük a megbecsültség élményét.

Viszont – amennyiben az alapszükségleteink betöltésre kerültek, ez fontos –

a munkánk ennél (is) többet adhat: a kiteljesedés lehetőségét, képesek lehetünk feloldódni a tevékenységben, megtalálva önmagukat, akár az emberiség és a világ szolgálatába állítani energiáinkat.

Ha már energiák, kanyarodjuk vissza egy kicsit az alapstruktúrákhoz. Felnőttként a munkaidőnkhöz igazítjuk a fizikai, szellemi és érzelmi energiaszintünket mind rövidebb (napi), mind hosszabb távon (heti, havi, éves, vagy többéves távlatokban).A szabadidőnkben igyekszünk „kipihenni a munka fáradalmait”, a kikapcsolódás és feltöltődés által pedig próbálunk „munkaképessé” válni.

Ennek kiegyensúlyozásában – ahogy a belégzést is kilégzés követi – segíthetnek a szeretett szabadidős tevékenységeink, a hobbik. És hogy hogyan kapcsolódnak ezek a szükségletek rendszerébe?

A hobbikhoz kapcsolódó pozitív érzelmek és szükségletek

A hobbik, bár szerepet kaphatnak a testi egészségünk fenntartásában is, leginkább pszichés és szellemi szükségleteink kielégítését szolgálják:

• alapvető igényünket a változatosság megélésére: a hobbijaink „színt vihetnek a szürke hétköznapokba”
• a biztonságélményünket azzal, hogy örömet, megnyugvást, elégedettségélményt adnak
• a valahová tartozás érzését a közösségek által
• az autonómia, a kontroll és hatékonyság élményét
• a tanulás, fejlődés, az alkotás terét
• önmagunk kipróbálásának, képességeink kibontakoztatásának lehetőségét
• az értelem és egyensúly teremtését a világ(unk)ban.

Szeretet vagy kényszer? – Amikor eltévedünk a szükségletek útvesztőjében

Mi a helyzet akkor, ha képtelenek vagyunk eldönteni, hogy szeretjük-e a munkánkat, vagy csak képtelenek vagyunk abbahagyni? Amikor belső motiváció külsővé válik, a munka pedig szabadidős tevékenységgé? Mégis hol csúszhat el a dolog?

Amikor bizonyos életterületeinken tartósan hiányszükségletek merülnek fel, hajlamosak lehetünk a kompenzálásra. Legtöbbször nem megfelelő utakon, ami által a valós szükséglet vagy rejtve marad (pl. a biztonság vagy elismertség hiánya), vagy egyszerűen nem elégülhet ki a „kerülőutas” megoldások által.

A kisebbrendűség-érzés például „nem oldható meg” pénzzel, amíg nem élünk meg valódi sikerélményeket; az állandó biztonság- és szeretethiány nem a nélkülözhetetlenség illúziójával kezelhető, hanem bizalmi kapcsolatok kiépítésével és az érzelmi öngondoskodás elsajátításával – és még sorolhatnánk.

Az önkárosító hiánypótló megoldások egyik szélsősége a munkafüggőség. Azoknál a klienseimnél, akik „hobbiként” gondolnak és hivatkoznak a munkájukra – amiben egyébként tehetségesek, nagyon elkötelezettek és gyakran a maximálisnál is nagyobb erőbedobással vesznek részt -, gyakran megmutatkozik ennek az állapotnak a veszélye.

Amikor a hiány betöltése a legvonzóbb jutalom

A munkafüggőség lényege röviden, hogy a személy kizárólag a munkája (hivatása, kereső tevékenysége) által képes nyugalmat, örömöt,megelégedettséget, elismertséget és kontrollélményt átélni, ezért kényszeresen ragaszkodik ehhez a tevékenységhez. A munka mellett pedig egyre inkább háttérbe szorul a többi életterület, akár az egyén személyes kapcsolatai is.

Bármi, ami nem munkával kapcsolatos tevékenység, akárcsak a szerfüggőségek esetén, pszichés megvonásos tüneteket, sóvárgást, feszültséget, szorongást okoz. Egy idő után a folyamat  önjáró lesz, és a személy minden energiáját ezeknek a tüneteknek és negatív érzelmeknek az enyhítésére fordítja (természetesen még több vagy intenzívebb munkával), mialatt a munka nyújtotta pozitív érzések szép lassan háttérbe szorulnak és el is maradnak.

A Névtelen Munkafüggők (Workaholics Anonymous – WA) felépülési programjának célja, hogy segítséget nyújtson az érintetteknek abban, hogy egészséges viszonyulást alakíthassanak ki a munkával. Az erről szóló egyik WA-megerősítés így hangzik:

„Azért dolgozom, hogy éljek, és nem azért élek, hogy dolgozzak.”

Miről is szól ez? Hogy érdemes lehet felülvizsgálni a munkánkról alkotott elképzeléseinket (hiedelmeinket). Azt, hogy mit is jelent számunkra a munka, hol van a helye az életünkben és milyen emberi (fizikai vagy pszichés) szükségleteink kielégítésére, vagy éppen elnyomására használjuk valójában.

Furcsa átmenetek: szerelemprojekt, másodállás, induló vállalkozás, önkéntes munka

Leginkább talán az önmagukat foglalkoztatók ismerhetik azokat az átmeneti műfajokat, amiket nehéz lenne egyértelműen a munka, mint kereső tevékenység kategóriájába helyezni. Vagy azért, mert közvetetten járulnak hozzá az anyagi haszonhoz, vagy mert kedvtelésként indulnak, különösebben kiforrott üzleti cél nélkül, mégis szívvel-lélekkel végezve.

A segítő hivatásoknál például (mint amilyen a sajátom is), ahol fontos a hozzánk fordulók élményeinek befogadása és tartalmazása, „kilégzésként” lehet jelen a kreatív tartalom létrehozása. Nem feltétlenül (művészeti) alkotásokra, hanem például ismeretterjesztő anyagok készítésére gondolok, ami lehet vizuális (papírra készült vagy digitális rajz), írásbeli (mint például ez a cikk) vagy hanganyag, de ezek közé sorolhatjuk akár a különféle médiaszerepléseket, például az interjúadást is. Ami, bár a szakmához tartozik, mégis ezeken keresztül saját gondolatok rendszerezése és megosztása történik. Amiből remélhetőleg mindkét fél, az alkotó és a befogadó is profitál.

Egy „köztes” terület lehet még az önkéntes munka, melynek egyéni pszichés és társadalmi hátterével és hasznával már Magyarországon is külön szakfolyóirat foglalkozik. Az önkéntesség esetén nem anyagi jellegű juttatások, hanem másfajta ösztönzők segítenek elköteleződést kialakítani az önkéntesekben. Ezek jellemzően a létfenntartáshoz és pszichés biztonságélményhez képest magasabb rendű szükségletekhez kötődnek, mint a megbecsültség, a társadalmi szolidaritás, netán a transzcendencia – valami többletet adni a világhoz és a világnak, amiért nem kérünk viszonzást, viszont ezekkel a tettekkel mégis a saját kontrollélményünket és jóllétünket is növelhetjük.

Ahogy azt láthatjuk, a munka és a hobbi elkülönítése nem biztos, hogy a definíciókban keresendő, hanem egy egyéni önismereti téma. Amiben a fő kérdés talán az, hogy mi is a célunk a munkánkkal, és mi a hobbinkkal. A pszichológia nyelvére fordítva: mely szükségleteinket teljesítjük be az egyikkel és melyeket a másikkal? És vajon képesek vagyunk ezekre rálátni?