A telefonunkat minden nap feltöltjük, miért nem tesszük ezt magunkkal is?

Szerző: | 2021. 02. 16. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 15 perc

A sokat kárhoztatott vagy éppen dicsért stressz segítségével hihetetlen teljesítményekre vagyunk képesek. Forráskapacitásaink azonban végesek és folyamatos feltöltést igényelnek. A stressz lényege ugyanis pont az, hogy csak korlátozott ideig hasznos számunkra. Kiélezett és kitüntetett helyzetekben, és pontosan addig, amíg a helyzet azt valóban megkívánja. A szervezetünk hosszútávon akkor működik megfelelően, ha a teljesítményt pihenés és az energiák újraépítése váltja.

hiedelmek

Kelemen Gábor addiktológus egyszerűen és kifejezően írja le a krónikus stressz állapotát: „Az ipari társadalom mennyiségi nyereség- és birtoklás-orientáltsága a természet leigázására neveli az embereket. A szerzésre oktat, ám nem tanít meg az elengedésre. Megtanít feszültséget létrehozni, de nem tanít meg relaxálni. Mintha az ember elvesztette volna azt a természetadta, ösztönös képességét és tudását, hogy a belégzés után nem egy újabb belégzésnek, s a szív összehúzódása után nem az összehúzódás fokozódásának kell következnie. Az összehúzódás a teljesítménnyel, erőfeszítéssel kapcsolatos, az elengedés s a kitágulás viszont az intimitásnak teremt teret. Az elengedés bensőséges terében semmi nem jelentéktelen vagy kicsi. A kicsi is fontos és szép, ahogy a kis lépések is nagy jelentőségűek.”

Tulajdonképpen minden egy kilégzéssel kezdődik…

A stressznek számos árnyalata, összetevője és megnyilvánulási formája van: testi változások, kapcsolódó érzelmek, gondolkodási, figyelmi, érzékelési, viselkedési mintázatok. Amikor stresszkezelésről beszélünk, a legjobb, ha mindegyik összetevővel tudunk foglalkozni – de nem feltétlenül egyszerre.

Lehetnek olyan gondolataink, hiedelmeink – vagyis törvényszerűen igaznak gondolt elképzeléseink a világról, az emberekről vagy önmagunkról -, amik szó szerint nem hagynak bennünket nyugodni. Vagyis pihenni.

Az alábbiakban ezekkel a gondolatokkal foglalkozunk, melyeket a pszichológiai tanácsadási folyamatokban, klienseim történetein keresztül ismerhettem meg.

Természetesen ennek nem az a célja, hogy leírjuk, mi a rossz, és egyébként mindenki menjen el nyaralni. Jelen írás, legjobb reményeink szerint segíthet a teljesítménnyel és a munkával kapcsolatos korlátozó hiedelmeket azonosítani, és a mögöttük álló szükségleteket felismerni. Emellett azt, hogy milyen támogató hiedelmek segíthetnek abban, hogy tudatosak legyünk az öngondoskodásban – ezáltal képesek lehetünk hatékonynak lenni a munkánkban is.

Hogy a mobiltelefonos metaforánál maradjunk: ha már szinte alapszükségletünkké vált ennek a digitális eszköznek a jelenléte a mindennapjainkban, és gondoskodunk is erről a „szükségletről” – forduljunk így a saját belső szükségleteinkhez is.

A munkában a két legnehezebb dolog: elkezdeni és abbahagyni

Azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik a munkájukat. Sokáig nem tudtam arról, hogy ez egy rizikófaktor, hiszen pont ez a hozzáállás tehet ki a túlterhelődés, a kiégés veszélyének. Szerencsére – bár ehhez egy nehéz tanulási folyamaton kellett átmennem, ami azóta is tart – már egyre inkább képes vagyok felismerni a fáradásom jeleit, és igyekszem hallgatni is a testem ezzel járó érzeteire.

Egy nagyon fontos felismerésem volt, hogy ahhoz, hogy elvégezzem a (segítő) munkámat, először munkaképessé kell válnom. Ehhez pedig a hétvégi pihenések nem adnak elég teret. Elhatároztam, hogy a munkaidőmet hosszabb távon (havi, negyedéves, éves szinten) a szabadságaim köré rendezem. Na de a szabadságot használni is tudni, vagy inkább tanulni kell.

Gondolatok, melyek nem hagynak pihenni

Az alábbiakban nagyrészt klienseim történetei alapján gyűjtöttem össze – a teljesség igénye nélkül – néhány olyan gondolatot és munkához kapcsolódó működésmódot, melyek megnehezítik önmagunk feltöltését; azt, hogy megfelelő figyelmet fordítsunk a saját igényeinkre. Persze nem hagyjuk ennyiben a dolgot, lejjebb felsorakoztatok pár olyan, átkeretezést segítő gondolatot, amelyek támogathatnak abban, hogy jól bánhassunk magunkkal.

Kezdjük a korlátozó hiedelmekkel.

„Akkor vagyok hatékony, ha csak és kizárólag a feladataimra koncentrálok.”

Vagyis, ha megállok, sőt, ha pihenésre van szükségem, az a gyengeség, a kudarc jele. Mindez abból a téves elképzelésből eredhet, hogy a hatékonyság azt jelenti, hogy nincsenek szükségleteink, és semmilyen, általunk nem befolyásolható tényező nem zavarhatja meg a munkavégzésünket.

„Ezt még gyorsan megcsinálom, hiszen csak 5 perc az egész.” 

Az ilyen állítások többszörösen félrevezetőek, hiszen a feladataink, legyen szó tényleg csak pár perces, vagy akár hosszabb távú projektekről, az adott pillanatban a teljes figyelmünket igénylik. A prioritási listáink is általában azért nem működnek, mert mindig lesz valami, ami sürgetőbb, ezért az első helyre kerül, emellett észrevétlenül új feladatok is kerülnek a listára. A fizikai szükségleteink pedig a legvégére sorolódhatnak.

Kinek ismerős az az élmény, hogy „munkaidőben nemhogy ebédszünetre, de még pisilni sincs időm  kimenni”? Vagy „igen, még délelőtt szerettem volna kimenni inni egy pohár vizet, majd azt vettem észre, hogy délután 5 óra van…”?  Nem beszélve az alvásról, amire még felesleges időpazarlásként is tekinthetünk – hiszen annyi mindent csinálhatnánk az alatt az idő alatt.

És ott vannak még az érzelmi és társas szükségleteink…

„A munkámban legalább megbecsülnek, ezen a területen tényleg érzem, hogy sikeres vagyok.”

Ami alapvetően egy szuper dolog. Rendben van az, ha a munkánkból önbizalmat merítünk, megkapjuk a szükséges elismeréseket, és úgy érezzük, kiteljesedünk. Sőt! Mindez a munkájában sikeres ember definíciója is lehet. A gond ott kezdődik, amikor ezen szükségletek betöltésének az egyetlen útja a munkán keresztül lehetséges. Ez megnöveli a munkafüggőség rizikóját.

„Akkor érzem jól magam, amikor hasznosnak érzem magam.”

Ilyen formában hallom a konzultációkon: „a legjobb, amikor teljesen be vagyok táblázva”, vagy „nem tudok mit kezdeni azzal, amikor nincsen feladatom”. Mindemögött a sokszor nem tudatosított gondolatsor húzódhat meg: „Hasznos vagyok, mert szükség van rám, így érzem, hogy fontos vagyok.”

Az előző két állításban a munka, az állandó feladathelyzet valójában egy – ha nem az egyetlen – érzelmi menedéket jelenti. Az a kérdés pedig ritkán merül fel, hogy „Oké, hogy szükség van rám, de mire van nekem szükségem?”

hiedelmek

„Előbb a kötelesség, aztán a szórakozás.”

A folyamatos feladatfókusz olyan tudatállapotot teremthet, amiben minden tevékenység háttérbe szorul, ami nem közvetlenül a munkával kapcsolatos. Egyetemista klienseimtől gyakran hallom, hogy a vizsgaidőszakaikban szinte teljes társas elszigeteltségben élnek, a megfeszített tanulás mellé egyáltalán nem tudják beilleszteni kortársaikkal a kapcsolattartást (hacsak az nem szigorúan a tanuláshoz kapcsolódik), ebben az időszakban még párkapcsolatok is parkolópályára kerülhetnek. Persze minden vizsgaidőszak véget ér egyszer, a működésmód viszont megmaradhat, nehézségeket okozva a későbbiekben a munka és magánélet egyensúlyának kialakításában.

„A pihenést ki kell érdemelni.”

Annyiban más, mint az előző állítás, hogy itt a személy hozzáállása az, hogy „le kell tennie valamit az asztalra”, vagyis valamilyen feltételt teljesítenie kell ahhoz, hogy önmagával törődhessen. A megfeszített munka ezért akár egy végeláthatatlan önostorozásba is átmehet. Például, ha jelen van az az elgondolás is, hogy „akkor dolgozom jól, ha beleszakadok”. Vagy akár csak a kissé békésebbnek tűnő, „a sikerért meg kell szenvedni” attitűd.

„Terhelhető vagyok, képes vagyok maximálisan kitolni a határaimat a cél érdekében”

Hasznos és előre vivő lehet ez a viszonyulás akkor, ha egy jól kijelölt, egyértelmű, elérhető, és a személy számára valóban vonzó célról van szó. Például a sportban, vagy ha egy fontos vizsgahelyzetről van szó. És persze, ha a cél elérése után megadjuk a lazítás lehetőségét. A munkában ritkábbak az ilyen jól körülírt célok, az pedig sokszor nem csak a munkavállaló tudatosságán múlik, hogy egy sikeresen véghezvitt projekt után rápihenhet-e a következőre.

„De hát megígértem, hogy mára kész lesz.”

Az ígéret pedig szép szó. Ha nem tartom be, netán nemet mondok, vagy időt kérek, mi történhet? Az ezzel kapcsolatos hiedelmeink általában a saját megbízhatóságunkról (vagy alkalmasságunk érzetéről) szólnak, de ugyanannyira a mások iránt érzett bizalomról is. „Elég jó leszek-e (az ő szemében), ha azt mondom, hogy ez most nem fér bele nekem?”

A nemet mondás ilyen módon egyszerre az önbizalom és a bizalom próbatétele is, és van, hogy saját és kapcsolataink érdekében is megéri kockáztatni.

„Nekem a munkám a hobbim.”

Ki ne álmodna erről egy unalmas, lélekölő taposómalom helyett, igaz? Azonban ez az állítás akár csapda is lehet, könnyen elragadhat a hév, hiszen a hobbink egy kellemes és építő tevékenység, miért akarnánk abbahagyni? Ráadásul nagy eséllyel az identitásunk fontos része az, amivel nap mint nap, szívvel-lélekkel foglalkozunk. Erről pedig nagyon nehéz, akár átmenetileg is lemondani, hiszen túl nagy jutalomértékkel bír.

„Ha előre dolgozom, hamarabb végzek / nem hagyhatom holnapra, mert akkor sosem érek a végére.”

Ismét egy pozitív elgondolás, ami segít abban, hogy elejét vegyük a halogatásnak. Valóban az, ha határok között kezeljük. A téves volta abból az elképzelésből ered, hogy a munkát, mint olyat, be lehet fejezni, mert egyszer csak elfogy. Hasznosabb, ha ezt inkább munkafolyamatokra vagy részfeladatokra alkalmazzuk, azok kevésbé tudnak maguk alá temetni. A gondolat „továbbfejlesztett változata” a „Csak akkor pihenhetek, ha mindennel elvégeztem” már komoly szorongás forrása is lehet.

„Ha nem látom a végét / ha nem lehet tökéletes a végeredmény, inkább bele se kezdek.”

Itt tetten érhető a halogatás vagy a perfekcionizmus, melyek hátterében a negatív érzelmek mellett fellelhető a „mindent vagy semmit”-alapú gondolkodás (ami szintén egy torzítás). Miközben minden feladatvégzés vagy tanulás egy folyamat, ami már az első kis lépéssel elkezdődik.

Hogy a belégzés mellett kilégzés is legyen…

A fentiek nyomán nézzük meg most azt is, milyen gondolatok (támogató hiedelmek) segíthetnek nekünk abban, hogy az öntöltés is része lehessen az életünknek és persze a munkavégzésünknek. Ezek közül néhányat anonim önsegítő csoportoktól kölcsönöztem.

„Az első és legfontosabb: gondoskodj magadról.”

Inkább igazítsuk a testi szükségleteinkhez a munkát, mint a munkához a testi szükségleteinket. Ez lehet, hogy egy elsőre elrugaszkodottnak tűnő állítás, és sajnos sokan ezt ilyen módon tényleg nem tehetik meg.

Mindig érdemes viszont megnézni, milyen lehetőségeink vannak az adott határokon belül.

Használjuk ki a szüneteket a megfelelő étkezésre, mozgásra (nem feltétlenül sportra gondolok itt, hanem például egy kisebb sétára a szabad levegőn, vagy csak, hogy felkeljünk az asztalunktól.) Fontos továbbá, hogy a szüneteket valóban szünetként használjuk, a multitasking („csak gyorsan bekapom ezt a szendvicset, közben tudok válaszolni néhány emailre”) valóban továbbra is a munkáról szól.

Megállok, hogy tudjak haladni

Vannak szükségleteink, amik nem tűrnek halasztást. Ami várhat: a feladatok, a teendők. Ha akarjuk, ha nem, holnap is ott lesznek. A hatékonyságunk inkább múlik az erőnlétünkön, mint a munkavégzésünk sebességén. A szünettartás ennek az elsődleges eszköze.

„Ne légy túl éhes, mérges, magányos vagy fáradt”

Kapcsolódva az előzőkhöz, figyeljünk a szükségleteinkre, mind testi, mind szellemi és érzelmi téren. Azon túl, hogy tartsunk ebédszünetet, ne csak akkor, amikor már leszédülünk a székről, vegyük számításba a figyelmi kapacitásunk alakulását is, hiszen a sok, akár párhuzamosan végzett feladat mentális fáradtságot is okozhat. Nem beszélve arról, hogy kérhetünk segítséget a munkánkhoz, ahelyett, hogy magányos szuperhősként kizsákmányolnánk magunkat.

„Ne csak tegyél – legyél”

A semmittevés nem ördögtől való dolog, főként, ha tudatosan alkalmazzuk. Nagy segítség lehet abban, hogy pihenjünk, mielőtt elfáradnánk, ha megengedjük magunknak, hogy a nap egy-egy szakaszában (akár csak pár tízpercre), ne tegyünk le semmit az asztalra.

Tanuljuk meg kevesebbel beérni

A tudatosság sokszor választás: megtanulhatunk tudatosan lemondani dolgokról. Van, akinek kifejezetten jót tesz, ha megtanul nem befejezni dolgokat. Ami nem jelent törvényszerűen félbehagyást. És megdicsérhetjük magunkat, amikor egy dolgot befejeztünk – a jelenben -, ahelyett, hogy a jövőn és a még hátralévő feladatokon aggódnánk.

„Azért dolgozom, hogy éljek, és nem azért élek, hogy dolgozzak.”

Tudatosítsuk a munkánk helyét és szerepét az életünkben. Hiszen egy eszköz bizonyos létszükségleteink kielégítésére, de önmagában nem létszükséglet.  Ha valóban jól szeretnénk dolgozni, soroljuk hátrébb a munkát. Kérdezzük meg magunktól: mit tettem ma azért, hogy munkaképes legyek? Mire lenne szükségem? Hogyan tudom ezt megadni magamnak?

Van, aki szerint az élet olyan, mint egy befőttes üveg. Tanuljuk meg azzal megtölteni, ami valóban hozzájárul az egészségünkhöz és a boldogságunkhoz.

Végezetül álljon itt egy megerősítés, amire bármelyik hétköznapon szükségünk lehet.

„Megérdemlem a pihenést.

Bármennyi darabra is legyen

törve most az életem,

bárhány oldalamat érzem kevésnek,

nem vagyok reménytelen.

Nem vagyok lusta, nem vagyok

céltalan, nem nem nem vagyok

hálátlan. Nem pazarlom az időmet

azzal, ha jól érzem magam.

Azért dolgozom, hogy jól élhessek,

nem azért élek, hogy dolgozzak.

Vasárnap délelőtt: magamhoz szorítalak.”

(Kemény Gabriella: Ötödik mantra)

 

Idézetek forrása:

Alkoholisták Felnőtt Gyermekei (ACA) irodalom

Anonim Munkaholisták (WA) irodalom

Kelemen Gábor: Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2001.

Kemény Gabriella: Ötödik mantra

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, képzőművészet-terapeuta. A változásban éli meg az állandóságot, és a természetből merít energiát és inspirációt. Örök kíváncsisággal tekint a külvilágra, ami lelkesíti, azt szívesen megosztja másokkal is, emellett egyre inkább értékeli az önmagával töltött időt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This