Hasznossá tesz a társadalomban, megélhetést biztosít, a jó teljesítmény nyomán folyamatosan pozitív megerősítést ad – hát mi baj származhat egy kis plusz munkából? A munka mind egyéni, mind társadalmi szinten elfogadott, sőt kívánatos tevékenység, amellett, hogy biztosítja az anyagi biztonságot, rendszerezi a mindennapjainkat és a kapcsolati életünk egyik fontos színtere, olyan tevékenység lehet, melyben kiteljesedhetünk. Azonban érdemes figyelembe venni, hogy jóból is megárt a sok.

Amikor a munka és a magánélet közti érzékeny egyensúly megbillen, és tartósan a munka tölti ki mindennapjainkat, az egy idő után szociális, lelki, mentális és fizikális szinten is komoly és hosszú távú negatív következményekkel járhat. Ezt a témát járta körbe a Lisznyai Pszicho-Műhely workshopja Dr. Lisznyai Sándor klinikai szakpszichológussal és Szepessi Zoltán lean szakemberrel és szervezetfejlesztővel.

Munkafüggőség

A workshop “A legpusztítóbb népbetegség – a munkaalkoholizmus” címet viselte – és ezzel a kijelentéssel bizony elég nehéz lenne vitatkozni. A munkaalkoholizmus a szakemberek meghatározása alapján egy függőségi állapot, amely a személyiséget és a személy által képviselt értékeket is megváltoztathatja. A „munkamánia” a kapcsolati életre is negatív hatást gyakorol, torzítja a valóság megélését, a prioritás a munka irányába tolódik el, és idővel a személyiség egysége és szakmaiság is komoly sérüléseket szenved. Hosszabb távon pedig nagy egészségügyi kockázatot jelent.

Egyre több cikk, híradás számol be arról, hogy az emberek szó szerint belehalnak a túlfeszített munkatempóba, gondolhatunk itt az indonéziai szavazatszámlálókra, vagy a japán munkavállalókra.

Azonban a túlhajszoltság következtében kialakuló krónikus egészségügyi problémákért (szív- és érrendszeri megbetegedések, daganatos megbetegedések, depresszió, inzulinrezisztencia, alvászavar, bőrgyógyászati problémák stb.) nekünk sem kell a szomszédba menni. A téma tehát nagyon is aktuális, és megkerülhetetlen, hiszen egyre több embert érint ma Magyarországon is

Honnan ismerhetem fel, hogy munkamániás vagyok?

Felemelő érzés, amikor a munkánk, a hivatásunk fontos szerepet tölt be az életünkben, és szeretjük azt, amit csinálunk. A legfontosabb intő jel, hogy ezt talán kicsit túlzásba is visszük az lehet, ha ez a magánéletünk ellehetetlenülését okozza.

Szintén megszólaltathatja a fejünkben a vészcsengőt, ha csak a munka tölti ki a mindennapjainkat, a családi, baráti viszonyaink és a párkapcsolatunk egyre inkább háttérbe szorul az életünkben. Amikor a „fontos vagyok, hiszen folyamatosan keresnek” érzése elmúlik, és a nagy pörgés és a hatékonyság érzésének a helyét az üresség veszi át. Vagy amikor azt érezzük, hogy “dolgoznom kell gőzerővel, de nem a cél eléréséért, hanem azért, nehogy lemaradjak”.

Amikor már az sem elég, ha 110 százalékon pörögsz, mert a balansz egyre negatívabb irányba tolódik, folyamatosan a munka jár az eszedben és nem tudsz kikapcsolni, a baráti beszélgetésekre odafigyelni, vagy éppen aludni. Ha nem azért dolgozol, mert örömet ad, hanem a kialakult szenvedésnyomást és a szembenézést szeretnéd elkerülni.

Amikor először kisebb, majd egyre komolyabb egészségügyi problémák jelentkeznek, esetleg olyanok, amikhez még fiatalnak érzed magad. Amikor valahol mélyen te is belátod, hogy ez már nem jó neked, de nem érzed magadban az erőt, és a megoldást sem találod ahhoz, hogyan is tudnál változtatni, kilépni a kialakult helyzetből.

Belső indíttatás vagy külső nyomás?

A munkaalkoholizmus kialakulásában valószínűleg mind a belső tényezők, mind a külső nyomás szerepet játszik. „A cégek pestise a munkaholizmus” – fogalmazta meg Lisznyai Sándor – „a szervezeti kultúra része”. Vitathatatlan, hogy a túlóra sok helyen elfogadott, sőt elvárt, és a munkavállalóknak gyakran lehetetlen küldetésekkel és elvárásokkal kell szembenézniük, és persze minden tegnapelőttre kell. Mindemellett a technológiai fejlődés – a laptopok, táblagépek és okostelefonok térhódítása – eszközöket is ad ahhoz, hogy bárhonnan, bármikor, akár éjt nappallá téve dolgozzunk.

Azonban amikor minden gondolatunkat a munka és annak megtervezése tölti ki, amikor éjszakába nyúlóan ülünk a gép előtt, akár úgy, hogy egy szemhunyást sem aludtunk, akkor a munkaalkoholizmus rólunk is szól, nem csak a szervezeti kultúráról. A legszembetűnőbben talán az bizonyítja ezt, hogy az sem jelent megoldást, ha rávesszük magunkat a munkahelyváltásra: ugyanúgy visszapottyanunk a korábban megszokott mókuskerékbe, hiszen a bevésődött mintát visszük magunkkal a következő céghez is.

A munkamánia mindemellett a családi, kapcsolati problémák előli menekülés egyik útja lehet, hiszen a munkavégzés nyomán állandó és gyors pozitív visszajelzéseket szerezhetünk, és gyakran jóval kiszámíthatóbban, mint a közeli kapcsolatainkban. A gyenge önértékelésünket is megtámogathatja az, hogy ha „legalább ezen a területen” a maximumon, vagy a felett teljesítünk. Ennek azonban megvan az ára: beszűkülnek a kapcsolataink, gondolataink, életterünk, személyes határaink sérülnek, torzul a mód, ahogyan a valóságot megéljük, és az intenzív, pörgős időszakokat egyre gyakrabban váltja fel az üresség érzése.

Mitől nevezhetjük függőségnek a munkamániát?

Lisznyai Sándor a beszélgetés során kitért arra is, hogy miért is sorolhatjuk a munkaalkoholizmust a függőségek sorába. Ha párhuzamba állítjuk más addikciókkal, azt láthatjuk, hogy a munkamánia nagyon hasonlóan működik, mint a kémiai szerektől való függés.

  • Mindennapos jutalom, megerősítés jellemzi.

Az idő, ahogy a szerfüggőség, a munkamánia esetében is kritikus faktor, hiszen a dózist folyamatosan kapjuk, és magunk állíthatjuk az intenzitást egyre magasabb fokozatra. Az idői faktor más szinten is megjelenik ezen a téren: a rövid távú siker bizonyossága hangsúlyosabb a munkafüggőségben élők számára, mint a hosszú távú tervek, melyek kifutása nagyobb rizikót jelent, hiszen bizonytalan és esetenként beláthatatlan kimenetelű, megérkezik-e végül a várva várt jutalom.

  • Előtérbe tör a szorongás kerülése.

A pozitív élményszerzés helyett idővel a munkaalkoholizmusban is létrejön egy szekunder állapot, melynek célja a szenvedés elkerülése. A pozitív periódusok mennyisége és hossza csökken. Egy idő után már nem a pozitív és negatív állapotok váltakozásáról van szó, hanem vagy rossz, vagy még rosszabb szakaszok egymásutániságáról, és ezek nyomán megjelenő a szorongásról, ami elől megint csak a munkába menekülünk.

  • Eszképizmus: menekülés a valóságból

A valóság, a jelen megélése gyakran nem könnyű, problémákkal, bonyodalmakkal teli. Ki ne vágyna ilyenkor a kilépésre, a menekülésre? A munkafüggőség esetén – más függőségi állapotokhoz hasonlóan – erőteljesen jelen van a menekülési vágy a mintha-valóságba, azaz a problémamentesség illúziójába. Ez azonban nem valódi, hiszen a problémák nem szűnnek meg attól, hogy elfutunk előlük – sőt inkább gyarapodnak.

  • Öngyógyító jelleg

A függőségek rendelkeznek egyfajta öngyógyító jelleggel: az adott szerrel igyekszünk valamit feloldani, megkönnyíteni az életünkben. A túlzásba vitt munkával is hasonló a helyzet: negatív hangulati állapotokat, ürességet, magányt, elvágyódást próbálhatunk vele kezelni. Ez a gyógymód azonban legfeljebb pillanatnyi könnyebbséget jelenthet, és hosszú távon bizony komoly negatív hozadékkal jár.

  • Disszociatív énszerkezet

A munkafüggőség esetén is megjelenik az az élmény, mintha két én lakozna bennünk, és ez a két rész küzdene egymással: az egyik érzi, hogy ez már nem jó, de a másik nem enged, a „kisördög mindig ott munkál”.

  • Énhatékonyság probléma

Ha meg is fordul a fejünkben, hogy a túlhajszoltságon változtatni is lehetne, azonnal megjelenik a gondolat: „Dolgozni muszáj, hiszen ebből élek, ebből él a család, ott vannak a számlák, az autó törlesztőrészlete…” „Lehetnék link is… melyik lenne jobb?!” Az énhatékonyság probléma tehát ott lép fel, amikor elveszítjük a hitet, az erőt, hogy képesek vagyunk hatást gyakorolni a saját életünkre. Azt gondolhatjuk: „Nem tehetek mást, dolgozni kell!” De vajon tényleg erről kell szólnia az egész életünknek?

  • Progresszív jelleg

Bár azt igyekezhetünk elhitetni magunkkal és a környezetünkkel: „kipihenjük”, „majd csak elmúlik”, „a következő hónaptól kevesebb lesz a munka” – ezek valójában sosem következnek be, addig legalábbis nem, míg mi magunk nem cselekszünk. És bár azt várjuk, hogy idővel jobb lesz a helyzet, magától sohasem lesz jobb. A munkaalkoholizmus nem múlik el idővel, ha türelmesen várunk – kizárólag akkor, ha aktívan teszünk érte.

Van kiút?

Az első kivezető lépés annak a felismerése, hogy ez bizony nem jó nekünk, ez már nem az, ami korábban volt. Ez gyakran nem egyszerű feladat, hiszen minden, amit korábban hittünk, gondoltunk a munkához való viszonyunkról, a szemünk láttára omlik össze. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy ha munkamániáról van szó, sokszor még akkor is merjük a vizet abból a bizonyos lyukas csónakból, amikor már egyértelműen látszik, hogy visszafordíthatalanul elsüllyed.

A felismerés nyomán megjelenhet a változtatás igénye; az ígéret, hogy ezután más lesz, máshogy fogom csinálni. A munkaalkoholizmushoz hasonló rögzült mintáinkat nagyon nehéz átírni, és a próbálkozások kudarcai nagyon elkeserítők lehetnek, ám ezek is a kiút részét képezik. Érdemes segítséget kérni, szakemberhez fordulni ahelyett, hogy egyedül igyekeznénk megbirkózni a teherrel. Dr. Lisznyai Sándor és Szepessi Zoltán közeljövőben induló több alkalmas mukaholizmus workshopjukkal ezt a támaszt kívánják megadni a problémával hozzájuk fordulóknak: a csoport segítségével és megtartó erejével, elméleti háttérrel, a „lassítást” segítő applikációval és támogató szakmai háttérrel.

Felhasznált forrás: itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Porpáczi Júlia

Pszichológus, de jártas a kommunikáció területén is. Mindig tanul valamit. Saját magát is. Család, barátok, mozgás, fejlődés, vidámság, természet – ezek szerinte a fontos dolgok.

Pin It on Pinterest