Ahogy az már több korábbi cikkünkből is kiderült, nagyon szeretjük a művészfilmeket. Most rögtön kettőt is ajánlunk nektek arra az esetre, ha úgy döntenétek, hogy a forró nyári forgatagot egy elviselhető hőmérsékletű moziteremre, és egy kellemesen sodró filmélményre cserélnétek.

Nyár – Remény és szerelem ideje

Talán első olvasatra kicsit meredeknek tűnik, hogy a legmelegebb évszak kellős közepén egy kétórás orosz művészfilmet ajánlok a figyelmetekbe… Pedig, miután megnéztem a napokban bemutatott, Nyár című filmet, úgy gondolom, hogy erre minden okom megvan.

A Kirill Szerebrennyikov által rendezett mozi kicsit olyan, mint egy forró júliusi este: hosszú, sűrű és fülledt.

A film a szovjet underground zene két ikonikus alakját, Viktor Cojt és Mike Naumenkót mutatja be. A tragikusan fiatalon elhunyt zenészek egy olyan érában alkottak, ahol az önkifejezés egészen szűk és szigorúan szabályozott keretek közé szorult. Ez különösen kemény dió, ha valaki olyan lázadó műfajt választ csatornaként, mint a rockzene, a new wave és post-punk.

A már befutott mentor, és a tehetséges tanítvány különleges kapcsolatát bemutató film nagy siker volt a cannes-i filmfesztiválon, ami szerintem sok szempontból megérdemelt. A hatalom és a kultúra kapcsolatát központi témának állító alkotás, amellett, hogy pontos korrajz és méltó tisztelgés a fent említett két zenész előtt, más fontos kérdéseket is felvet.

A film egy nyár és két zenész történetén, valamint a korszak meghatározó alkotóinak akkordjain keresztül a művészet, az önkifejezés korlátosságának kérdéskörével a szerelem szabadságának témáját is szembeállítja.

Nekem különösen tetszett, hogy mindezt a letűnt korok hangulatát idéző, fekete-fehér képkockákon keresztül teszi. És ahogy a gondosan megmunkált képek, úgy az azokon keresztül bemutatott problémák is nagyon ismerősek lehetnek számunkra. Nem csak akkor, ha zenéltünk, és nem csak akkor, ha a ’80-as évek Szovjetuniójában éltünk…

A film innen nézve rávilágít arra, hogy az akkoriban Magyarországon sem ismeretlen félelmek a következő generációk viselkedésére is hatottak, nem könnyítették és most sem könnyítik meg azt, hogy őszintén és bátran hallassuk a hangunkat, kifejezzük, vagy épp felvállaljuk magunkat…

Pedig, akárcsak az életünk, a zene is nagyon sokféle lehet.

Lehet önkifejező, lázadó vagy őszinte, de lehet megalkuvó és hamis. Tetszhet az arctalan tömegeknek – de benne van a pakliban, hogy csak egy maréknyi embert érdekel. Lehet, lassú vagy gyors, hangos vagy halk, amatőr vagy profi. Lehet benne remény, és lehet benne szerelem is. Működhet keretek között, de lehet szabálytalan is. Aztán – ha elég sokféle zenét meghallgat az ember – rájön, hogy leginkább ez így együtt az igazi, és nem a címkénket, hanem a saját kereteink között, a saját hangunkat és harmóniánkat kell megtalálni.

Nyár   (126 perc) 

fekete-fehér, orosz film | Zene |

Rendezte: Kirill Szerebrennyikov |

Író: Lily Idov | Michael Idov | Natalia Naumenko |

Főszereplők: Irina Sztarsenbaum | Roma Zver | Teo Joo |

Mozibemutató: 2018-07-26     

Skate Kitchen – Egy dolog biztos csak, a szenvedély

Nagyon szeretem a művészfilmeket. Talán az egyetlen dolog, amit nem szeretek a művészfilmekkel kapcsolatban az az elnevezésük. Az ugyanis felettébb megtévesztő.

Valami olyasmit sugall ez a „művész” jelző, hogy egy, a valóságtól és a földtől elrugaszkodott történettel lesz dolgunk, valamivel, ami nem valóságos. Miközben pont, hogy nem ez a helyzet: a többnyire lassú folyású művészfilmek sokkal pontosabban ábrázolják a körülöttünk, valamint bennünk lévő folyamatokat és problémákat, sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint bármelyik hollywoodi szuperprodukció.

Ezek a filmek sallangoktól menetesen „csak” a valóságról mesélnek, (ami szerintem százszor, ezerszer izgalmasabb, mint a fikció). Talán emiatt sincsenek könnyű helyzetben az ilyen típusú filmeket készítő és forgalmazó cégek:

már a saját éltünkben sincs igény a valóságra, nemhogy a mozikban.

Ezek a gondolatok a Skate Kitchen című film kapcsán jutottak eszembe – ami, úgy sejtem, nagyon sok embernél váltana ki valami olyasmi reakciót, hogy „mégis mi abban az izgalmas, hogy fél tucat kamaszlány majd’ két órán keresztül fel-alá gördeszkázik, beszélget és veszekszik?”.

Ez az attitűd nagyon hasonló ahhoz, ahogy sokan ennek a generációnak a nagyon is valóságos problémáira reagálnak: elvégre „majd, ha felnőnek, megtudják, mi az az élet, akkor majd megtanulják, hogy ezek a csip-csup problémák eltörpülnek a valódi gondok mellett!”

Még az is lehet, hogy igazuk van. Ami viszont biztos, hogy akkor, ott, a gyerekkor és a felnőtté válás között fekvő ingoványos talajon nagyon könnyű megbotlani. Manapság különösen. És ha ebben a bizonytalan időszakban nincsenek az első csalódásokkal, fájdalmakkal szembesülő fiatalok közelében megtartó emberi kapcsolatok, nincs ott valaki, aki elkapja őket, amikor elesnek, nincs egy stabil bázis, ahol minden körülmények között megnyugvást találnak, az nagyon veszélyes lehet rájuk nézve, és akkor egy pillanat alatt elnyelheti őket a sötét szomorúság.

Felnőtt fejjel sajnos hajlamosak vagyunk a jelentéktelennek látni a kamaszok problémáit, és megfeledkezni arról az időszakról, amikor mi jártunk ott.

Ott, ahol egyik szünetről a másikra világok omlanak össze bennünk, amikor nem tudjuk kik vagyunk, merre tartunk, mit akarunk. Amikor egy veszekedés, vagy egy csalódás miatt szó szerint azt érezzük, hogy vége a világnak. Amikor minden porcikánkat átjárja az a nagy-nagy szenvedély, ami egyfelől hajtóerő azon az érzelmi hullámvasúton, amire akaratunkon kívül felülettek minket, másfelől – legyen szó szerelemről, barátságról, vagy a hobbinkról – ellehetetleníti, hogy lekövessük azokat a szélsőségeket, mélységeket és magasságokat, amiket ez által kénytelenek vagyunk bejárni.

Egy dolog biztos csak ebben a szédítő bizonytalanságban, ez pedig nem más, mint a tűz, ami ez idő alatt végig ott lobog bennünk. Aztán egész éltünkben ezt a szenvedélyt kajtatjuk: keresgéljük azt a bizonyos lángot, hogy aztán egy napon ott álljunk felnőttként a kamaszgyerekünkkel szemben a tehetetlenségtől dühösen, eszköztelenül, széttárt karokkal és kétségbeesve azt kérdezzük, „mégis mi történt a gyerekemmel?”

Pedig – ha a jobban belegondolunk és felidézzük a saját emlékeinket – a kamaszokkal nem szemben, hanem mellettük kell állni, vagy leginkább mögöttük. Elsősorban ez az, amire szükségük van. Mert ebben a nagy zűrzavarban kell, hogy legyen a közelben egy kéz, ami elkapja őket, ha zuhannak – vagy ha leesnek arról a bizonyos deszkáról.

És ez a kéz akkor ad biztonságot, ha nem szorít, ha nem üt, hanem megtart, simogat, és ha kell, akkor engedni is tud.

Skate Kitchen

színes, amerikai film | Társadalmi |

Rendezte: Crystal Moselle |

Író: Aslihan Unaldi | Crystal Moselle | Jen Silverman |

Főszereplők: Dede Lovelace | Nina Moran | Rachelle Vinberg |

Szereplők: Elizabeth Rodriguez | Jaden Smith | Kabrina Adams |

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: Mozinet

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest