Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”

Számodra mi jelent a szabadság? És ha választanod kéne a szerelem és a szabadság között, akkor melyiket választanád? Petőfi számára a szerelemnél, sőt, még az életnél is többet jelentett a szabadság. De vajon létezhet-e a kettő együtt? Lehetséges-e egy kapcsolatban megélni a szabadságot, és viszont: lehet-e szabad az ember, ha elköteleződik? Tényleg fel kell áldozni egyiket a másikért? A párkapcsolatban kötött kompromisszumok és a monogámia valóban egyet jelent a szabadság elvesztésével? Csak egyedül lehetünk szabadok?

Jó kérdések ezek, valószínűleg nem véletlen, hogy Petőfi fent idézett versének dilemmája Feldmár Andrást is megihlette. A Kanadában élő és (sok szempontból megosztó) pszichoterapeuta egy egész könyvet szentelt a témának, amely még 2009-ben, Szabadság, szerelem címmel jelent meg, és azt a kérdést járja körül, hogy „milyen közel kerülhetünk egymáshoz és hogyan, anélkül, hogy ezért bárkinek is szenvednie kellene?”

Ráadásul ennek a kérdésnek, új fénytörést ad a megjelenés óta eltelt közel egy évtized. A szabadság és a szerelem kapcsolata, és a kérdés, hogy hogyan viszonyul ez a két dolog egymáshoz, talán sosem volt még ennyire időszerű.

„E kettő kell nekem”

Ennek egyik oka, hogy talán még sosem volt ilyen nagy a szabadság szerelem kérdésében. Ez egyfelől áldás, hiszen egyre kisebb társadalmi nyomás nehezedik azokra, akik úgy döntenek, hogy szeretnének kilépni egy olyan kapcsolatból, amiben nem érzik jól magukat.

Másfelől ez a „fene nagy szabadság” bizonyos szempontból átok is, hiszen még soha nem volt ennyire jelöletlen, szerteágazó és ingoványos az út, amelyen el kellett igazodniuk a párjukat keresgélő embereknek.

Ezt az utat nehezíti a közösségi média, és a valóság között tátongó szakadék, és az, hogy a virtuális tér kiszélesedésével, az ott megjelenő számtalan lehetőség megjelenésével (például Tinder, Facebook) egyre kisebb helyre szorultak azok a valóságos terek, ahol a szerelmek szárba szökkenhetnének, ismeretlen emberek találkozhatnának egymással.

Ez a virtuális térben könnyedén megtapasztalható, ám sokszor csak látszólagos szabadság, a megszámlálhatatlanul sok alternatíva, az „úgyis találok jobbat, szebbet” illúziója a tartós kapcsolatok kialakulásának és azok megtartásának sem kedvez. Közhely, de „az inkább eldobjuk, mint megjavítjuk,” szemlélet a párterapeuták szerint nagyon sok kapcsolatban tetten érhető. Azokról nem is szólva, akik még csak addig sem jutnak el, hogy megpróbálják megmenteni a kapcsolatukat és ennek érdekében felkeressenek egy terapeutát.

Ugyanakkor azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a szabad szerelem mentes a konfliktusoktól. Éppen ellenkezőleg. „Csak az lépjen kapcsolatba, aki szeret viharos tengeren utazni” – idézi könyvében Wilfred Bion pszichoanalitikust Feldmár András, aki szerint az igazi együttlét az „én”-ből és a „te”-ből összeálló „mi”-ben úgy tud csak kialakulni, ha „rengeteget veszekszünk” és harcolunk.

És hogy miként alakul ki az a bizonyos „mi”?

„A szanszkritban és több más nyelvben is a házasságra ugyanazt a szót használják, mint a halálra. (…) Ha én meg akarok házasodni, és a nő/férfi hozzám akar jönni/el akar venni, akkor neki is meg kell halnia olyanként, amilyen volt, és nekem is meg kell halnom olyanként, amilyen én voltam. És újra kell születnünk. (…) Úgy, hogy valami, egy harmadik lesz közöttünk. Van az „én”, a „te” és megszületik a „mi”. (…)

Tehát, ha én is alárendelem magam a „mi”-nek, és ő is alárendeli magát a „mi”-nek, akkor lehet jó a házasság. Ha én alárendelem magam neki, vagy ő alárendeli magát nekem, akkor megette a fene az egészet.”

– vélekedik a pszichoterapeuta, aki szerint egyáltalán nem mindegy, hogy egy kapcsolatra egyfajta szimbiózis, vagy inkább a parazita működés jellemző. Amikor két ember „együtt jobban van, mintha külön lenne” az egy szimbiózis, egy jó házasság. Ha viszont kialakul egy függő viszony, ahol valamelyik fél alá- vagy fölé rendelődik, akkor az már inkább egy parazita működésére emlékeztető kapcsolat.

„Nem jó megoldás, ha valakinek a partnere azt mondja, hogy mindent megtesz, amit a másik akar. Az nem egy szabad kapcsolat. Akkor tulajdonképpen ő nyaral, a másik meg dolgozik.” (…) „Ha a másiknak a vágya fontosabb, mint az enyém, akkor valami baj van.”

Ez a hozzáállás Feldmár András szerint nem egyenlő az önzőséggel. „A valódi önzőség az, ha nem akarom vállalni a felelősséget a saját vágyaimért. Titokban tartom őket és elbújok a mögött, hogy csak egy vágyam van: az, hogy a te vágyaidat teljesítsem. Az, aki bátran elmondja, hogy mi a vágya, láthatóvá válik, azt lehet gyűlölni, azt lehet szeretni, arra lehet mérgesnek lenni, de az, aki csak a másik vágyainak akar megfelelni, az abszolút láthatatlan. És aki láthatatlan, az unalmas.”

Lehet úgy élni, hogy ne kelljen az embernek a szabadságával fizetni azért, hogy ne legyen egyedül?

Feldmár András szerint ez lehetséges, sőt „az igazi szeretet, vagy az igazi szerelem növeli a szabadságot.” Eddig a pontig azonban nem mindig könnyű eljutni, ahogy a nehézségektől, a belső konfliktusoktól sem feltétlenül mentes ez a folyamat. A szabadságnak erre a szintjére, vagyis addig, hogy a szerelemben szabadabbak legyünk, mint egyedül, hosszú út vezet. Az első lépés nem ritkán az, hogy kilépünk abból a kapcsolatból, amelyikre a már említett, „parazitikus”, az egyik vagy másik felet elnyomó működés volt jellemző.

Innen nézve a magány az ember életének egy bizonyos pontján és szakaszán eredményként is értelmezhető, vagy, ahogy a pszichoterapeuta fogalmaz,

„egy nem szimbiotikus kapcsolatból megmenekülni és egyedül élni, az egy jó dolog. Az egy győzelem, de még nem az út vége. Az a félút.” Ahhoz, hogy megérkezzünk ennek az útnak a végére, vagyis a szerelemben, párkapcsolatban megélt szabadság vágyott állapotába, érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy mi hogyan is vagyunk a saját belső szabadságunkkal?

Bár a párkapcsolati dimenzióban jellemzően egy másik emberhez viszonyítva értelmezzük magunkat, ahhoz, hogy valakivel megtaláljuk a közös egyensúlyt, érdemes hátralépni egyet, és kicsit messzebbről ránézni arra a kérdésre: vajon én megengedem-e magamnak a szabadságot?

Számodra mit jelent a szabadság?

Hiába kajtatjuk, vagy várjuk el egy másik embertől a boldogságot, valószínűleg sem mellette, sem nélküle nem lehetünk szabadok, ha nem ismerjük meg, és nem bogozzuk ki a minket megbéklyózó lelki gubancainkat, nem derítjük fel a saját belső térképünk alapján szerveződő kis világunkat és azt, hogy hogy is vagyunk mi a szabadsággal, azt kihez, mihez viszonyítjuk?

Ez a „kibogozás” sokszor az önismereti, vagy terápiás munkában merül ki, és fontos felismerésekhez vezethet. Ha például gyerekként egy olyan családban nőttünk fel, ahol már egészen fiatalon egy védelmező, szülői szerep jutott nekünk, akkor könnyen előfordulhat, hogy kimondva, vagy kimondatlanul, de ígéretet tettünk arra, hogy a gyámolításra szoruló családtagunkat (legyen az az édesanyánk, édesapánk, vagy testvérünk) „soha nem hagyjuk el, mellette leszünk, megvédjük és oltalmazzuk, mindig és minden körülmények között gondoskodunk róla”.

Egy ilyen, bennünk, és jellemzően tudat alatt munkáló ígéret könnyen ellehetetlenítheti, hogy megéljük az áhított belső szabadságot, vagy azt, hogy egy kapcsolatba nyugodtan és jó érzésekkel bele tudjuk engedni magunkat.

„A szeretet nem viszonozni, hanem továbbadni kell”

A szabadságunkat korlátozhatja, ha egyszer akarva vagy akaratlanul ígéretet tettünk arra, hogy vigyázunk a szüleinkre, megvédjük őket, viszonozzuk a szeretetüket. „Pedig az nem viszonozni, ha továbbadni kell” – mutat rá a pszichoterapeuta, aki szerint ezek a dilemmák nagyon komoly belső konfliktusokat és félelmeket okozhatnak – például akkor, amikor átadnánk magunkat egy kapcsolatnak, de erre nem vagyunk képesek, mert tudat alatt ott munkál bennünk a bűntudat és a feszítő kérdés, hogy „de hát akkor mi lesz az anyámmal/apámmal/testvéremmel?”.

Amikor ezeket a félelmeinket képesek vagyunk meghaladni, a biztonságot adó berögződéseinket, (például a gondolatot, hogy „ha ezt megteszem, abból baj lesz, abba én belehalok”) legyen az bármilyen ijesztő, el tudjuk engedni,

amikor felismerjük, hogy igen, „most félek, de nem igaz, hogy félnem kell, valójában nincs mitől félnem” és tovább tudunk lépni, na, ott kezdődik a szabadság.

Tehát ahhoz, hogy egy másik ember mellett szabadok legyünk, először saját magunkat kell felszabadítanunk, ami sokszor kemény munkával jár, de „ha vágyunk a szabadságra, akkor arról nem beszélni kell, hanem tenni kell érte”.

Ha erre a tevékeny részvételre nem sajnáljuk az időt és az energiát, akkor jelentősen növeljük az esélyeinket arra vonatkozóan, hogy „találok valakit, akivel úgy tudok együtt lenni, hogy még szabadabb leszek, mint amikor egyedül voltam”. Így együtt lenni valakivel ahhoz hasonlítható érzés, „mint amikor két ember táncol, és vannak bizonyos pillanatok, amikor nincs, aki vezet, és nincs, aki követ, hanem a „zene táncol el minket”.

„Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad vele, mint amikor egyedül vagy”

Sartre, francia dráma- és regényíró, irodalomkritikus, politikai aktivista ezt állítólag nem sokkal a halála előtt mondta; egészen addig a hatalmi játszmákon és hierarchikus alapokon szerveződő kapcsolatok létjogosultsága mellett érvelt.

Jó lenne, és talán a mai ünnepre való tekintettel még inkább fontos lenne, hogy (legyen szó, a saját belső szabadságunkról, a szerelemben megélt párkapcsolatainkról, vagy éppen társadalmi értelemben vett szabadságról) ha nekünk nem kéne az utolsó pillanatig várni, ha nemcsak elhinnénk, de meg is tapasztalnánk, hogy Petőfi nem volt túl nagyravágyó, amikor szabadságra és szerelemre is vágyott.

Ehhez az együttálláshoz elsősorban tettekre van szükség, vagy ahogy Feldmár András is fogalmaz „a szabadságról nem beszélni kell – a szabadságot meg kell adni, a szabadságot ki kell vívni. A szeretetről nem beszélni kell – hanem szeretni kell.”

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről. 

Fotó: itt, itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest