„Szeretlek, mint lángot a lélek” – Szenvedély, az irodalom és önmagunk tükrében

Az 1862-es Magyar nyelv szótára szerint a szenvedély: „Kedélyi állapot, vagy megrögzött hajlam, melynél fogva valakit bizonyos indulatok folytonosan, és csaknem ellenállhatatlan erővel, ingerelnek, izgatnak. Különbözik az indulattól, melynek a szenvedély mintegy hatványozott fokozata. (…) Az indulat hirtelen fellobbanó, a szenvedély tartós kedélyi izgalom, mely nem szünik minden módot és alkalmat felhasználni, hogy vágyait teljesítse. … A szinészetet, zenét szenvedélyből gyakorolni. Másképen: szenvedelem.” 

Szenvedélyt érezhetünk egy ember és egy tevékenység iránt is. Belső ösztönzés ez, folyamatos és elszánt haladás egy cél felé, egy erős belső szándék, késztetés hatására. Hol vannak a határai? Mikor beszélünk indulatról, lelkesedésről, és honnantól válik mindez szenvedéllyé? Számunkra mi a definíciója? És vajon pozitív, vagy negatív töltetű számunkra ez a szó?

A szenvedély tárgya

“Hogy írni muszáj, azt gyerekkorom óta tudtam. Botor sorok a magányról és a vágyról, jönnek, muszáj őket leírni, olyan jó, mint az ölelés, elfeleded közben, hogy vagy, hogy fáj.” Grecsó Krisztián Kortárs című novellájában (Harminc év napsütés) írja le ezt a fajta erős késztetést, amit akkor is érzett, amikor fiatalkorában még úgy tudta, hogy az irodalom a “múlt zavaros magánügye”, “halott emberek cicomája”, hogy “az íróság legfontosabb feltétele, hogy az illető halott legyen”.

Lehet-e az elhivatottság a szenvedély szinonimája? Egy tevékenység esetében mikor beszélünk szenvedélyről? Van olyan tevékenység az életünkben, amit “l’art pour l’art”, azaz csak önmaga kedvéért végzünk, tekintet nélkül az előzményekre, következményekre, körülményekre?

Igaz-e a mondás: ha szeretjük azt, amit csinálunk, a munka megszűnik munkának lenni? Ha megtaláltuk szenvedélyünk tárgyát, hogyan tudunk dolgozni rajta, hogy ez az érzés fennmaradjon? Kell-e egyáltalán dolgozni, vagy csak addig beszélünk szenvedélyről, amíg az önmagából születik?

A szenvedély és annak hiánya egy szerelmi kapcsolatban

Alessandro Baricco Magyarországon is nagyon sikeres, Selyem című kisregénye két különböző fajta szerelemről szól. Egy selyemkereskedő utazásait kíséri végig, aki újra és újra felkerekedik, hogy selyemgubót vásároljon az akkor még ismeretlen vidéken, Japánban. Otthon a felesége várja hosszú hónapokon keresztül, közben pedig a távoli tájon is feltűnik egy asszony az életében, aki látszólag annyira megközelíthetetlen, mint a főhős keleti úticélja. Érzékletesen mutatja be a kontrasztot a szenvedély és annak hiánya között.

Ha olvastuk, vagy tervezzük elolvasni a művet, érdemes megnézni, számunkra miről szól ez a történet; hogy a saját, olvasói élményünk alapján egyetértünk-e a fenti állítással. Figyeljük meg a szereplők jellemét, történetét, hogy mire vágynak, a kapcsolatot a férfi és a két asszony között. Tegyük fel a kérdést:

Miért ment el a férfi újra és újra, majd miért tért vissza újra és újra? Megéri az önfeláldozás, hogy a másikat boldognak lássuk? Vagy mindig a saját boldogságunkra kell elsősorban törekedni?

A két szerelmi szál közül melyik lehet a beteljesült, és melyik a beteljesületlen szerelem? Sokat tudhatunk meg önmagunkról, ha végiggondoljuk, mi kivel tudnánk azonosulni a műből, és miért, illetve hogy lehetséges-e, hogy szívesebben lennénk inkább egy másik szereplő bőrében. Vajon miért?

A szenvedély csak pozitív lehet, a közöny pedig csak negatív?

A szenvedély és szenvedés szó csak egy betűben különbözik egymástól. Elfordulhat olyan, hogy az életben is csak egy vékony hajszál választja el őket egymástól? Pilinszky János Ne félj című versében talán éppen így táncol a penge élén.

“Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem”

Hogyan szerepelhet az élvezet és a förtelem, két ennyire különböző, egymásnak ellentmondó érzéklet egy mondatban? Voltunk már olyan helyzetben az életben, hogy ez nálunk is előfordult? Volt már annyira terhes számunkra a szenvedélyünk tárgya, hogy legszívesebben elpusztítottuk volna? Hogy juthat el Pilinszky a vers végére a közönyhöz?

“Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.”

Velünk is megtörtént már, hogy valamiért, vagy valakiért korábban lángoltunk, aztán teljesen közönyösen tudtunk rá tekinteni?

Akár egy káros szenvedélyről való leszokásra is gondolhatunk itt. A pusztító szenvedély után lehetséges-e elérni a közöny állapotát, és ha igen, hogyan? Feloldódott-e a szenvedély? Őszinte-e ez az érzés? Mi hogyan oldottuk fel magunkban?

József Attila két sora az Ódában a szenvedélyre is vonatkozhat: “Szeretlek. mint lángot a lélek, test a nyugalmat!” A lélek szükséges kelléke a láng? Tudunk-e vajon folyamatos lángban égni és élni? Hogyan tudjuk táplálni időről időre a tüzet?
A láng inspirálhat, de el is hamvaszthat. Hogyan tudjuk megtalálni az egyensúlyunkat, hogy a tűz éltető erő legyen és ne égessen porig, mint Pilinszky víziójában? Beszélhetünk-e egyáltalán szenvedélyről, ha – mint a gáztűzhely rózsáin a kék lángnyelveket – magunk tudjuk szabályozni az erősségét?

Hogyan tudjuk megőrizni magunkban a lángot és, mint Nagy László versében a szerelmet: hogyan visszük át a túlsó partra?