Tudatos elengedés? Hogyan? – A boldogság újrafogalmazása veszteségek idején

Az elmúlt években folyamatos veszteségélmények és krízisek között élünk. „Több fronton vagyunk megáldva vészhelyzetekkel, szinte már hozzászokott a fülünk a vészharanghoz” – hangzott el nemrég a Bezzeg az én időmben című podcast egyik adásában.

A pszichológiai krízisek egyik jellemzője az ambivalencia. A „menni vagy maradni?” élménye, aminek a késztetései egyszerre jelennek meg bennünk. Ez a fajta ellentmondásosság meggondolatlannak tűnő, vagy látszólag teljesen érthetetlen, irracionális döntésekhez vezethet, viszont hatalmas lehetőség is egyúttal.

Ilyen irracionális dolognak tűnhet az is, hogy a jelenlegi halmozódó válsághelyzetek és veszteségek közepette a tudatos lemondások erejéről beszéljünk. Alábbi írásunkban mégis kísérletet teszünk erre.

Félreértés ne essék: bár itt a Pszichoforyou-nál pszichológiai témákkal foglalkozunk, semmiképp sem szeretnénk azt sugallani, hogy minket – beleértve a cikk szerzőjét is –, ezek a problémák ne érintenének, és egy nyugodt, biztonságos távolságtartásból mondanánk meg mindenkinek a tutit. A mindannyiunkat érintő krízisek ugyanis tényleg mindannyiunkat érintenek. Ez alól egy pszichológus szerző sem kivétel. Az alábbi gondolatok egyfajta lehetséges szemléletet és megküzdésmódot próbálnak felvillantani, ami talán segíthet az olvasóknak is.

„Csak ne kelljen lemondani a nyaralást…”

Nem mindegy, hogy lemondásról vagy elengedésről beszélünk. Mikor kényszerülünk lemondásokra? Rendszerint, amikor valamilyen változással szembesülünk. Még a kisebb változások is alkalmazkodásra késztetnek, például amikor újra kell terveznünk a napunkat, de a lemondásoknak is lehetnek fokozatai. És ki ne élte volna át az elmúlt években legalább az egyiket? Le lehet mondani egy időpontot, a hétvégi programot, egy születésnapi bulit. Lemondhatunk arról, hogy veszünk egy új ruhát, cipőt, könyvet, telefont, autót, bármit. Le lehet mondani a nyaralást, az esküvőt, a nászutat. És van, hogy átmenetileg, vagy akár végleg le kell mondanunk ezekről, mert az anyagi lehetőségeink szűkössé válnak.

A rohamosan súlyosbodó gazdasági válság hatásait már a bőrünkön érezzük, és egyre inkább szembesülhetünk azzal, hogy nem csak a kényelmi szempontjaink vagy a jövőbeli terveink, hanem a mindennapos alapszükségleteink is veszélyben lehetnek. És itt persze már nem a nyaralásról beszélünk, hanem arról, hogy meggondoljuk a boltban, hogy bizonyos alapélelmiszerekből vásároljunk-e, vagy amikor a munkahelyünk a megnövekedett energiaköltségek miatt kényszerül egyik napról a másikra bezárni. Mindezzel szembesülni nem csak hogy ijesztő, de ha ezek a kérdések válnak központivá a mindennapjainkban, kétségkívül újra kell gondolnunk a „jó életről” vagy nagyon leegyszerűsítve a boldogságról alkotott nézeteinket.

Boldogságkeresés vagy túlélés?

Felmerülhet a kérdés: lehet-e egyáltalán boldogságról beszélni, amíg a fizikai szükségleteink nem teljesülnek? Az utóbbi évtizedek boldogságkutatásai szerint a pénz, az anyagi jóllét addig „boldogít”, amíg a fizikai alapszükségleteink betöltéséhez hozzájárul (mint a lakhatás, az étkezés, a fűtés, a ruházkodás, a közlekedés, a fizikai egészség). Sőt, olyan összefüggéseket is találtak, miszerint

a boldog emberek kevesebbet költenek, ha pedig jövedelmük növekszik, annak kisebb részét költik saját fogyasztásra

– idézi Lelkes Orsolya közgazdász és pszichológiai tanácsadó a 2022-ben megjelent Fenntartható hedonizmus című könyvében, melynek alcíme: Boldog élet, amely nem méreg(drága) a Földnek.

Az alapszükségleteken felül inkább azt mondhatjuk, hogy nem is annyira a boldogságunk, hanem a biztonságélményünk áll vagy bukik az anyagi javaink meglétén vagy mennyiségén, amit a mindezekről alkotott hiedelmeink is nagyban befolyásolnak: vagyis, hogy mit gondolunk az általános jóllét, a sikeresség és a materiális javak összefüggéseiről.

Amikor azonban a fizikai szükségleteinket érezzünk fenyegetve, az alapbiztonságunk rendül meg. Ezért érinthet minket különösen érzékenyen például az élelmiszer- és energiaárak rohamos emelkedése.

Amennyiben a fenyegetettség állandóvá, szinte az életünk velejárójává válik, észrevétlenül beszűkül a gondolkodásunk fókusza, és viselkedésünket egyvalami motiválja – kitalálthatjuk, hogy az nem a boldogság keresése, hanem –, a mindennapi túlélés, bármi áron. Mindemellett sokszor vágyunk a „jó életre”, az élvezetre is, ezért nem is törődve a következményekkel, néha tényleg úgy élünk, mintha nem lenne holnap.

Milyen a jó élet?

Gyakran anyagi javak birtoklásával vagy tartalékaink irracionális mértékű halmozásával próbáljuk bebiztosítani magunkat, mások szempontjait figyelmen kívül hagyva. (Emlékeztek még a COVID-járvány kitörésekor a pánikszerű liszt- és wc-papírfelvásárlásra?) Ennél talán kevésbé nyilvánvaló az összefüggés az általános fogyasztási szokásainkkal: újabb és újabb tárgyakkal vesszük körül magunkat, mindenből szebbre, jobbra vágyunk, a hiány pedig szinte betölthetetlen.

Hozzászoktunk bizonyos irreális jóllétmutatókhoz, mint az olcsó repülőutak, az évente többször lecserélhető ruhatárak, vagy hogy nem kell várnunk és lemondásokat tennünk azért, hogy megvegyünk valamilyen vágyott dolgot, hiszen a hitelre történő vásárlás mindig ott van – vagy inkább volt – opcióként. Mindez pedig a maximális élvezetünket szolgálja, hiszen mi más lehet az élet értelme? Ilyen körülmények között az önkorlátozás vagy fel sem merül, vagy egyenesen őrültségnek vagy önsanyargatásnak tűnhet.

Gyakran a kríziseink során szembesülünk a valódi korlátainkkal. A pandémia, az ukrajnai háború, a klímavészhelyzet, a gazdasági és energiaválság veszteségei kíméletlenül emlékeztettek és emlékeztetnek arra, hogy az életünk, az egészségünk, az egzisztenciális jóllétünk mennyire törékeny. Ezek pedig rendkívül fájdalmas tapasztalások.

Szinte már közhely, hogy amikor elveszítünk valamit, amit alapvetőnek hittünk, akkor tudatosul bennünk, hogy mennyi mindenünk megvolt, amiért képtelenek voltunk hálásak lenni.

A kulcs a biztonság megélése

Ami nem kérdés: a jó élet alapja a biztonság. Akkor leszünk csak képesek hosszabbtávon gondolkodni, a saját önös szempontjainkon túllépni és másokhoz kapcsolódni, amikor már „nem kell mentenünk a bőrünket”. Felmerülhet még a kérdés, hogy mit féltünk valójában? Az életünket vagy a jó életről alkotott képünket, netán a státuszunkat? A biztonsághiányt nem lehet birtoklással pótolni. A túlzott kapaszkodás a külső megerősítőkbe, mint az anyagi javak, az intenzív élmények, a hatalom, az elismerés, csak még kiszolgáltatottabbá és sérülékenyebbé tehetnek minket. „Akik magukban nem találnak kapaszkodót, azok kívül keresnek” – említi Lelkes Orsolya.

A jó élet nem az anyagi javakban méretik meg, azonban ha az alapszükségleteink megléte ingatag, vagy azzá válik, az kizárja a jó élet lehetőségét.

A szerző könyvében többek közt a fenti dilemmákat taglalja. Ebben az írásban egy kicsit tovább mennénk, felvetve azt az elsőre talán furcsának tűnő ötletet, hogy vajon segíthet-e a veszteségekkel való megküzdésben a minimalizmusra törekvés, az elengedés, a kimaradás? Jár-e tényleg lemondással, önsanyargatással a fenntarthatóság? Hányféleképpen gondolkodhatunk a lemondásokról?

Az arany középút: a fenntartható hedonizmus

Lelkes Orsolya kötetében a magyarázatok kutatásában segítségül hívja a modern viselkedésközgazdaságtant, a pszichológiai alapszükségletek modelljeit, valamint az örömteli élet (hedonizmus) ókori filozófiai gyökereit.

Miben mérjük tehát a jó életet? Erről még a hedonizmus alapelveit képviselő ókori görög filozófusok véleménye is megoszlott. A hedonizmus kifejezés eredetileg az élvezetkeresésre utalt, azonban nem mindegy, hogy ezt milyen áron tesszük. Az Arisztipposz által képviselt radikális hedonizmusban az életben az élvezet az egyetlen végső cél („élj úgy, mintha nem lenne holnap!”), ez azonban könnyen a vágyaink rabszolgájává tehet. Epikurosz nevéhez fűződik a mérsékelt hedonizmus, melynek lényege pont az, hogy mentesek vagyunk a csábítások hatalmától, és urai a saját szükségleteinknek. Arisztotelész arany középút elméletében szükséges és választható szükségleteket különböztet meg. Előbbiek alá tartoznak a fizikai szükségletek, utóbbiak a győzelem, gazdagság és dicsőség (leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a státusz). Az arany középút pedig nem más, mint az előbbiek felismerése és a tudatos döntéssel közelítés a második felé, az élvezetek terén pedig a mértékletesség, mondhatjuk úgy is, hogy az „elég jó” elérése. Az ő filozófiája szerint

a „virágzó élet” része az öröm és az önuralom is, az önálló életcél és a közjóért végzett, úgynevezett értékalapú tevékenységek és törekvések egyaránt.

Manapság hasonló értékekre gondolunk, amikor fenntarthatóságról beszélünk. E törekvések összességének összefoglalását nevezte el Lelkes Orsolya fenntartható hedonizmusnak.

Nekem ugyan ne mondják meg, hogy min spóroljak!

A „sosem elég” kutúrájában élünk, aminek egyik alapélménye a sóvárgás, a vágyaink kielégít(het)etlensége. Ez az élmény – az állandó hiány állapota – minden függőség alapja. Ebben az állapotban, amit a frusztráció mint érzelem jellemez, különösen nehezen viseljük a korlátozásokat, főleg, hogy ezeket bőven megtapasztalhattunk az elmúlt időszakban. A pandémia vagy a gazdasági megszorítások miatt érzett megfosztottság-élményünk teljesen jogos.

Amikor valamilyen külső és nem kontrollálható tényező az alapszükségleteinkben korlátoz (vagyis frusztrál) minket, általában félelemmel és dühvel reagálunk. Hasonló érzések jelentkezhettek bennünk az élelmiszerválság, valamint a gázfűtés, az áram- és vízfogyasztás korlátozásai, vagy csak ezek kilátásba helyezése kapcsán. A krízisekre jellemző ambivalencia itt is megjelenik: ellentmondásosan viszonyulunk mind a spóroláshoz, mind a pazarláshoz.

Szerencsés esetben képesek vagyunk alkalmazkodni a változásokhoz, azonban amennyiben ez nem a saját döntésünk szerint történik, nagyobb eséllyel élünk meg veszteségélményt. A veszteséggel való szembenézésnek része, hogy kapaszkodunk azokba a dolgokba, amik a biztonságot jelentik számunkra. Vagy egyszerűen megszoktuk őket. Miért is engednénk el ezeket? Nem mindegy viszont, hogyan küzdünk meg ezzel. Az elkerülő stratégia a következő: „inkább nem tervezek már semmit előre, mert úgyis le kell róla mondanom.” Ezzel elkerülhetjük ugyan a veszteség fájdalmát, de az örömteli élményektől is elvágjuk magunkat. Egy további megküzdésmód a jogosultság érzése: „már annyi mindenről le kellett mondanom, mostantól nekem ez jár!” Ez a fajta dacos hozzáállás sokszor figyelmen kívül hagyja mások érdekeit, a jövő szempontjából kívánatosabb megoldásokat és az egyén valós lehetőségeit.

A fogyasztási szokásainkban lévő kettősség a nyári vízkorlátozások, majd a fűtési szezon kezdetével vált különösen jól láthatóvá, viszont rég jelen van a klímaváltozás okozta válsághelyzet kapcsán is. A jövőnk érdekében kétségkívül szükség van bizonyos önkorlátozásra, emellett ragaszkodunk az élvezethez való jogunkhoz. A külső korlátozással az autonómiaélményünket érezzük fenyegetve, és rendszerint ellenállással reagálunk.

Szeretjük kontrollálni az életünk eseményeit, ami szintén egy fontos pszichés szükségletünk.

A krízisek viszont arra taníthatnak minket, hogy el kell engednünk önmagunk mindenhatóságába vetett hitünket. Legalábbis jobban járunk, ha ezt tesszük, és megpróbálunk alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.

Lelkes Orsolya kutatásokat idéz, amelyek szerint „ha a fogyasztás csökkentése önkéntes választáson alapul, és belső értékek motiválják, akkor várhatóan növeli a jóllétet.”

Továbbra is fontos leszögezni: nem buzdítunk senkit az alapszükségleteinek megvonására. Éppen elég elkeserítő, hogy a 21. században vannak, akik fűtetlen ingatlanokban kénytelenek élni vagy dolgozni. Az energiatakarékosság és a fogyasztás tudatos visszafogása esetén nem kényszerről vagy szűkösségről beszélünk, inkább tudatos elengedésről.

Eldönthetjük például, hogy bár korábban megtettük, egy ideig nem utazunk külföldre nyaralni, nem vásárolunk meg magunknak egy újabb holmit, csak mert tetszik és megtehetnénk. Az életminőségünk valószínűleg nem ezeken fog múlni.

Ugyanis minden tudatos döntésünk az autonómiáról és a kontroll élményéről szól. Krízishelyzetben, amire pont, hogy a kiszolgáltatottság élménye jellemző, ezeket a képességeinket próbáljuk visszaszerezni. A krízistanácsadási folyamatoknak is fontos része, hogy megtaláljuk azokat a lehető legkönnyebben elérhető lépéseket, amelyeket az egyén meg tud tenni önmagáért. Ezek (a legsürgetőbb biztonsági intézkedéseken túl) leggyakrabban hétköznapi cselekedetek, amiket az öngondoskodás szolgálatába állítunk. Legyen az a mozgás, az étkezés, az alvás, a tisztálkodás – minden olyan dolog, amivel gyengédek lehetünk a saját testünkhöz. A „kis dolgok” ilyenkor nem puszta önkényeztetést vagy pótcselekvést jelentenek, hanem valódi megtartó erőt.

Kérdések a tudatos lemondásokról és az elég jó életről

Az alábbi, önvizsgálatot segítő kérdéseket a Fenntartható hedonizmus című könyvből kiindulva fogalmaztuk meg, és egészítettük ki saját gondolatokkal.

1. Milyen a jó életről alkotott képem? Hogyan nyilvánul meg az egyes életterületeimen? A fizikai egészségemben, a mentális egészségemben, az érzelmeimben, a kapcsolataimban, a környezetemben?
2. Milyen életkörülményekben nyilvánulhat meg mindez? Összességében mennyire függ ez az életkörülményeimtől?
3. Mi a mércém az „elég jó” életre? Mi az, ahol meg tudok állni? Mi segít abban, hogy örüljek annak, amim van?
4. Nyitott vagyok-e változtatni a szokásaimon, és miben?
5. Miről vagyok hajlandó lemondani úgy, hogy megtartsam az „elég jó” életem? Miről vagyok hajlandó lemondani az „elég jó” életem érdekében?
6. Mit nyerhetek a lemondás által? Mi lehet jobb az életemben?

Elengedésről akkor beszélünk, amikor már megbékéltünk a lemondással, feldolgoztuk a veszteséget, és ezt akár öröm és felszabadultság is kísérheti. A negatív érzelmeink (félelem, düh, szomorúság) a túlélésünk mozgatórugói, a pozitív érzelmek (öröm, elégedettség, hála) pedig testi-lelki-szellemi pihenésünket segítik. Az egyik azonban nem létezik a másik nélkül, ők egy csapatban játszanak.

A boldogság ugyanis nem az állandó eufóriáról szól, inkább arról, hogy megtanulunk vegyes érzelmeinkkel is jól együttélni. A veszteségeink megtanítanak a hálára, és ugyanígy a tudatos elengedés is.

Sokszor a biztonságélményünk helyreállása a nehézségek közepette és az emiatt érzett hála maga a boldogság.  A Fenntartható hedonizmus című könyvet idézve: „Jobb hedonisták lehetünk például azáltal, ha megtanuljuk tudatosan élvezni mindazt, amit az élet ad.”

Idézetek forrása:

Dr. Lelkes Orsolya: Fenntartható hedonizmus. 2022, HVG Kiadó.