Advertisement

Áldott állapot, áldott változás? A várandósság mint intenzív önismereti gyorstalpaló – #SAJÁTÉLMÉNY

Szerző: | 2020. 01. 14. |

Sokáig vártam arra, hogy édesanyává váljak. Hogy őszinte legyek, nem egészen úgy képzeltem, hogy a várandósság számomra lelki nagytakarítás lesz – aztán mégis így alakult. Már csak azért sem számítottam erre, mert e kilenc (oké, egyelőre csak nyolc) hónap során nem csak kismamaként, hanem egy új munkában is helyt kellett állnom, és finoman szólva nem terveztem be az időbeosztásomba fél tucat önismereti kanyart, némi pofára eséssel megspékelve. De hát… ember tervez, Isten végez. Én azért nem bánom, hogy így alakult.

1. A nagy tisztába tétel (nem, még nem a pelusos verzió)

„A kultura úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben” – írja József Attila, akitől e sorát átmenetileg elcsenve úgy fogalmaznék: várandósságom alatt rólam a fölösleg kezdett villámgyorsan leperegni. Nem a testzsírszázalékomra, hanem a gondolkodásomra utalok ezzel. Ahogy fokozatosan elfordult a tekintetem magamról, úgy váltak egyre valóságosabbá és úgy kerültek egyre inkább helyükre a dolgok bennem és körülöttem.

A várandósság rengeteget segít a priorizálásban, nagyon világosan elváltak egymástól a fontos és a kevésbé fontos dolgok. (Talán furcsa ötlet, de a kiégéstől fenyegetett embereknek most azt tudom tanácsolni, hogy képzeljék magukat várandósnak – így garantáltan könnyebb dönteni a teendők fontossági sorrendjéről). Eszembe is jutott, hogy amíg nem voltam áldott állapotban, vajon miért is nem vettem komolyan az elegendő folyadékbevitelt, vagy hogy ha nekem lett volna soron következő szűrővizsgálatom, azt miért halogattam mindig, ellentétben a mostani, kisbabámat érintő vizsgálatokkal…

A tisztánlátást, a különböző félelmektől elködösített gondolataim kipucolását segítette az is, hogy találkoztam nálam sokkal rosszabb körülmények között – értsd: nyomortelepen – élő kismamákkal. Villámgyorsan befejeztem a lamentálást azon, hogy jók lesznek-e vajon a használt ruhák, amiket kaptam, vagy kötelességem volna újakat venni a picinek, hogy kijövünk-e majd az anyasági járandóságokból, hogy okoz-e majd lelki sebeket a szemem fényének, hogy a jól fűtött fővárosi otthona csak harminc négyzetméteres…

Szóval, élesebben látom ezáltal, hogy mi jelent valódi bajt, és mi az, ami legfeljebb az olyannyira megszokott kényelemnek árt.

Aztán, mintha csak a bennem növekvő gyermek tulajdonképp egy élő értelmező kéziszótár volna, a várandósság során tisztábbá vált bennem egyes szavak jelentése. Eddig is tudtam persze, hogy van eltérés a kifejezések tartalma között, de ezek tudatosítása érdekes módon csak kismamaként tűnik létfontosságúnak…

A három legerőteljesebb példám erre a következő:

egyrészt az „adni” és a „teljesíteni” szavak nem ugyanazt jelentik. Ha a kisbabánkra gondolok, azonnal látom a különbséget, és egyebek mellett megóvhatom magunkat attól, hogy hasonlítgassak, versenylóistállóvá változtatva ezzel az otthonunkat.

Fölismertem azt is, hogy a „váratlan” és az „ismeretlen” nem azonos a „rosszal”: ez lehetővé teszi, hogy nyitott maradjak a gyerekünk, sőt, a párom és a saját működésmódom felé, és képes vagyok helyet készíteni magamban olyasminek is, amit nem terveztem, de ami attól még lehet hihetetlenül jó. Harmadrészt pedig a „Mit kell tennem?” kérdés helyett néha hasznosabb, ha a „Mit NEM kell tennem?” kérdésre keresek választ. Ezzel ugyanis négysávos autópályányi szabad utat engedhetek a szeretet kreativitásának, elengedhetem az „Úristen, hogy lesz ez jó?” görcsét, és azt is elősegíthetem, hogy a fölösleges nyüzsi és pörgés helyett valóban cselekedjek. De ugyanígy megtapasztaltam azt is, miben tér el egymástól a „kiszolgálni” és a „gondoskodni”, a „szükséglet” és a vágy”, az „elvárás” és a „várakozás” – és még egy csomó minden.

2. „Harci anyák” guillotine-jától a megértés szándékáig

Mikor megtudtam, hogy várandós vagyok, beléptem pár vonatkozó témájú Facebook-csoportba, és kikölcsönöztem néhány várandóssággal, szüléssel, kisgyermekneveléssel kapcsolatos könyvet is a könyvtárból. Az első trimeszter végére mindenhonnan kiléptem, és minden könyvet visszavittem.

Viszolyogtam az önérzetes mindentudástól, ami belőlük sütött. Dühített a sok ex cathedra kinyilatkoztatás („Így KELL szülni/altatni/szoptatni”), a fanatizmusig fajuló babatermék- és márkahűség, a már szinte elvárt rendszer- és férjszidás. Irtóztam a sértettségen és indulatokon alapuló megnyilvánulásoktól, de éppígy a negédes semmitmondásoktól is, az ijesztő cinizmussal kommunikáló anyáktól, az egymásnak ellentmondó szülési-, szoptatási-, nevelési- és más irányzatok égre-földre esküdöző képviselőitől és az egyszerre öndicsérő-önsajnáló, vagy épp bagatellizáló mondatoktól („Bezzeg én még a szülőágyon is munkahelyi e-mailekre válaszoltam”, „Majd meglátod, hogy lesz@rom póló nélkül nincs anyaság”, „Úgyis érezni fogod, mire van szüksége” stb).

Semmi sem tudott gyorsabban kihozni a sodromból, mint bármely, a várandóssággal és neveléssel kapcsolatos poszt, írás, nyilatkozat vagy könyv, ami atomreaktorként sugározta magából az ítéletet azok felé, akik merészeltek egyet nem érteni vele. Vagy legalábbis kérdéseket feltenni.

Egészen addig tartott ez a bosszankodásom az ítélkező emberek és tartalmak miatt, amíg egyszer mellbe nem vágott a felismerés, hogy én sem különbözöm tőlük. Hogy gyakorlatilag magam is egy két lábon járó statáriális bíróság vagyok. Hogy legbelül igenis én is ítélkezem mások felett.

Például akik bugyuta szövegű meséskönyveket vesznek, akik az apákat ebben a 9 hónapban a legjobb esetben is csak kiszolgáló személyzetnek tekintik, akik a pozitív terhességi tesztet követő első munkanapon megrohamozzák a bababoltokat, akik arról panaszkodnak, hogy amióta anyák, nem jutnak el fodrászhoz meg körmöshöz, és azokat is könyörtelenül címkézem és skatulyázom, akik dicsekednek azzal, hogy ők kismamák. És még sorolhatnám.

Elszégyelltem magam, mikor felfedeztem, mennyi ítélkezés, mennyi rosszindulat, mennyi fölényesség van bennem a többi édesanya irányába. Vannak mindenféle tesztek arról, hogy mit árul el az emberről az, amit legelőször észrevesz egy képen… Nos, engem nem kicsit keserített el, hogy az anyaságnak ezt a veszekedős-epés-keserű arcát szúrtam ki először. Hogy csak utólag jutott eszembe, mennyi felhalmozott tudás, erőn felül tanúsított törődés, őszinte figyelem, természetes tetszeni akarás, kreativitás, gondoskodás és érdekeket meghaladó szeretet szorult ugyanezekbe a nőkbe. Hogy bár mindenkinek vannak gyenge pontjai, rigolyái, káros reflexei, énvédő mechanizmusai és sebzettségvezérelt megnyilvánulásai, ugyanígy mindenkinek vannak megismételhetetlen értékei is.

És ha megszokom, hogy másoknak a csak hibáira (vagy hibának vélt tulajdonságaira) koncentrálok, akkor előbb-utóbb sem bennük, sem saját magamban, SŐT, A SAJÁT GYEREKEMBEN SEM fogom tudni meglátni a jót… Ez volt az a gondolatmenet, ami – remélhetőleg egy életre – eldöntötte bennem azt, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ne ítélkezzem.

Mivel azt már a várandósságom előtt tisztáztam magamban, mi része az értékrendemnek és mi nem, most az a feladat áll előttem, hogy úgy legyek hűséges az értékrendemhez, hogy közben nem viseltetek megvetéssel a másképp élők, másképp gondolkodók felé. Még titokban sem. Az a sejtésem, hogy ezzel nem csak magamnak és nekik, de a családomnak és a gyermekemnek is a javára válhatok.

Talán túl késő, talán kínos is, hogy eddig a pontig én csak ennyi idősen és csak a várandósságom alatt jutottam el. De most már mindegy – nem foglalkozom azzal, hogy ez mennyire „gáz”. Inkább annak örülök, hogy ez a felismerés egyáltalán megtörtént velem ezen az önismereti úton.

3. Köz, közös, közösség

Ahogy gömbölyödött a pocakom, úgy tapasztaltam egyre többször, hogy a várandósság, illetve inkább a várt kisgyermek hogyan KÖZelíti egymáshoz az embereket. Talán magától értetődőnek kellene vennem, de nekem minden alkalommal hatalmasat dobbant a szívem, ha valaki átadta a helyét a villamoson, rögtön egy pohár vízzel kínált egy sajtótájékoztatón vagy előreengedett a sorban a piacon.

Talán mások számára idegesítő, de én csodálkozva vettem tudomásul, hogy amikor vadidegenek kérdezgetnek, a szomszédok kéretlen tanácsokkal bombáznak vagy a saját szüléstörténetükkel traktálnak, akkor valójában KÖZeledni akarnak hozzám. Nem TOLakodnak, hanem eredeti szándékuk szerint KÖZelednek. Mert nem elTOLni akarnak maguktól, hanem szeretnék, ha KÖZük lenne ehhez a kisbabához itt.

A szülővé válásunk előtti években is a beszélgetés volt az egyik legerősebb oldalunk a gyermekem édesapjával, és most még az eddigieknél is szorosabb KÖZelségbe kerültünk. Sok családtagunkat illetően most először tapasztaltuk meg a KÖZös örömöt a kicsi kapcsán, és az ő születése erősítette fel bennem a törekvést, hogy azzal a KÖZeggel is többet törődjek, ahová majd ő megérkezik.

Talán furcsán hangzik, és számomra is nagyon szokatlan élményt jelent, de… ez alatt a (majdnem) kilenc hónap alatt egyszer sem jutott eszembe azt mondani, hogy „semmi közöd hozzá”. Mert egész egyszerűen azt érzem, hogy egy gyermek érkezése nem tud magánügy lenni, ahhoz valamilyen módon mindenkinek köze van. (Itt fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez egy szubjektív tapasztalat, egyéni benyomás, nem várom el senkitől, hogy egyetértsen velem!).

A születés szerintem nem izolál, nem elidegenít, és természetes mivoltában nem élez ki ellentéteket. A születés, mint minden csoda, paradoxon: elképesztően intim dolog, ugyanakkor túlmutat a baba-mama kapcsolaton (amiből apát érdekes módon oly könnyen „felejti” ki a biznisz), a kis- és nagycsalád viszonyrendszerén, a közeli és távolabbi közösségen, biológiai reprodukción és társadalompolitikai stratégiákon.

A születés éppen az a „terep” lehetne, ahol egymásra találunk, ahol a mindenkiben közössel szembesülünk, és békét kötünk. (Történt valami hasonló Betlehemben…) Mert a megszülető gyermeket nem ismerősnek jelöljük és „bekövetjük”, hanem minden egyes nap a teljes valónkkal találkozunk vele, kiváltképp, ha a szülei vagyunk.

Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára éppen a határhúzás jelent gondot. Rengeteg kismamát ismerek, akik szenvedtek attól, hogy mások – akár a legjobb szándékból – bele akarnak szólni az életükbe, és elfogadom, hogy van, akinek felszabadító az, hogy szülőként végre ő hozhat döntéseket. Számomra a várandósság viszont egy elképesztő tapasztalat volt arról, hogyan ül ki az emberek arcára a jó szándék, a törődés vágya akkor, ha egy csöpp gyermek van a fókuszban. (Rengetegszer gondoltam arra, hogy bárcsak olyankor is ezt a gyermeket próbálnánk meglátni egymásban, amikor épp senki nem várandós…) Tudom, hogy vannak idegesítő mondatok, mozdulatok, szokások, és tudom, hogy az ember félti a szuverenitását – manapság talán mindennél jobban félti azt.

De ez a közösség, ez a közelség, az összetartozásnak ez az élménye nekem segített abban, hogy ne a „beleokoskodni akaró mindenlébenkanalakat”, hanem a szeretni és szeretetet kapni vágyó embereket lássam azokban, akikkel kapcsolatba kerültem.

Azt is érzem, hogy a kisbabánk minden szívverésével a „világhálótól” az emberek odafordulásából szőtt háló, az élő kapcsolataim elmélyítése felé ösztökél. A gyermekszületés – akármennyire is azzá akarják tenni – nem lehet iparág. Nem az anyacoach-ok és anyamentorok, anyacsoportok, expók, börzék, webshopok és workshopok és kurzusok, nem a közösséginek csúfolt média „ügye”, hanem a valódi KÖZÖSSÉGÉ. A valódi közösség pedig nem az online felületeken található, hanem otthon, a hálószobában, aztán a lakásban, a lépcsőházban, az utcában, a közértben, a könyvtárban, a templomban, aztán a villamoson, meg a Blaha Lujza téren…

+1 Nem a hab a tortán, hanem a piskóta a tortában

Azt nem állítanám, hogy mindig türelmesen, de vártam, hogy édesanya lehessek. Rosszabb pillanataimban egyenesen követeltem ezt az élettől, mondván: nekem ez jár. Mert megérdemlem. Őszintébb pillanataimban könyörögtem érte a Jóistennek. Önvigasztaló periódusaimban azzal biztattam magam, hogy másképp is teremhet az ember gyümölcsöt, nem csak szülővé válás útján.

Amikor aztán a várandósságomat elújságoltam másoknak, meglepődtem valamin. Nehezen tudtam mit kezdeni azzal a szóval, hogy „Gratulálok!” Tudtam, hogy ez a bevett kifejezés arra, hogy valaki velem együtt örül az új életnek, mégis minden alkalommal furcsán hangzott számomra a szó, amely azt sugallta, mintha ez a kisbaba az én érdemem volna. Pedig nem az. A várandósság előtti hosszú várakozásom alatt egy életre megtanultam, hogy a gyermek nem érdem.

Ez a ficánkolásra igencsak hajlamos miniember nem „sikertermék”, nem jutalom, nem járandóság, nem plecsni a kiválóságomért és nem is befektetéseim „hozama”. Pontosan az, aminek nevezik: gyermekáldás. Gyermek. Áldás.

Gyermek. Egy másik ember. Egy nagy-nagy lehetőségkupac, egy kibontakozás előtt álló, tiszteletre és szeretetre méltó titok, egy egyelőre kiszolgáltatott, gondjaimra bízott, de rajtam túlmutató csoda.

Áldás. Ajándék. Egy nagy-nagy lehetőségkupac, egy kibontakozás előtt álló, tiszteletre és szeretetre méltó titok, egy egyelőre kiszolgáltatott, gondjaimra bízott, de rajtam túlmutató csoda.

Ez a gondolatmenet pedig azt a meggyőződést formálta ki bennem, hogy a szülői mivoltom alapja soha nem lehet más, mint a hála. Nem az elvárások, nem a félelem, nem a megfelelési és az önigazolási kényszer, nem a rajongás, nem elsősorban a remény, nem a büszkeség, és nem is egyéb indíttatások.

Hanem a hála.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Pszichoforyou állandó szerzője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This