A ring szomorú, sötét, magányos hely – A Vaskarom című filmet ajánljuk

„Anya Istennel, apa a birkózással próbált megvédeni minket. Azt mondta, ha mi vagyunk a legkeményebbek, a legerősebbek, a legsikeresebbek, akkor nem eshet bántódásunk. Elhittem neki. Mind elhittük neki. Szerettük az apánkat. És szerettük a pankrációt” – narrálja a történetet a valós eseményeken alapuló Vaskarom elején Kevin, négy testvér közül a legidősebb, és még nem tudom, csak sejtem, hogy az apa és a pankráció szeretete lelki és testi fájdalmakkal jár együtt, és súlyos áldozatokat követel a fiúktól.

Katonás rend

A hetvenes évek végén járunk. A texasi otthont pásztázó kamera egymás után mutat a falon családi fotót, keresztet, vitrinben fegyvergyűjteményt, majd polcon sorakozó trófeákat: a keresztény-konzervatív, teljesítményelvű értékrend szimbólumait.

A család, amelynek ideális esetben puha és rugalmas védőhálóként kellene tartania a gyerekeket, a Von Erich házban kemény szabályok, koncepciók mentén működik, és erősen hierarchikus.

A hírneves, kiöregedett pankrátor, Fritz Von Erich fiainak sorban adja át a stafétát, és elvárja tőlük, hogy szárnyalják túl egykori teljesítményét. Sorsukról ő dönt. Hiába nagykorúak már hárman, nincs beleszólásuk életük alakulásába. Kevin texasi bajnok birkózó, Kerry diszkoszvetőként készül az olimpiára, David most kezdi karrierjét a ringben, és hamarosan Mike-nak, a középiskolás legkisebbnek is el kell döntenie, mit kezd az életével. Ahogy telik az idő, mind a négy fiú a ringben találja magát, és együtt is lépnek fel.

„Tiszteld apádat és anyádat”

„Mindannyian tudjuk, hogy Kerry a kedvencem, aztán Kev, aztán David és Mike, de a rangsor bármikor változhat. Mindenki kerülhet feljebb vagy lejjebb.” Mintha az apa egy katonai szervezet működését írná le egy átlagos családi reggeli közben. „Igen, uram” – hangzik el számtalanszor a film két órája alatt ez a két szó. Mit is válaszolhatnának a fiúk valakinek, aki nem kérdez, nem kíváncsi a véleményükre vagy az érzéseikre, hanem parancsol, és parancsai megkérdőjelezhetetlenek?

Az anya sem ellensúlyozza az apa diktatórikusságát – amikor Kevin beszélni szeretne vele arról, hogy az apjuk túl kemény Mike-kal, azt feleli: „Arra ott vannak a testvéreid.” A négy fiú csak egymásra számíthat, és igyekeznek is óvni egymást, csakhogy ez egyre kevésbé kivitelezhető úgy, hogy közben egyikük sem kérdőjelezi meg az apa hatalmát.

Alice Miller svájci pszichológus Kezdetben volt a nevelés című, 1978-ban megjelent könyvében ír arról, hogy a „Tiszteld apádat és anyádat” bibliai parancsolat évszázadok óta meghatározza nyugati kultúránk nevelési elveit. Engedelmes, jó gyerekekként ezek a fiúk is védtelenek a tekintélyelvű, érzelmi és fizikai bántalmazással szemben.

Lassanként elfojtott érzéseik, lenyomott akaratuk és testük-lelkük kizsigerelése a még jobb sportteljesítmény érdekében önpusztító folyamatokat indít el mindannyiukban.

Az elnyomó fájdalma

A film első perceiben a még fiatal apa magába roskadva ül az öltözőben birkózás után. Ő a „Vaskarom”, akinek ujjai olyan erősek, hogy kezének szorítása képes ellenfele homlokán és halántékán vérző sebeket ejteni. Az arca most fáradt, és szomorú. Egyedül van. Mire azonban kilép az épületből a küzdelem után az utcára, ahol két kisfia és várandós felesége várja, már nyoma sincs az arcán a korábbi érzelmeknek.
Nem derül ki, pontosan mi történt korábban, csupán annyi sejlik fel, hogy a családnak komoly anyagi problémái lehettek. „Megjártuk a poklot. De ennek most vége. Esküszöm” – mondja Fritz Von Erich a feleségének az autójukban ülve, mielőtt hazaindulnak. Később elhangzik, hogy „a betevőért” kezdett birkózni, és remélte, hogy fiai már nem ezzel keresik majd a kenyerüket. Illetve hogy az előadóművészi pálya helyett a sportot választotta, mert úgy látta, hogy „a zenének nincs jövője”.

Az apa múltbéli sebeinek elfedésére kemény páncélt növesztett: a világot veszélyes helynek látja, ahol nem lehet más választása családfőként, mint megkeményíteni magát és a gyerekeit, és a végsőkig küzdeni.

Figurája nem kétdimenziós „gonosz”, hanem az érzelmeit a végletekig elfojtó karakter, aki a környezetétől saját nagyfokú szorongása miatt ugyanezt a működésmódot várja el.

A fiúk nem sírnak

„Gyerekkorom óta azt hallgattam, hogy a családunk el van átkozva” – meséli Kevin a film elején. Az első tragédia talán az lehetett, amikor az elsőszülött fiú ötévesen meghalt egy balesetben. Ezt újabb tragédiák követik, amelyeknek már a néző is tanúja – aki azonban azt is biztosan tudja, hogy nem természetfeletti erők sújtják rettenetes eseményekkel a családot, hanem egy ideálkép életben tartása.

A színpadias, sokszor eldurvuló, olykor a közönség soraiban is tömegverekedést szító pankrációban minden szélsőséges mértékben van meg, amit a nyugati kultúra sztereotipikusan férfiasnak tart: erő, akarat, kitartás, nagyság, teljesítmény, a fájdalom tűrése. Áttételesen pedig siker, gazdagság, népszerűség, vagyis hatalom. Olyan eszménykép ez, amely kizárja a sebezhetőséget, az intimitást, a kudarcot, a félelmet, a könnyeket.

A pankráció nyolcvanas évekbeli amerikai kultúrájának kellékeit, díszleteit és szereplőit úgy mutatja meg a film, hogy mindennek magnetikus hatása van. Miközben letaglózva nézem ezt az idegen, egyszerre taszító és lenyűgöző világot, tudatosodik bennem, hogy a személyes és a kulturális szorosan összefonódik. Hiszen a társadalom is azt a keménységet várta (és várja sokszor még most is) a férfiaktól, amit Fritz Von Erich saját feldolgozatlan traumája miatt extrém módon követel meg önmagától és a fiaitól.

Sean Durkin rendező a pankráció szubkultúráján keresztül mutatja meg, hogy a patriarchális berendezkedés nem csak a nőknek okoz szenvedést – a férfiasság eszményképének fenntartása pokoli kínokat képes róni a férfiakra is.

Transzgenerációs trauma

A legkisebb fiú, Mike, mielőtt engedelmeskedve az apai parancsnak beszáll a ringbe, egy darabig külön utakon jár. Rockbandájával egy garázsban próbálnak. A bátyjai még egy koncertre is kicsempészik éjjel a házból. Hatalmas a kontraszt aközött, amikor éneklés és gitározás közben Mike arcát mutatja a kamera, és aközött, amikor a többi fiú arcát látjuk edzés közben. Előbbi sugárzik a felszabadultságtól. Utóbbiaké eltorzul az erőlködéstől és a fájdalomtól. És nem is csoda. Mert egy dolog bizonyosan hiányzik abból az életből, amelyben nem lehet szabadon érzéseket kifejezni: az öröm.

Az utolsó képkockák mégis reményt adnak. Kevin – az egyetlen, akinek gyerekei születtek – két, rögbilabdát dobáló fiát nézi a kertben. Sírni kezd. A 6-8 éves srácok odafutnak hozzá, leülnek mellé. „Bocsánat, fiúk. Nem szabadna így látnotok, egy férfi nem sír.” „Semmi baj, apa, sírj nyugodtan, mindenki sír” – mondja ki a transzgenerációs „átok” alól feloldozó mondatot az egyik kisfiú. És két óra után a szorítás végre bennem is enged. A következő nemzedék már szabad.

A Vaskarom című film vetítési időpontjairól itt találtok további információkat.