Amíg a baby boomer-ek és az X generáció csak hírből hallott a szoba nagyságú számítógépekről fiatal korában, az Y generáció ugyan kapcsolatba került a billentyűzettel, de tinédzserkorában még nem szippantotta be a közösségi média, addig a Z és alfa generáció mindennapjai már az online térben zajlanak. Arról, hogy az információs technológia kora milyen kihívásokat állít a társas és párkapcsolatok elé, Tari Annamária pszichoanalitikussal, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom szervezésében tartott előadása kapcsán beszélgettünk.

A Royal Society of Public Health (RSPH) és a Young Health Movement legfrissebb kutatásában 14-24 év közötti fiatalokat kérdezett meg arról, hogy a különböző közösségi oldalak milyen érzéseket keltenek bennük. A felmérés alapján az első, legrosszabb helyen a 700 millió felhasználóval rendelkező Instagram végzett, ehhez kötődött a legtöbb negatív érzés. Második helyre a Snapchat, harmadikra a Facebook, negyedikre a Twitter került. A résztvevők szerint ezek mindegyike hozzájárul a zaklatások, a testképzavarok, a depresszió és a magányosság érzésének erősödéséhez.

Ez így van, különösen abban az életkorban, ahol még az önértékelés, önbecsülés, önbizalom nem alakult ki, vagy azokban az esetekben, ahol a személy eleve szorongó, vagy elégedetlen önmagával.

A kutatások már sokszor arról számolnak be, hogy a tíz év körüli, közösségi médiafogyasztó gyermekek küzdenek komoly mentális nehézségekkel, olykor a depresszió és a testképzavar induló tüneteivel.

A közösségi oldalakon – akkor is, ha nem érezzük – folyamatos összemérés zajlik: kinek van szebb, jobb, nagyobb vagy több valamije, a sajátunk pedig észrevétlen leértékelődik, így jelenhet meg a boldogtalanság vagy elégtelenség érzése.

A fogyasztói társadalom Dobd el, vegyél újat! szlogenje a párkapcsolatokat sem kíméli. A közösségi oldalakról olyan nők és férfiak mosolyognak ránk, akiket szebbnek, jobbnak, értékesebbnek hiszünk magunknál. Okkal félünk attól, hogy a párunk is így gondolja?

Sajnos, gondolhatja! Századunkat a beautizmus uralja, a szépség, az attraktivitás az ember értékmérője.

Bizony, a nőknek elég masszív önbecsüléssel kell rendelkezniük ahhoz, hogy ne érezzék minden pillanatban kevesebbnek magukat másoknál.

Az online tér megsokszorozza a vetélytársak számát, a férfi egy kattintásra talál kívánatosabbat a barátnőjénél, de tegyük hozzá azt is, hogy egy csajnak sem nehéz olyan pasira bukkannia a közösségi felületen, aki nagyságrendekkel izgalmasabb és aktívabb annál, aki otthon nézi a sorozatát a kanapén.

A lehetőségek tárháza, az, hogy mindig találhatunk jobbat, ami igaz is, nem kedvez az elköteleződésnek. Ugyanakkor ennek a jelenségnek a párkapcsolati gyászfeldolgozásra is komoly hatása van. Ha szakítás után pont hat percet kell töltenünk a szomorkodással, mert az online térben azonnal felbukkan egy vigasztaló, aki kávéra hív, azzal megmenekülünk olyan fájdalmas érzelmi folyamatoktól, amiket egyébként nem szabadna elkerülnünk. Ezek később mégis szembejönnek velünk más módon, sokkal erőteljesebben.

Fotókkal és posztokkal árasztanak el minket az ismerőseink, akik a legmenőbb helyeken nyaralnak, szuperautókkal furikáznak, a legfinomabb koktélt isszák a legtrendibb szórakozóhelyeken, fantasztikus hangulatban. A gazdagság, mint életcél hogyan hat a mai kapcsolatokra?

Egy tíz évvel ezelőtti kutatásban nyolc európai ország első- és másodéves egyetemistáit kérdezték meg arról, mit szeretnének elérni az életben. A válaszaikban jó munkahely, magas fizetés, luxuslakás, sportkocsit, egzotikus nyaralás szerepelt, kizárólag materiális dolgok megszerzése. Senki sem vágyott egy aranyhörcsögre vagy egy törpepapagájra, nemhogy egy nőre vagy pasira. Az Y és Z generáció tagjai közül sokan úgy gondolják, hogy először jólétet kell teremteni, utána jöhet a család. Van benne igazság, a pénznek komoly funkciója van, volt és lesz is. Ennek ellenére a pszichoterápiás rendelőben a klinikus kollégák azt tapasztalják, hogy a halogató magatartás mögött sokkal inkább párkapcsolati és a társas kapcsolatokban fellelhető bizalmatlanság húzódik, nem pedig az az ars poetica, hogy először pénzt kell felhalmozni. Csak kevés ember tehetné meg azt, hogy ha mindent elért, higgadtan hátradől és azt mondja, na most családot alapítok.

Jean Twenge amerikai pszichológus elsőként írt az online tér generálta társadalmi nárcizmus jelenségéről, ami szerinte járványként fertőzi az emberiséget. Mit jelent ez pontosan?

A social média az énreprezentáció nárcisztikus oldalainak kedvez. Régen, az internet előtti időkben nem kedvelték az öntelt, beképzelt embert. Vajon egy közösség mit szólt volna ahhoz, ha valaki három vaskos fotóalbummal a kezében megérkezik egy találkozóra és azt mondja: Üljünk le, megmutatom az önarcképeimet! Ezt az embert a közösség nárcisztikusnak tartotta volna.

Ma viszont társadalmi normává emelkedett a szelfizés, vagyis ugyanez zajlik, csak az online térben – és elfogadottá, sőt trendivé vált. Már nem érezzük benne a nárcizmus jelenlétét, pedig jelen van!

Hogyan viselkedik a nárcisztikus ember a társával?

Bár irigylésre méltó lehet, ahogy önmagáról kommunikál, és ilyen módon vonzó homlokzatot mutat a külvilág felé, valójában boldogtalan, sokszor szorongó és önértékelési érzelmeit külső – sokszor online – infúzióval tápláló valaki. A társas kapcsolataiban sokszor agresszív, hiányzik belőle a felelősségvállalás, önmaga hibáinak elismerése, az önreflexió, az önkritika és – súlyosabb esetekben – az empátia is. Ezek nélkül azonban nem lehet boldog kapcsolatot működtetni, mert hiányozni fog belőle az érzelmi kölcsönösség, a bizalom és a szeretet.

Hová tűnik el századunkban az empátia és a szeretet?

A 21. század információs technológiája azért csökkenti az empátiát, mert az online térben töltött napi 6-8 óra túlstimulálja, egyfajta ingercunamival árasztja el a fiatalokat. A folyamatos kommunikáció – gyakran felszínes dolgokról –, posztolás, megosztás, követés, lájkolás, és persze a flow-ból való kizuhanás miatti szorongás érzelmileg rendkívül megterhelő folyamat. A fáradással párhuzamosan nemcsak az akaraterő és a kitartás lankad, fogy az együttérzés, romlik az önértékelés, az önmagukkal való érzelmi viszony. A fiatalok életéből nemcsak a csend és az elmélyülés kopik ki, hanem eltűnik a valódi kíváncsiság, az igazi érdeklődés is a másik ember felé.

Az online tér megsokszorozza az ingerlékenységet is. Mindenki sokkal feszültebb mint régen, mert magasabb frekvencián rezeg. Így könnyű egymásnak esni, és elvárni a másiktól, hogy csináljon valamit a kapcsolatért, vagy tűrje el azt, hogy bokszzsáknak nézik. A bokszzsák meg sokszor csak arra vágyik, hogy jól visszaüvöltsön.

Gyakran tapasztalom, hogy a munkahelyi vagy az online tér generálta indulatot, dühöt és haragot egymáson verik le az emberek. Hiányzik a konstruktív üzemmód, a kezdeményezőkészség, a kreativitás, ami által magasabb szintre fejlődhet a párkapcsolat.

A szerelemben is tetten érhető a gyorsulás trendje, ami a mindennapjainkat jellemzi?

Igen, az online térben is jelen van a sürgettetés, sőt az maga is generálja ezt a jelenséget.

A közösségi médiában a valódi érzelmek helyett petárda vagy tűzijáték érzelmek alakulnak ki, amelyek nagy felfutással gyorsan elmúlnak.

Ugyanakkor, az ember múlt századi módon van bekötve, vagyis nem tudjuk siettetni az érzelmeinket. Jó példa erre sok harmincas, szingli nő esete. A nő regisztrál a társkeresőre. Az első levélváltás után, mivel tetszik neki a pasi fotója, már majdnem szerelmes. A második levél után, amiben a pasi jól központoz (ez abszolút filter a nők számára) és amelyből kiderül a hasonló érdeklődési kör, már fülig szerelmes. A harmadik levél után arról beszél a barátnőjével, hogy megtalálta az igazit. Pedig nem is ismeri a férfit! Ez, egyelőre írás és olvasás, nem pedig beszélgetés. A teljes kommunikációs helyzethez szükség van arra, hogy halljam a másik hangját, lássam a mimikáját, a testbeszédét. A nő nem a férfiba, hanem egy vetített képbe, a vágyfantáziájába szerelmes, ami olykor köszönő viszonyban sincs a valósággal. Az érzelmek olyannyira sebesen formálódnak, hogy mire sor kerül kettejük találkozására, a nő már azt is képes elképzelni, hogy három év múlva ki hozza haza az óvodából a gyerekeket. Ez a jelenség természetes, a gyors vágyfantáziák a nők esetében sokkal hamarabb előreszaladnak, mint a férfiaknál.

Nyilván, erre a férfi veszi a nyúlcipőt… de elmenekülünk olyan helyzetekből is, amelyekben küzdeni kellene egymásért.

Érzelmi inkontinencia jellemző a mai korra, ami nagyban megváltoztatja a párkapcsolati működést. Ha az ember azonnal kiöntheti, kiposztolhatja azt, ami a szívét nyomja, akkor látszólag nincs szüksége arra a képességre, amit úgy hívunk, hogy holding. A holding a kiinduló alapja azoknak a tudattalan érzelmi stratégiáknak, amelyek befolyásolják azt, hogyan kezelünk vagy oldunk meg egy problémát, milyen a megküzdő képességünk. Régen a holding több napig is eltarthatott, ha például a barátnőnk másik osztályba vagy iskolába járt, ma ez mindössze pár perc, ami a párkapcsolatra nézve azt jelenti, hogy működésbe lép a Dobd el, vegyél újat! szlogen. Igenis erőfeszítést és kitartást kíván, hogy probléma esetén a másikkal szemben ne a bizalmatlanság, a projektív készenlét, az egymásra fröcsögés vagy a terep azonnali elhagyása legyen a magatartásunk.

A közösségi oldalakon mindenkinek utána lehet nézni, ki, kivel, hol van, mit csinál, miért nem ír, vagy miért van jó hangulatban. Ez a transzparencia hogyan hat a kapcsolatokra?

Az, hogy másokat, köztük a párunkat folyamatosan elektromikroszkóp alatt vizsgáljuk, bizalmatlanságot feltételez. A bizalmatlan ember fél egyedül lenni, és szorong, ha nem lát rá a társa minden percére.

A közösségi média az állandó jelenléttel azt sugallja, hogy nem kell kibírnunk a szeparációs szorongást, nem kell önmagunkkal időt töltenünk, egyedül küzdenünk, bátornak lennünk. Azt a látszatot kelti, hogy a másik vagy valaki más mindig ott lesz velünk.

A saját önértékelés, az optimális önbecsülés és a szeparációs szorongás tűrése olyan alapok, amelyek hiányára nem lehet (társas)házat építeni… Ezért jönnek létre parazita üzemmódú kapcsolatok, amelyekben az egyik félnek, mint egy gazdanövénynek, folyamatosan házi feladata van: oldania kell a partnere szorongását, jelen kell lennie és támogatást, visszaigazolást, elismerést nyújtania a párjának.

Az online tér minden percben lehetőséget kínál az ismerkedésre, azonban nem mindegy, hogy keresünk valakit, aki lehet bárki, vagy szeretnénk megtalálni az igazit.

Philip Zimbardo egyik kutatásában egy szórakozóhelyre belépő fiatal lányt állítottak meg a bejáratnál, és arról kérdezték, melyik az a három tulajdonság, amivel az álompasija rendelkezik. Azt válaszolta, hogy legyen intelligens, okos és tanult. A buliban egy sármos, jóképű pasi, a parkett ördöge kapta el a lány derekát. Amikor a csaj hazaindult, újra feltették neki a korábbi kérdést, amire azt válaszolta, hogy álmai pasija sármos, jóképű és igazi férfi legyen. Körülbelül két hónapba telt, amíg visszatért az eredeti válaszához, a kísérlet pedig jól szemléltette azt, hogy az eredeti igény és vágy milyen gyorsan kibillen attól függően, éppen ki jön szembe velünk.

Tehát nagyon kell tudnunk, kit keresünk valójában, bárkit vagy az igazit. Ahhoz, hogy az utóbbit megtaláljuk, tisztában kell lennünk önmagunkkal és az érzelmi működésünkkel. Önismeret és önbecsülés nélkül ez nem fog menni.

Sok helyen elhangzik, hogy először magunkban kell boldognak lennünk, utána lehet mással is…

Egy kutatásban, amelyben a hosszú, sikeres párkapcsolat titkát keresték, azt kérdezték a pároktól, hogy tudnának-e egyedül élni. Bármikor! – hangzott a válaszuk. Az, hogy elfogadjuk önmagunkat, azt is jelenti, hogy érzelmileg nem maradunk olyan helyzetben, ami számunkra nem jó. Általában az ember a tudattalan gyermekkori mintázatához keresi a párját. Rossz esetben a gyermekkori sérelmek meghosszabbítása történik, jó esetben bölcs kiegészítést kap a személyiségünk.

Mi lehet a megoldás, hogyan látja a család jövőjét?

Bízom benne, hogy amikor a Z generáció mai huszonévesei érettebbé válnak, másképp gondolják majd az életet. A gyors fogyasztás mellett jól körvonalazódik a lassítás és az offline világra való nyitás trendje. Bizonyos kor és érettség után az emberek lemondanak a kütyükről vagy korlátozzák annak használatát a gyerekeiknél is, és szeretnének lassabban és tartalmasabban, a természethez közelebb élni, többet szórakozni, sportolni, színházba, moziba járni. A következő generációnak a feltétlen elfogadás és az érzelemdús, meleg családi légkör mellett azzal adunk a legtöbbet, ha megtanítjuk őket arra, mit érdemes szeretni az életben. Ha a ló jobb és a bal oldala helyett próbálunk középen, a nyeregben ülni és a józan eszünkre támaszkodni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt és itt

Szólj hozzá!
Kiss Henrietta

Kiss Henrietta

Eredetileg bölcsész, tanár. Most újságíró és szerkesztő. Anya. Feleség. Barát(nő). Szeret a konyhában brillírozni, a futópályán meghalni, a társasjátékban nyerni. Kacagni és jókat beszél(get)ni. No meg kérdezni másokat. Keresgélni új utakat. Feszegetni a határokat. Nemcsak másokét, a sajátjait is.
Kiss Henrietta

Pin It on Pinterest