Az emberek számára az egyik legnagyobb talány a boldogság, hiszen annyi mindent jelenthet: a cétl, az utat, egy állapotot, a lényeget. Sokszor pedig, ha meg is találjuk azt a bizonyos kék madarat, gyakran nem tudunk vele mit kezdeni – ahelyett, hogy magunkhoz szelídítenénk, inkább elengedjük. Miért lehet az, hogy ha egyszer annyira vágyunk rá, mégse tudjuk közel engedni magunkhoz a boldogságot?

Biztosan ismerős lehet az a helyzet, amikor valami jó történik velünk, mégis úgy érezzük, nem nem tudunk úgy igazán, felszabadultan, a maga teljességében örülni. Számos kliensemtől hallottam már, hogy nem tudják átélni azokat a pillanatokat, amelyek akár örömöt is okozhatnának nekik, de az aggodalom, az elégedetlenség vagy a közöny folyton beárnyékolja az élményt. Hiába érzik úgy, hogy minden feltétel adott ahhoz, hogy boldogok lehessenek, egyszerűen nem tudnak azok lenni; hiába érik el a kitűzött céljaikat, és tudnak maguk mögött szép sikereket, keserűséget és hiányt éreznek. Hiába vágynak arra, hogy minél gyakoribb vendég legyen náluk a boldogság, ha bekopogtat hozzájuk, mégse tudják beengedni.

„Boldogság, te… furcsa”

Elsőre biztosan furcsán hangzik, de nem csak negatív, hanem pozitív érzelmeink átélésével szemben  is lehet bennünk ellenállás.  Ebben látszólag semmi logika nincs, hiszen pont, hogy minden törekvésünk, célunk és cselekedetünk arra irányul, hogy minél jobban érezzük magunkat, minél többször élhessük át az örömöt, az elégedettséget és a boldogságot. Miért akarnánk hát távol tartani magunktól pozitív érzelmeinket? Belső világunk történései azonban sajátos logikát és szabályokat követnek –  a jelenség olyannyira valós és gyakori, hogy a boldogságtól való félelemről már több kutatás is született az elmúlt évek során.

Természetesen vannak olyan mentális betegségek (mint például a depresszió), amelyek esetében az érintettek ugyan vágynak a pozitív érzésekre, de nehezen tudják átélni azokat, vagy olyan nehéz életkörülmények, amelyeknél a mindennapos túlélés és harcok miatt háttérbe szorulnak a pozitív érzelmek, távolinak tűnik a boldogság.

Ritkábban esik szó azonban arról az állapotról, amely esetében ugyan képesek vagyunk átélni a pozitív érzelmeket, mégis elkerüljük őket, vagy ha át is éljük őket, bűntudatot és szorongást érzünk.

Ez az ellenállás gyakran nem tudatos: nem “direkt” szervezzük úgy az életünket és hozzuk meg a döntéseinket, hogy mindenáron elkerüljük a boldogságot, hanem gyakran csak a folyamatos űrből és elégedetlenségből érezzük, valami nincs rendben.

„Boldogság, te min– de nem…”

Paul Gilbert pszichiáter és munkatársai egy kutatásukban azt vizsgálták, mely személyiségjegyek hajlamosíthatnak minket arra, hogy kevésbé engedjük meg magunknak a pozitív érzelmeket. A vizsgált jellemzők közül a legjelentősebbnek az önmagunkkal szembeni kritikusság és a perfekcionizmus bizonyult.

Az önkritikusság megakadályozhat minket abban, hogy saját érzelmeinket feltétel és minősítés nélkül el tudjuk fogadni, és elhiggyük azt, hogy megérdemeljük a boldogságot. A perfekcionizmus pedig valamilyen siker- vagy pozitív élmény esetében is inkább azt láttatja velünk, hogy mi az, ami nem elég jó, miért nem dőlhetünk még hátra és élvezhetjük az örömteli pillanatot.

Sőt, a perfekcionista személyek a boldogságot egyenesen a tétlenséggel, a lustasággal vagy az olyan tevékenységekkel kapcsolhatják össze, amelyek haszontalanok, nem produktívak, így elvetendőek.

A jó hír az, hogy tudatos munkával gyakorolhatjuk azt, hogyan legyünk együttérzőbbek és megengedőbbek önmagunkkal, hogyan tegyük le magas elvárásainkat. A boldogsághoz való viszonyulásunkban személyiségjegyeinken kívül még nagy szerepet játszanak azon meggyőződéseink és hiedelmeink, amelyeket jóval nehezebb tetten érni, mégis nagy befolyással vannak arra, milyen is a kapcsolatunk pozitív érzéseinkkel.

Családban marad

A boldogságról szóló hiedelmeink nem feltétlenül követik a valóságot, mégis olyan erős meggyőződésekként élnek bennünk, hogy nem kételkedünk bennük – még akkor sem, ha inkább ellenünk vannak, azaz korlátoznak minket. Ezek az alapvető hiedelmek elsődlegesen származási családunk mintái és íratlan szabályai, nézetei és értékei alapján alakulnak ki bennünk. A legtöbb esetben nem kimondottak, olykor bizonyos reakciók és viselkedési módok által tanuljuk el őket.

Ha családunkon belül az érzelmi merevség, az érzelmek kifejezésének gátoltsága és a pozitív érzelmek leértékelése volt jellemző, az mind hatással lehet arra, a jelenben hogyan viszonyulunk és mennyire engedjük meg magunknak pozitív érzéseink átélését és kifejezését.

Például ha rendre leszidtak minket otthon azért, mert túl hangosan nevettünk, akkor megtanulhattuk azt, hogy nem szabad kimutatnunk az örömünket, mert azért büntetés járhat.

A családi mintákon kívül történhetnek olyan traumatikus események is, melyek erősen belénk égnek és meghatározóak lehetnek. Ilyen például az, ha egy napon belül délelőtt még örülünk a sikeres nyelvvizsgánk eredményének, délután meg értesülünk arról, hogy meghalt az egyik nagyszülőnk. Ebben az esetben bűntudatunk lehet, hogy délelőtt még felhőtlenül örültünk – hiába nem tudhattuk azt, hogy milyen rossz hírt fogunk kapni délután -, és megjegyezhetjük azt, hogy örülni csak óvatosan lehet.

Arról, hogy hogyan alakulhattak ki, és milyen  hiedelmek is dolgoznak bennünk, mindenkinek más a története – éppen ezért azt javasolnánk, hogy felderítésükhöz és felülírásukhoz mindenképp szakember segítségét kérd. Azonban vannak olyan, egészen jól megragadható gondolatok, melyek árulkodnak arról, milyen is a kapcsolatunk a boldogsággal. A következőkben az öt leggyakoribbat mutatjuk be, melyek akadályozhatnak abban, hogy közel engedjük magunkhoz a boldogságot:

1. „Nagy nevetésnek sírás a vége…”

Avagy ne igyunk előre a medve bőrére, és meglesz még ennek a böjtje… Nem csoda, hogy köznyelvünkben is ennyi megjelenési módja van, hiszen ez az egyik legelterjedtebb korlátozó elképzelésünk, amely a boldogságra és az élet örömeire vonatkozik. Ez a meggyőződés azt sugallja, hogyha valami jó történik velünk, azt szükségszerűen valami rossz fogja követni.

Mintha az élet alapvetően szenvedés és küzdelem lenne, és ha valami jó történik, az egy hihetetlen csoda vagy a szerencse kegye, amely kivételesnek számít, és amit majd törlesztenünk kell az „egyensúly” érdekében.

Ha segítségül hívjuk racionális gondolkodásunkat, rájöhetünk, hogy ez az elképzelés egyszerűen téves. Az öröm természetes állapotunk, a szerencsés véletlenekért és a boldog pillanatokért nem fogják nekünk benyújtani a számlát. Való igaz, hogy nem lehetünk mindig fent – rossz dolgok, szerencsétlenségek és tragédiák voltak és lesznek is, de ez nem azt jelenti, hogy életünket baljós fenyegetések árnyékában kellene élnünk. Hiszen ha véletlenül jól is éreznénk magunkat, nem tudjuk átadni magunkat az örömnek, ugyanis már készítjük magunkat a következő csapásra. Hogy is tudnánk így teljes szívvel, nyugodtan élvezni az életet?

2. “Nem érdemlem meg.”

Ezt a gondolatot úgy lehet leginkább tetten érni, ha valamilyen kisebb-nagyobb siker esetén elkezdjük megmagyarázni magunknak és másoknak, hogy miért is független tőlünk az adott eredmény. Ha ötöst kaptunk egy vizsgára, akkor utólag kitalálhatjuk, hogy nem is volt olyan nehéz az a vizsga, vagy ha fizetésemelést ad a főnök, feltételezhetjük azt, hogy kivételezett velünk, vagy túlértékelte a képességeinket.

Ha azt gondoljuk, hogy nem is érdemeljük meg az elismerést, a jutalmat, a jót, az alaposan beárnyékolhatja az örömöt, hiszen úgy érezhetjük, hogy valójában nincs is jogunk hozzá. Mennyire hisszük el azt, hogy – akár képességeinktől függetlenül is – megérdemeljük, hogy jó dolgok történjenek velünk? Mennyire hisszük el, hogy nekünk is jár a boldogság?

3. “Nem fog örökké tartani.”

Valóban nem, ahogy semmi sem tart örökké. Ha rá is jövünk és át is éljük, hogy ami éppen körbevesz minket, ami történik velünk, az nekünk most pont jó – legyen az egy kellemes délután, egy várva várt találkozás, egy szakmailag sikeres időszak -, párhuzamosan el is kezdhetünk aggódni, hogy mi lesz akkor, ha elmúlik ez a pillanat, ez az érzés, mi lesz utána és helyette.

A szorongás az öröm legnagyobb ellensége, a jövő miatti aggodalom elveszi a jelen örömét.

Tudatosíthatjuk azt, hogy igen, egyszer véget fog érni úgyis, de dönthetünk arról, hogy inkább megéljük a maga teljességében azt az örömöt, ami a lábunk előtt hever, vagy hagyjuk elveszni a jövővel kapcsolatos bizonytalanságunk miatt.

4. “Nem olyan jó, mint ahogy elképzeltem.”

Ha tudjuk, hogy a közeljövőben valami olyan esemény fog történni, amely nagy változást ígér, úgymond egy nagy pillanat az életünkben, és ami kifejezetten arról szól, hogy örüljünk és ünnepeljünk – legyen az egy diploma, egy esküvő vagy akár az, hogy a mérlegen végre megjelenik az a bizonyos szám – hajlamosak vagyunk már előre fantáziákat szőni, milyen is lesz az. Elképzelhetjük, hogy határtalanul boldogok vagyunk, szinte lebegünk, úszunk a népszerűségben, a sikerben és az eufóriában… Ilyen magas elvárások esetén azonban csakis koppanás és csalódás lehet a vége, hiszen a fantáziák és az előre gyártott forgatókönyvek általában eltérnek a valóságtól. Ha magas elvárásaink vannak érzéseink intenzitásával és tisztaságával kapcsolatban, és arról, hogyan is kellene megélnünk a pillanatot, akkor a szárnyalás és a felhőtlenség helyett inkább az elégedetlenség fog dominálni.

A nagy pillanatoktól várhatjuk azt is, hogy sorsfordítóak lesznek. Elmúlásukkal keserűen tapasztalhatjuk azt, hogy ismét a megszokott hétköznapokban találjuk magunkat ugyanazokkal a problémákkal, elakadásokkal és kérdésekkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne örüljünk sikereinknek és mérföldköveinknek, sőt!

Legyünk magunkra büszkék, élvezzük azt, hogy picit körülöttünk forog a világ, merüljünk csak bele a boldogságba. De ne várjuk el azt, hogy egy emelkedett, örömteli élménytől minden meg fog oldódni – például attól, ha elérjük a mérlegen a kitűzött számot, önbizalomhiányunk, félénkségünk vagy sérüléseink nem fognak maguktól elmúlni.

5. “Ez nem elég.”

Pozitív hatással van jóllétünkre az, ha vannak előttünk célok, ha szeretnénk folyamatosan fejlődni, és mindig van, ami motiváljon minket a következő lépésre. Azonban van az az állapot, amikor semmi sem elég – hiába értünk el egy kisebb célt, ugrottunk egy szintet, az elégedettség helyett csak az a sürgető gondolat járhat a fejünkben, hogy „jó, rendben, megvan ez is, mi jön most?”. Csak akkor nyugodhatunk meg, ha elértük a következő célt – azonban azt is kipipálva rájöhetünk, hogy mindig van feljebb, és feljebb, és feljebb….

Ha nem állunk meg és örülünk egy kisebb lépésnek vagy eredménynek tudatosan, fejlődésünk egy értelmetlen versenyfutássá válik, ahol elveszítjük a valódi célt: azt, hogy biztosítsuk a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy végre elégedettek és boldogok lehessünk. Elvégre ez lenne a lényeg, nem…?!



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Hihetetlenül szerencsésnek gondolja magát, mert mindig is egyértelmű volt számára, hogy írni szeretne és emberekkel foglalkozni, és ezt meg is tudta valósítani. Pszichológusként nyitottsága és lelkesedése viszi előre, a környezete szerint 180 fokos fordulatokat tud venni, pedig számára természetes, hogy foglalkozik pszichiátriai betegekkel, függőkkel és autizmussal élőkkel is – hiszen minden érdekli, ami emberi. Mindig azt látja a vele szemben ülőben, amilyen valójában ő, a félelmek rétege alatt. Általában szeret egyszerre több mindent csinálni, de azért a nyugalmat is nagyon tudja élvezni.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest