„Minden könnycseppet széles mosoly követ” – Egy elbűvölő „felnövéstörténet” tanulságai

„Kétlem, hogy tényleg jó anya volnék.”„Vajon tudom majd helyettesíteni?”„Nem vagyok aranyos.”Három narratíva, három különböző nézőpont – egy anya, egy apa és egy kisfiú. Egy család, melynek tagjai a kistestvér érkezésével, új szerepekkel, rengeteg új feladattal – és ezzel együtt még sok-sok hasonlóan szorongató kérdéssel és gondolattal kénytelenek szembesülni.

A szituáció, és a fent idézett mondatok, az azokhoz kapcsolódó félelmek sokak számára ismerősek lehetnek… Ezek a külvilág számára legtöbbször láthatatlan, de annál gyötrőbb kétségek általában a négy fal között maradnak: a családalapítás „sötét oldala” nem jelenik meg az idővonalunkon sorjázó fotókon, és amikor összefutunk egy ismerőssel, akkor jellemzően nem azt válaszoljuk az ilyenkor elhangzó „Hogy vagy?” kérdésre, amit valójában gondolunk, érzünk, vagy éppen át- és megélünk.

Gyerekperspektíva

A hamarosan mozikba kerülő Mirai – Lány a jövőből című japán mese, azért is izgalmas, és korosztálytól függetlenül tanulságos alkotás, mert a gyerekek szemszögéből, és talán éppen ezért megkapó őszinteséggel ábrázolja azokat a konfliktusokkal terhelt, küzdelmes pillanatokat, amelyeken (szerintem) mindenki kivétel nélkül keresztülmegy akkor, amikor szülővé/nagytesóvá/családdá válik.

A négyéves kisfiú, Kun is azóta haragszik a világra, amióta kishúga születésével felfordult az élete. Ez persze nem csak rá igaz: a szülei éppúgy megsínylik az új feladatokkal járó nehézségeket, mint ő. Ha úgy tetszik, együtt fejlődnek. És ez a kedves rajzfilm a maga elbűvölő módján olyan fénytörésben mutatja meg a fejlődés igazi arcát, amelyen keresztül – a csillámporral meghintett verzióval ellentétben – láthatóvá válik annak minden színe és a fonákja is.

Mert fejlődni bizony keserves dolog… Találkozni a korlátainkkal, azokat meghaladni, a félelmeinket, gyötrő kétségeinket legyőzni egyáltalán nem könnyű. Nincs azon mit csodálkozni, ha ebben a folyamatban elveszítjük a bátorságunkat.

És ez nem csak a gyerekekre igaz! Az új szerepekkel járó kihívások éppen olyan kétségbeejtőek és félelmetesek a felnőttek a számára is. A különbség annyi, hogy ők nem tehetik meg, hogy krokodilkönnyeket hullatva, toporzékolva a földhöz verjék magukat. Jobban mondva megtehetnék, csak az ugye nem nagyon egyeztethető össze a társadalmi normákkal. No meg az elvárásokkal. Amiből a kelleténél jóval több nehezedik ezekre az egyébként is terhelt, és éppen ezért nagyon törékeny kapcsolatokra – ami aztán tovább nehezíti az új szerepekben helytálló, vagy legalábbis erre törekvő szülők és gyerekek életét.

Fejlődni piszkosul kemény munka

Mert miközben mindennél jobban törekszünk arra, hogy megfeleljünk ezeknek a szélrózsa minden irányából érkező elvárásoknak (a nagymama, a másik nagymama, az iskola, a barátnő, a főnök, a másik gyerek, stb.) túlságosan szigorúak és türelmetlenek vagyunk önmagunkkal, és (tegyük a szívünkre a kezünket) néha a gyerekekkel szemben is. Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy új dolgot tanulni, és közben elbukni, vagyis fejlődni, piszkosul kemény munka.

Felnőttként is nehéz megbirkózni azokkal a kilátástalan és magányos pillanatokkal, amikor ebben a folyamatban egyedül maradunk a kudarcunkkal. Mit szóljanak a gyerekek, akiknek minden napjuk arról szól, hogy valami újat tanuljanak?

Annak, hogy sokszor önmagunkkal, egymással és a gyerekekkel szemben sem vagyunk elég türelmesek és megértőek, (szerintem) az is az oka, hogy csak nagyon-nagyon ritkán merjük megmutatni a fejlődésünk teljes sztoriját. Általában a kozmetikázott valóság, a megélt kudarcokat követő eredmény az, amivel büszkélkedünk: az első sikeres lépés, az első kör a pótkerék nélküli bringával, az első ötös a suliban, az első oklevél, az első félmaraton…

Nem tagadom, hogy elismerésre méltó, és valóban kirakatba való teljesítmények ezek, de legalább ilyen fontos lenne megmutatni, vagy legalábbis láthatóvá tenni a bukásokat, a kudarcokat, a siker felé vezető úton át- és megélt küzdelmeket is.

Ha nem tagadnánk meg a saját kudarcainkat, vagy nem fordítanánk el a fejünket akkor, amikor felmerül a lehetősége, hogy ez megtörténhet, akkor talán a fejlődés folyamata is több örömmel járna, mert akkor ezekben a keserves pillanatokban is meglátnánk a lehetőséget.

Mert valójában minden anyaként, apaként, gyerekként, kollégaként, főnökként, emberként átélt bukás és kudarc egy lehetőség is. Lehetőség arra, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk – vagy, ahogy azt a nagyhatású pszichológusprofesszor, Carol S. Dweck Mindset-elméletében megfogalmazta, minden hiba újabb lehetőség a tanulásra.

Az által, hogy elbukunk, tehát az adott pillanatban valami rossz történik velünk, tulajdonképpen arra kapunk lehetőséget, hogy aztán történjen velünk valami jó is. Ha akkor és ott nem lennénk jelen abban a keserves pillanatban, az azt jelentené, hogy soha nem lenne lehetőségünk eljutni oda, ahova éppen tartunk. Akkor nem fejlődnénk.

„Minden könnycseppet széles mosoly követ”

Hangzik a film végén felcsendülő dal, ami tökéletesen összegzi a lényeget. Sok erőt adhat ez a mantra azokban a helyzetekben, amikor éppen át- és megéljük a fejlődés, „az elég jó” anyává, apává, testvérré, főnökké, emberré válás nehéz pillanatait.

„Ahányszor megmozdítod a tested és a szíved izgatottan ver, bizonytalanság vegyül belé, az az a pillanat, amikor megint felnősz egy kicsikét”

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, hogy mindig „nőjünk egy kicsikét”, nem elég láthatóvá tenni és elfogadnia a fejlődés folyamatát. A növekedés előfeltétele az is, hogy ismerjük, tiszteljük, és a magunkénak érezzük a bennünk élő ősök erejét, tudatában legyünk: az ő fejlődésük keserves pillanatai és az abból „kinyert” erő bennünk is ott pulzál, ők mi is vagyunk.

Ennek a jelentőségét is nagyon szépen ábrázolja a Mirai – Lány a jövőből című japán mese, amely olyan világba röpít minket, ahol gyerekek és szülők számára egyaránt érthetővé válik, hogy fejlődni és felnőni, felnőtté, szülővé válni tulajdonképpen egy varázslatos kaland, és akkor igazán nagy buli, ha van velünk egy útitárs – mondjunk egy testvér a jövőből.