„Ki az az egy, ki ne játsszon ” – A kiközösítés, kirekesztés pszichológiája

Szerző: | 2020. 09. 13. |

A kiközösítés egyre gyakoribb: rengetegen élnek, akik Ady Endre szavaival élve „kövér könnyel , sóvár vággyal” figyelik mások barátságokban lelt örömét, miközben nekik csak a remény marad, hogy egyszer megtalálhatják a közösségben a helyüket. Elhatároztam, hogy nemcsak szakemberként, hanem az átélő szempontjából is bemutatom ezt a manapság mind többször előforduló jelenséget, hiszen a kirekesztettség még jobban elszigetel akkor, ha nem beszélhetünk róla.

„Valamikor labdatéren
Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.”

Ady Endre: Dalok a labdatérről (részlet)

Ezt a versrészletet először egy szavalóversenyen hallottam, máig emlékszem. Talán akkor tudatosult bennem először, hogy vannak sorstársaim, hogy a kiközösítettség nem egyedülálló, sajátságos jelenség, ami csak engem érinthet. Most azzal a reménnyel írom ezeket a sorokat, hogy ezen a cikken keresztül megtehetjük az első lépéseket egy szebb jövő felé.

Jelenben hurcolt terhek

Amikor a terápiás munka során azzal találkozom, hogy egy páciens fokozott önváddal, hibáztatóan és bántóan viszonyul magához, mindig felmerül bennem a gyanú, hogy nem lehet-e egykori áldozata a bántalmazás valamely válfajának. Az esetek többségében sajnos igazolódik a feltevésem.

A bántalmazás egyik területe a kirekesztettség, melyet először kívülről élünk át, azaz a külvilágtól kapunk, de lenyomata idővel a lényünk részévé válik. Ekkor átvesszük egykori bántóink szerepét, valahányszor magunk ellen fordulunk.

A kirekesztett szerep továbbvitele sajnos stratégiává válhat. Ha már nincs körülöttünk, aki bánt, mi fordulunk magunk ellen, durva önkritikával, degradálással. Amikor túlzottan szigorúak, kritikusak és elmarasztalóak vagyunk magunkkal, tulajdonképpen a jelenben éljük újra a kirekesztés régi forgatókönyvét. Mert azon az áron tudjuk folytatni az életünket, hogy önmagunkkal való kapcsolatunk súlyosan sérül.
Sokan megfogalmazzák, hogy csak akkor lehetnének jól, ha képesek lennének kitörölni mindezt az elméjükből.

Csakhogy a gyógyuláshoz vezető út nem a felejtés mentén vezet, hanem az önmagunkkal megkötött béke irányába.

Önfenntartó önsorsrontás

Az egyik legnehezebb sajátossága a kiközösített létnek, hogy ördögi kört teremt az életvezetésünkben, a kórosan alacsony önbecsülés mentén. Az lesz az elképzelése a (egykor vagy jelenleg) kirekesztett személynek, hogy ő kevesebb, mint a társadalom többi tagja, ezért valamilyen szinten jogosan kapja a mellőzést, sőt akár a bántást is. Ez a hozzáállás tehát súlyos károkat okoz az alkalmazkodási működésében. Ezért a későbbiekben továbbra is alulértékeli önmagát.

Szendi Gábor pszichológus szerint

mindez kihat a pályaválasztásra, iskolai teljesítményekre és kapcsolatokra, illetve a későbbi párválasztásra is.

A kirekesztett például olyan munkahelyeket választ, ahol nem tudnak igazán megnyilvánulni a képességei, mert korábbi sérülései miatt kudarckerülővé vált. A rossz döntések hatására bekövetkező események láncolatát pedig egyetlen, hatalmas visszaigazolásnak tekinti az élettől, amely immáron mégiscsak bebizonyítja számára, hogy ő nem elég jó; ezért az átlagnál kevesebbet érdemel.

A kiközösítettség lehetséges háttértényezői

Az esetek jelentős részében kiderül, hogy a családi dinamikából ered az az alacsony önbecsülés, amit megéreznek , amikor áldozatot választanak.

Egy gyerek a szülő figyelméből, visszacsatolásaiból és a közösen töltött idő minőségéből érzi azt, hogy fontos és szerethető.

Azok a szülők is tudnak biztos és erős önbecsülés bázisai lenni, akik anyagilag nem adhatnak határtalan szórakozási lehetőségeket, hiszen a kedvesség és a helyzethez illeszkedő megerősítések hozzájárulnak ahhoz az érzelmi erődhöz, amely megvédhet bennünket a külvilágból érkező feszültségek hálójában. Ha azonban olyan közegből származunk, ahol folyamatosan kritizáltak, alábecsültek, azt éreztették, hogy terhet jelentünk, és kevéssé éreztük azt, hogy valóban kíváncsiak ránk, akkor az önbecsülés bázisa óriási hátrányból indul. A gyerekkorból kimaradó erőforrásokat pedig nagyon nehéz felnőttkorban pótolni… Teljesen nem is lehet.

Az is gyakori eset, amikor a testvérféltékenység súlyosan elfajul, és az idősebb, korából fakadóan erősebb gyerek durván elnyomja a kisebbet. Mivel a családi miliő az első olyan szociális minta, amit a gyerekek ismernek és követnek, hajlamosak elhinni, hogy minden úgy történik a külvilágban is, mint a négy fal között. Ez is állhat annak hátterében, ha bezárkózóvá válik közösségben egy gyerek, mert azt gondolhatja, hogy minden kortársa ilyen lesz majd vele.

Azzal, hogy kivonja magát a közösségből, tulajdonképpen védekezni próbál.

Azonban nem minden esetben azok kerülnek perifériára, akik mögött nem áll elfogadó családi háttér. Vannak alapvetően érzékenyebb, finomabb temperamentumú emberek, mint ahogy arról egy korábbi cikkben is írtunk. Az ilyen típusúaknak alapvetően alacsonyabb a fájdalomküszöbe, könnyebben elzárkóznak a külvilág erős ingerei elől, így könnyebben válnak célponttá. Nem mindegy az sem, hogy szociális képességekben hol tart az egyén, például egy introvertált beállítottságú, nehezebben barátkozó típus könnyebben elszigetelődhet a közösségben. A kora kamaszkori rivalizálások idején kiéleződnek a karakterek közötti ellentétek, s ekkor kerülhet pellengérre egy önmagát nehezen megvédő alkat. És ami talán az egyik legtriviálisabb ok: amikor valaki szociálisan alacsonyabb rétegből származik, vagy van valamiféle hátránya a kortársaival szemben (szervi, idegrendszeri).

Arról is szól, aki adja

A másokat bántalmazókról sokat elmond, hogy valamilyen szinten durvaságra, erőfitogtatásra van szükségük belső egyensúlyérzetükhöz.

Több kutatás igazolta, hogy a terrorizálók és segítő cimboráik magas, de sérülékeny önbecsüléssel rendelkeznek. A legtöbb esetben azért kezdik ki egyik társukat, hogy ezzel hatalmukat éreztessék az osztályban. Hisznek a felsőbbrendűségükben és a hatékonyságukban, csakúgy, mint a történelem véreskezű diktátorai, hadvezérei, vagy a bűnözők. Az is egy opció, hogy veszélyben érzik a hatalmi pozíciójukat, ezért pécézik ki az ellenfelet. Például amikor a tanulmányok vagy a fizikai megjelenés kapcsán alakul ki versengés. Tehát az irigység is meghatározó komponens.

Félreértés ne essék; a magas önbecsülés önmagában nem rossz; Szendi Gábor szavait idézve: „a felfújt, irreális önértékelés jelent kockázatot, ha az párosul az önértékelést kikezdő fenyegetések iránti érzékenységgel.”

Mi számít egyáltalán bántásnak?

Amikor megjelentek az első hírek iskolai lövöldözésekről, a mögöttes vizsgálatok igazolták, hogy az elkövetők többsége korábbi kirekesztett és/vagy bullying-nak kitett áldozat volt. Utóbbi szó erőszakoskodást, terrorizálást, hatalmaskodást jelent. Ekkor kezdtek komolyabban foglalkozni a kiközösítéssel mint potenciálisan halálos jelenséggel. Sajnos a kamaszkorban elkövetett öngyilkosságok jelentős részének ez áll a hátterében.

A kirekesztés önmagában is rossz, akár végzetes kimenetelű jelenség. Az evolúció során az egyén kirekesztése a csoportból felért egy halálos büntetéssel, hiszen közösségben élünk túl. Amikor például Szókratészt választás elé állították, hogy a végleges száműzetést vagy a méregpoharat választja-e, ez utóbbi mellett döntött. Tudta, hogy az előbbi a túlélés fizikai nehézségei mellett rettenetesen nehéz lelki terhekkel járna. Több kutatás igazolta, hogy a lelki értelemben vett elszigeteltség az agy fájdalomközpontjában okoz reakciót, mint bármilyen testi kínzás.

Ugyanakkor sokan azért nem kérnek segítséget, mert maguk sincsenek tisztában azzal, hogy ami velük történik, az kimeríti a kirekesztés fogalmát. Az iskolai bántalmazás széles palettán mozog, nem feltétlenül szükségesek fizikai tettek a lelki sebek kialakulásához.

Kevesen tudják, de az olyan burkolt kihasználás, mint a házi feladat vagy az uzsonna, zsebpénz rendszeres elkérése mindenféle ellenszolgáltatás nélkül – szintén ide sorolható. Ilyenkor a kihasznált fél lehet, csak azért megy bele a játszmába, hogy békén hagyják, esetleg abban reménykedik, hogy végre elnyerheti mások szimpátiáját.

A verbális abúzus az egyik leggyakoribb, amikor kritizálják, csúfolják, leminősítik a másik embert. A becsületsértés bűnéhez sorolható, amikor az internetes platformot használják arra, hogy befeketítsenek egy embert. Photoshop-pal összemontázsolt durva, akár szexuális tartalmú képekkel, álhírek terjesztésével igyekeznek szociálisan ellehetetleníteni a célszemélyt és a közösségi életet. A közösségi oldalak feltörése és a képekkel való visszaélés is ide sorolható. Bármi, ami a másik becsületének kárára történik, abúzusnak és bullyingnak minősül.

A kiközösítés nyíltan, fizikai szinten is megvalósulhat. Ennek egyik esete, amikor a közösség látványosan kerül egy embert.

Ő az, aki mellett mindig üres a hely az iskolabuszon, kérdéses, hogy hol alhat az osztálykiránduláson, a többiek elhúzódnak tőle az osztályképen, sosem viszonozzák a köszönését; tehát láthatatlannak tekintik.

A legsúlyosabb szint pedig, amikor fizikailag okoznak fájdalmat, testi fenyegetéssel, konkrét tettekkel.

Évek múltán is eleven sebek

A kiközösítés azért megsemmisítő élmény, mert azt érezteti, hogy „értéktelen vagy, nincs rád szükség.” Az teszi különösen nehézzé, hogy sokszor azok az emberek taszítanak el, akikhez a leginkább szeretnénk tartozni. „Nincs szörnyűbb büntetés annál, mint amikor elenged valakit a társadalom, s onnantól teljesen észrevétlen marad a közösség számára. Ha senki sem fordul felé, amikor belép, senki nem válaszol, amikor szól, senkit sem érdekel ( …) – mondta William James. Sajnos a negatív önértékelésnek pedig megvan az a tulajdonsága, hogy önfenntartó.

Sokan képtelenek megbocsájtani maguknak vélt vagy valós hibáikat, melyekkel magyarázni próbálják, hogy miért éppen ők lettek áldozatok. Évekkel később, még akkor is, ha szép eredményeket értek el az életükben, pillanatok alatt meginoghat annak bizonyossága, hogy értékes emberek, valahányszor olyan helyzettel szembesülnek, ami emlékezteti őket korábbi kirekesztettségükre.

Kettős mércével éljük napjainkat; egyrészt saját elvárásaink mentén monitorozzuk tetteinket, másrészt folyamatosan próbáljuk mások szemével is vizsgálni magunkat. Egy egykori kiközösített számára ez sokkal erősebb szigort jelenthet önmagával szemben, ami bénítóan hat a szociális viselkedésére, pártalálására, egyáltalán, az önszeretet megteremtésére.

Gyakori, hogy az egykori  áldozat felértékeli kiközösítőit évek távlatából is, önmagával szemben. Pedig érdemes lehetne nyomon követni, vajon azok, akik egykor felé pozicionálták magukat, mit értek el az életükben, jogosan gondolják-e magukat többnek nála, s később boldogabbak, sikeresebbek lettek-e?

A gyógyulás útján

Régóta érleltem magamban a gondolatot, hogy erről a témáról írjak, s nem véletlen, hogy idáig késlekedtem vele. A mai napig is, ha meglátok egy arcot emlékezetem képeiből, akihez megannyi fájdalmas bántás emléke köt, néhány pillanatra megdermedek, mintha visszautaznék az időben.

Miért én, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom? Az áldozathibáztatás klasszikus kérdéseit tettem fel magamnak sokáig, és hosszú éveknek kellett eltelnie, mire megértettem, hogy a felelősség minimum megoszlik, de sosem a bántalmazotté teljesen.

Az egyik legfontosabb kezdő lépés a gyógyulás felé, hogy képesek legyünk feloldozni magunkat a szégyenérzet alól, melyet mások ültettek belénk. Hiszen a durvaság nem arról szól, aki kapja, hanem aki adja.

A gyógyulás útján rengeteget segít, ha megengedjük magunknak, hogy apránként, a saját ritmusunk és teherbírásunk mentén beszélni kezdjünk arról, amit átéltünk. Legalább ennyire fontos tisztázni azokat a belső fantáziáinkat, magyarázatainkat, amikkel magunknak megindokoltuk ezeket. Kvázi, hogy mivel érdemeltük ki a bántást, mi lehetett ennek a „jogalapja”? Ha van rá lehetőség és elegendő információ, segíthet, ha megvizsgáljuk a bántalmazók jellemét, mögöttes életét, mit lehet tudni a hátterükről, ami kihatással lehet a viselkedésükre? Talán a saját frusztrációikat vetítették ki egy náluk sokkal gyengébb, védekezésképtelen személyre. Ez mindig segít különválasztani, hogy mi szólt nekünk a durvaságokból, és mi szólt a kirekesztők megdolgozatlan sérelmeiről. Feloldoz az alól, hogy minden a mi hibánk.

Azt pedig mindenképp tartsuk szem előtt, hogy egy csoport elutasítása nem jelenti azt, hogy máshol sem fogadnak el!

Próbáljuk megtalálni addig is az erőforrásokat, amik feltölthetnek a jelenben. Ez mindenkinek más; nekem például annak idején a művészeti tevékenység volt. Érdemes keresni egy felületet, ahol megélhetjük a hatékonyság érzetünket, ügyességünket, mert az erősíti az önbizalmat és kicsit visszatölt. De ami a legfontosabb, hogy elhiggyük, mi is megérdemeljük az elfogadást; nem vagyunk kevesebbek másoknál.

Felhasznált irodalom:

Szendi Gábor: Az önértékelés csapdájában (Jaffa Kiadó, 2014, Budapest)

M. Scott Peck: A járatlan út (Park Könyvkiadó, 1990, Budapest).


SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This