A ragaszkodás határai – Meddig épülhet újjá a bizalom?

Amikor a bizalomról beszélünk, általában valami egyszeri és megismételhetetlen dologra gondolunk, ami nem termelődik újra csak úgy. Olyan, mint egy ajándék, amit elsőre általában megelőlegezünk, de ha csalatkozunk, nem biztos, hogy másodszor is megtiszteljük vele a másikat. Ám mégsem ilyen egyszerűen leírható a bizalom működése: ez is egyike önvédelmi működéseinknek, s amikor olyan kapcsolatba vetjük, ami korábban már csalódást okozott, akkor saját biztonságunkat tesszük kockára. De meddig lehet újraépíteni a lerombolt bizalmat? És tartós lehet-e a többszörös felújítás?

Addig élek, amíg bízni tudok

Ahogy az előbb utaltam rá, a léleknek megvannak a maga „testőrei”, mint például a bizalomra való képesség. Ez is egyike azoknak a tulajdonságoknak, melyekre szükségünk volt az életben maradásunkhoz. Evolúciós fejlődésünk egyik nyeresége, hogy megtanultuk megszűrni a körülöttünk lévő embereket aszerint, mennyire alkalmasak a bizalmunkra. Fontos volt, hogy tudjunk szelektálni, eldönteni, ki jelenthet számunkra veszélyt, és kitől remélhetünk valódi együttműködést. S ezen belül is kire számíthatunk bárhol, bármikor feltétel nélkül, és kire csak bizonyos esetben.

Barátok, munkahelyek, lakhelyek kiválasztásánál állandó szempont, hogy mit diktálnak a megérzéseink, bizalomgerjesztőek-e a benyomásaink a kínálkozó választási lehetőségekről. Épp ezért érdemes végiggondolni, hogy miért éri meg mégis elnyomni negatív tapasztalatainkat és csalódottságunkat, és újabb esélyt adni. A régi mondás szerint az első megérzés sosem hazudik… akkor miért engedjük azt felülírni?

Bár a bizalomkeresésre való programozottságunk arra készítene fel, hogy csak bizonyos mércéknek megfelelő embereket, kapcsolatokat, helyzeteket engedjünk be az életünkbe, valahogy mégis megszegjük magunkban ezt a kimondatlan szabályt, s hajlamosak vagyunk belső alkukat kötni önmagunkkal.

Néha magunk ellen beszélve.

Neked mit jelent a bizalom?

Nagyon szubjektív, hogy a bizalommal kapcsolatban mit hozunk a sorsunkból, korábbi kapcsolati viszonyulásunkból, hogyan kaptuk másoktól és mi miként tudtuk megélni kifelé. Megvannak a saját – az imént említett – kimondatlan belső alkuink, s ezek egy része még csak nem is tudatos. Miben bízunk, és honnan ered ez, hányszor szavazzuk meg, vagy egyáltalán képesek vagyunk-e megadni.

Vegyük példának azt a fiatal lányt, aki egyszer terápiára jelentkezett hozzám. Elégedetlen volt a munkahelyével, mert tiszteletlenül bántak vele, lenézték, megerősítést szinte sosem kapott. Ő mégis abban reménykedett, hogy ha nagyszerű teljesítményt mutat fel, akkor ez a helyzet idővel változik majd. Tehát minden rajta múlik, küzdenie kell a főnökség bizalmáért. Időközben a párkapcsolatában is dilemmái voltak, a kedvese sokszor nem érzékelte, hogy megbántja, már rég nem működött köztük a kémia, ők mégis az esküvőt tervezgették.

A lány ebben az esetben is magában kereste a hibát, azt gondolta, hogy neki nem elég jó semmi, látnia kell a működő dolgokat is kapcsolatban, bíznia kell benne, és egy századik elbeszélgetés arról, hogy kinek miben kell változnia, majd helyreállít közöttünk mindent. Végül azon kaptam magam, hogy bármiről próbáltam vele beszélni, nem engedte. Nem nyúlhattunk hozzá valójában a bizalomhoz, mert ez egy kényes téma volt. Kizárólag a saját felelősségét látta, mások felelősségét mindig enyhítette. Ha panasszal indította mondatai elejét, a végére érve megszépítette azokat egy ellenérvvel.

Magunkban hinni = másban is hinni tudni?

A lány előtörténete az volt, hogy a saját magába, döntéseibe, vágyaiba, képességeibe vetett hitében sosem találta meg a bizalom érzését. Szerető, ámde nagyon kontrolláló családi körben nőtt fel, ahol az volt a rend, hogy „jó kislánynak” kell maradni, a szülőknek semmiben nem mondhatott ellent, így hát ők döntöttek helyette élete fontos kérdéseiben is. Ez így maradt egészen a felcseperedéséig, s egy szép napon azt vette észre ez a lány, hogy egyáltalán nincs fogalma arról, hogy mit szeretne az életben, mi számít neki, vagyis arról, hogy ki is ő valójában. Saját magában való bizalma nem létezett.

Mivel sosem kapott lehetőséget rá, hogy felelősséget vállaljon az életéért, egyedül a szülők tanácsát követhette, így nem alakult ki egy szuverén képe önmagáról. A reális képességeit sem tudta feltérképezni, mert azt is mások visszajelzésétől tette függővé – tehát képtelen volt bízni önmagában.

Munkahelynek egy nagy nevű, de szintén diktatórikus céget választott, ahol újfent nem számított a véleménye. A párkapcsolatában hiába érezte, hogy nem működnek a dolgok, mégsem mert bízni az érzéseiben és sejtéseiben. Mivel a szülők azt sugallták, hogy ez egy jó állás, és a párja is rendes fiú, ezért inkább nekik hitt, mintsem a valós tapasztalatainak. Az ő esetében a mások véleményébe vetett bizalom újrateremtése jelentette az egyetlen helyzetkezelési lehetőséget.

Az, hogy mihez kötjük a bizalmat, függ attól, hogy milyen mintákat láttunk erről a családunkban, környezetünkben. Ez a mi saját bizalmi fogatókönyvünk.

Részben a látottakból indulunk ki, esetleg a példában szereplő lányhoz hasonlóan nincs meg az a belső magabiztosságunk, amivel hitelesíteni tudjuk magunk számára, hogy mi a határ, meddig mehet el valaki. Egy biztos: a bizalom elvesztése után akár az újabb esély, akár az utak lezárása mellett döntünk, mindkét forgatókönyv esetén szembesülnünk kell bizonyos veszteségekkel. Néha pedig épp azért adunk új esélyt valakinek, mert az „útlezárással” kapcsolatos veszteség elviselésére még nem állunk készen.

Az ősbizalom nyomában

Erik Erikson fejlődéspszichológus elmélete óta tudjuk, hogy bizalom nélkül nem lehet igazi lelki békéje egy embernek. Jóllétünk, önértékelésünk, építő kapcsolataink elmaradhatatlan feltétele ez a fogalom, melynek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mégis nagyon sokszor futunk bele történetekbe a többszörösen próbára tett, lerombolt, majd újjáépített bizalomról, mely a felmelegített töltött káposztához hasonlóan egyre veszít értékéből. Egyáltalán, létezik-e egy belső korlát arra vonatkozóan, hogy meddig adhatunk esélyeket?

Erikson szerint az egészséges lelki fejlődéshez nyolc szakaszon át vezet az út. Minden életkorhoz tartozik egy ilyen szakasz, ahol meg kell oldanunk az oda tartozó feladatot. Ha sikeresen teljesítünk, egy kiegyensúlyozott, elégedett öregkorba érkezve zárhatjuk le földi utunkat. Azonban ha megakadunk bármelyik szakaszban, nem fogjuk tudni maradéktalanul teljesíteni az azután következőket sem. Mivel valamit nem sikerült megoldani, ennek a feszültsége fennmarad és bizonytalanságban tartja további lelki fejlődésünket.

Csecsemőkorunk legfőbb feladata Erikson szerint a bizalom kiépítése a külvilág felé. A gondozóink jelképezik ekkor azt a világot is, ami odakint vár, a gyerekszobán túl. Kell egy visszacsatolás arról, hogy az egy jó hely. Amikor egy kisbabát következetesen, az igényeire hangolódva, tehát jól ellátnak, azt tanulja meg, hogy optimista bizalommal és reménnyel tekinthet mások felé, hiszen jó fogadtatásra számíthat.

Ha az a tapasztalat rögzül bennünk már pici korunktól, hogy megbízható rendszerességgel számíthatunk egy biztonságos kapcsolatra, a szeretetre, akkor megtanuljuk, hogy bízhatunk másokban, legszorosabb kötelékeinkben és persze önmagunkban is. Kész, sikeresen teljesítettük e szakasz feladatát, a bizalom kialakítására való képességet.

Azonban több ponton csúszhat porszem a gépezetbe. Nagyon sok múlhat az anya érettségén, önbizalmán és konfliktuskezelésén. Ha mondjuk nagyon szorongó személyiség, akkor korántsem biztos, hogy olyan gördülékenyen tudja majd kezelni a babája ellátásával kapcsolatos feszültségeket. Ha pedig saját szorongásainak sem ura, könnyen átadhatja őket a gyerekének, esetleg épp azok miatt nem lesz képes helyesen érzékelni a baba igényeit. A nem jól azonosított üzenetre a válasz is pontatlan lesz, amiből elégedetlenség következik. Pillanatok alatt az a felismerés rögzül a csecsemőben, hogy nem bízhat igazán abban, hogy mások helyesen ellátják majd a szükségleteit, tehát nem sok jóra számíthat a külvilágtól. Kialakul a bizalmatlanság, sőt a későbbi önértékelési zavar alapjai is.

Ezeknél az embereknél tehát rendkívül sérülékeny alapokról indul az elfogadás és a bizalom jelensége, ami meghatározza, hogy mennyire lesznek képesek jól választani megbízható kapcsolatokat a későbbiek során, és/vagy mennyire szavatolják ezek tartósságát. A gondoskodással kapcsolatos élmények sokszor ismétlődnek, így sok tapasztalatunk lesz arra vonatkozóan, hogy mennyi esélyt érdemes fektetni a külvilágba.

Ismerős sablonok

A csecsemőkorban megtapasztalt gondoskodáson túl szüleink egymáshoz való viszonyulása, konfliktuskezelési módjai, egymás felé megélt és kimutatott bizalmuk szintén nyomot hagy bennünk. Ahogy annak idején, bennük is leképződött, amit nagyszüleinktől láttak. És ez így megy tovább egyik generációról a következőre, ha közben nem törjük meg a kört. A bizalom és biztonságérzet igénye olyannyira óriási szükségletünk, hogy az agyunk képes emiatt átformálni a tapasztalt tényeket is, csak hogy fennmaradjon az a reményünk, hogy lehet még jó hely a világ: az agyunk szeretné hinni és restaurálni a valóság biztonságát.

Teremtenünk kell egy önmagunk számára is elhihető és még inkább elviselhető látszatot, aminek megfelelően értelmezhetjük kapcsolatainkat. A magunk által teremtett látszat azonban elhomályosíthatja előttünk, hogy mi történik valójában. Például ezért tipikus, hogy a félrelépést mindig a megcsalt fél veszi észre utoljára, mert annyira szeretné azt a képet látni a társáról, ami bizalmat és jót közvetít.

Ezért önmaga előtt is elhomályosítja az összképet, kikozmetikázza és megmagyarázza a gyanúra okot adó jeleket.

Tudat alatt szeretnénk visszaállítani a lelki, testi fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen biztonságot. Ezért bármekkora lett végül a vétek, elkezdünk érveket felsorakoztatni ellene és mellette. Többnyire így születnek meg a második esélyek.

Megbocsátok, de nem felejtek

Nincsenek egyértelmű és biztos magyarázatok arra, hogy sokat próbált kapcsolatok, elsiratott barátságok, megszakított családi viszonyok miért tudnak újra feltámadni idővel. Csak a korábbi magyarázathoz tudnék visszatérni: egyénfüggő, hogy kinek mit jelent a bizalom, és mennyit bír el a csalódásokból. Ebbe az egyéni részbe foglaltatik bele az Erikson-féle elmélet személyre szabott része is, hogy mi mit hozunk előzményeinkből, meg tudtuk-e élni a feltétel nélküli bizalmat korábban. Hányszor adtunk esélyt a megbékítésre, és mennyire voltak súlyosak azok a csalódások, amiket még ki lehetett engesztelni? Velünk szemben mennyire volt megbocsátó a környezet, és mi meg tudunk-e bocsátani magunknak?

Azért ne feledjük el, a bizalmatlan emberek, bármennyire nem adott nekik biztonságot a környezetük, mégis arra kényszerültek, hogy abban nőjenek fel. Nem volt választási lehetőségük. Kialakulhatott bennük ez a kép, hogy az élet bizalmatlanságban is zajlik valahogy. Felnőve ők gyakran két stratégia közül választanak. Az egyik, hogy nagyon szigorú szűrőkkel szelektálják a külvilágot, ami miatt lehet, idővel elmegy a barátkozni, ismerkedni vagy engesztelni vágyó fél kedve a további próbálkozásoktól. A másik opció, hogy elszigetelődnek másoktól. Mindkét viselkedés a csalódástól való félelemből ered.

Túl kevés, túl későn

Aki képes hinni abban, hogy ő egy szerethető ember, aki megérdemli a jót, az ezt keresi majd a külvilágban is, és sokkal kevésbé engedi meg a bizalom hullámzását a kapcsolataiban. Az ilyen ember valószínűleg olyan közegből jön, ahol kiszámíthatóan jelen volt a másik fél és segítette, szerette, támogatta őt, amikor szüksége volt rá, ezért ezt keresi és várja el későbbi kapcsolataiban is. Azonban, ha valaki megengedi a folyamatos hullámzást, az azt jelzi, hogy ő nagy valószínűséggel nem kapta meg azt a biztonságot korábban, amire szüksége lett volna. Vagy nem olyan formában kapta, ahogy szüksége lett volna rá.

Egészséges lelki önvédelmünknek szerves része, hogy képesek legyünk megvédeni a határainkat, hogy tudjuk, meddig engedjük be életünkbe a bizalmatlanságot, vagy fogadjuk el a nem megfelelő bánásmódot.

Fontos ebben a tudatosság, érdemes tisztázni magunkban, hogy például a családhoz való lojalitás miatt mondunk le a saját érdekeinkről, és „nyeljük le a békát”, vagy azért, mert tényleg így jó nekünk. Mit miért teszünk, mit miért engedünk meg a másiknak. Néha inkább a vágyaink színezik ki a valóságot, amikor reményeink nyomására rábólintunk egy újabb békülési kísérletre, de ez az út nem feltétlenül a bizalom felé vezet.