„Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni” – állítja Dumbledore J. K. Rowling nagy sikerű regénysorozatának első kötetében. Ez alapján elég ijesztőnek hatnak azok a statisztikák, amelyek szerint átlagosan napunk egyharmadát, ennél bátrabb becslések szerint pedig akár felét is ábrándozással töltjük.
De miért kalandozunk el olyan gyakran? A boldogtalanságunk elől menekülünk a képzeletünk világába, vagy éppen ellenkezőleg: a túl sok álmodozás tesz minket boldogtalanná? Miért jó az nekünk, hogy képesek vagyunk naphosszat bambulni, ahelyett, hogy elvégeznénk a feladatainkat? Nem lehet, hogy elménk és teljesítményünk mégiscsak profitál mindennapi merengéseinkből?
Mindful… vagy inkább „a mind full of dreams”?
A mindfulness, a jóga, a meditációs technikák és koncentrációs készséget fejlesztő gyakorlatok térnyerésével bizonyossá vált, hogy a jelenben maradni nem is olyan egyszerű feladat.
Igaz, napunk egy részében nem is nagyon erőltetjük a dolgot: legyen szó filmnézésről, egy videójátékról, vagy akár egy jó regényről, a szórakoztatóipar megannyi lehetőséget kínál számunkra a valóságból való kiszakadásra. Ha pedig épp egyikre sincs lehetőségünk… akkor sem kell félni, agyunk remekül elszórakoztatja saját magát (minket) a saját kis ábrándjaival.
De mégis mi tesz minket képessé arra, hogy álmodozzunk? Milyen folyamatok zajlanak le agyunkban, miközben elménk messze kódorog?
Agyunk, a Nagy Mozimester
Az idegtudomány jelenlegi állása szerint az álmodozásban a fő szerepet az úgynevezett „nyugalmi” avagy „alaphálózatra” (default network, amely a prefrontális kéreg mediális részére, a cinguláris kéreg hátulsó területére, illetve a tempoparietális funkcióra terjed ki) osztották, amely a külső ingerek csökkenésével egyre inkább aktívvá válik. Azaz, ez a hálózat akkor éled fel igazán, amikor a világ kezd unalmassá válni körülöttünk, valahogy úgy, mint a bulinegyed esténként
Egy 2009-es kutatás azonban két másik terület, a dorsolaterális prefrontális kéreg, illetve az elülső cinguláris kéreg aktiválódását is az álmodozáshoz kötötte. És hogy ez miért is olyan érdekes? Nos, ezeket a területeket klasszikusan a végrehajtó funkciókhoz kapcsoljuk, azaz olyan folyamatokhoz, mint például a tervezés, a munkamemória, az érvelési folyamatok, vagy épp a döntéshozás, ami igencsak összeférhetetlennek tűnik az ábrándozással. Épp ezért hosszú ideig inkább Capulet-Montague viszonyt képzeltek el a „nyugalmi” és a „végrehajtó” hálózatok között, mintsem együttműködést, ezek az eredmények viszont inkább kooperációra utalnak.
Igaz, már korábban is előfordult, hogy a kutatók kéz a kézben járást figyeltek meg e két hálózat között, mégpedig a kreatív problémamegoldás folyamatának azon szakaszában, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen ráébredünk egy olyan feladat megoldására, ami fölött már jó ideje kétségbeesetten ültünk.
Ez akár arra is utalhat, hogy álmodozás közben ez
a két hálózat közti együttműködés lehetővé teszi a végrehajtó folyamatok kreativitással és mentális szimulációval való fűszerezését, ami elősegítheti a minket bosszantó problémák megoldását – ellentétben azzal az általános nézettel, miszerint az álmodozás rontja a teljesítményt.
Igaz, a fenti állításokat valamelyest aláaknázza, hogy az álmodozás sokszor olyankor jelentkezik, amikor a feladat, amin épp ügyködünk, túl egyszerűnek bizonyul. Ilyenkor nincs szükségünk a teljes figyelmi kapacitásunkra ahhoz, hogy az adott feladatot végrehajtsuk. Ráadásul az is valószínű, hogy mindeközben életünk más területein – legyen szó párkapcsolatról, gyereknevelésről, egészségről – hatalmas lékeket próbálunk befoltozni, és – a cikket jegyző egyik kutató, Prof. Kalina Christoff szerint –
a könnyebb tennivalók közben való merengéseink során valójában lehetőségünk van az életünkben jelen lévő egyéb problémák megoldásán elmélkedni, és ezáltal e célok felé irányítani szabad agykapacitásunkat.
(Ami valljuk meg, egyáltalán nem haszontalan dolog, sőt.)
Földhözragadt álmok
Ez persze nem azt jelenti, hogy a diák, aki 45 percen keresztül mélázik, nem fog elhasalni a következő dolgozatnál. És higgyétek el – tapasztalatból mondom -, még egy újságcikk sem íródott meg úgy, hogy valaki egy órán át révedt a monitorra, miközben egy határidők nélküli világról szőtt álmokat. A merengésnek igenis vannak negatív „mellékhatásai”.
Például előfordult már veled, hogy miután egy korábbi külföldi nyaralás emlékeit pörgetted „a belső mozidban”, esetleg a nagyon távoli múltadba révedtél, a valóságba visszatérve hirtelen nem tudtad, mit is csináltál, mielőtt elkalandoztál? Nos, akkor már neked is volt részed az „álmodozási amnézia” névre keresztelt jelenség megtapasztalásában.
Ez a kis emlékezetkiesés főleg akkor jelentkezik, ha időben, vagy földrajzilag nagyon messzire „teleportáljuk” elménket. Ahogy azt egy kutatásban alkalmazott feladat is jól szemlélteti, ha például egy listát kell memorizálnunk, azonban közben elkalandoznak a gondolataink, akkor az ábrándozást követően nagyobb eséllyel fogunk emlékezni a listán szereplő tételekre, ha térben és időben kicsit „földhözragadtabb” álmokat szövögettünk.
„A valóság, ha jól éljük meg, jobb mint az álmodozás”
Úgy fest, a tudomány egyetért Amy Hamonnal, legalábbis ami a fenti idézetet illeti. Egy, a Science-ben közölt publikáció ugyanis egy olyan kutatásról számol be, amely során arra próbáltak meg fényt deríteni, hogy miként hat az álmodozás a boldogágszintünkre. Elvégre, ahogy a szerzők, Daniel Gilbert és Matthe Killingsworth is felhívják rá a figyelmet,
a legtöbb filozófiai és vallási irányzat tanításai közt szerepel, hogy a boldogságra a jelenben élve lelhetünk rá. (…) Ezen tanítások alapján az elkalandozott elme egyben boldogtalan elme is. De vajon igazuk van?
A két szerző egy iPhone alkalmazás segítségével gyűjtött adatokat több mint 2000 résztvevőtől. Az app random időközönként tett fel kérdéseket az alanyok boldogságával kapcsolatban (pl. Hogy érzed magad jelenleg?), amelyekre egy nagyon rossztól-nagyon jóig terjedő skálán lehetett választ adni. Ilyenkor az aktuális tevékenységről is számot kellett adniuk a részvevőknek, illetve arról is, hogy mennyire fókuszálnak éppen az adott cselekvésre. Ha az alanyok válasza alapján azok éppen máshol jártak gondolatban, akkor egy újabb kérdés jelent meg, arról faggatva őket, hogy az elképzelt jelenet számukra kellemetlen, semleges vagy kellemes.
A résztvevők az esetek körülbelül felében számoltak be álmodozásról, amely valamilyen formában szinte minden cselekvésükben megjelent (ez alól egyedül a szeretkezés volt kivétel, ami a Yale Egyetemen oktató és kutató Professzor Paul Bloom szerint magyarázható azzal, hogy az alanyok valószínűleg megvárták az aktus végét, mielőtt válaszoltak a telefonjuk képernyőjén felvillanó kérdéssorozatra.)
Az eredmények arra utaltak, hogy az álmodozás jelentősen rontja a boldogságszintet, aminek a szempontjából az sem mindegy, hogy a jelenben tartjuk a gondolatainkat, avagy szabad utat engedünk ábrándjainknak. Pláne, hogy az eredmények alapján a kis elkalandozásaink az aktuális boldogságszintünk nagyobb százalékáért felelnek, mint a cselekvés, amit épp végrehajtunk. Ez alapján úgy fest, hogy az álmodozó elme valójában egy boldogtalan elme.
Gyúrj a valóságra!
Azonban nem csak az álmodozás képes érzelmileg „lehúzni minket”. Egyrészt, az éjszakánként megélt álmaink sem mindig kellemesek, de sokszor mi magunk is azon kapjuk magunkat, hogy keressük a kellemetlen érzéseket kiváltó élményeket. Erre épült a horrorfilmek és a drámák biznisze: egyeseket mintha vonzana a szörnyek és sorozatgyilkosok birodalma, ahol a gyanútlan túrázókat felfalja a vérfarkas, míg mások előszeretettel ülnek be a garantáltan könnyfakasztó, végstádiumú rákos kamaszról szóló filmre a moziban.
Ugyanígy saját életünkkel kapcsolatban is sokszor a legrosszabb forgatókönyvet játsszuk le magunk előtt. 10 perce késik a gyerek? „Biztosan egy sorozatgyilkos rabolta el!” Holnap bekért magához a főnök? Másnap már egy dobozzal mész be dolgozni, hogy legyen miben hazavinned a holmidat az irodádból, elvégre „úgyis ki fog rúgni”.
Miért jó ez nekünk?
Bár látszólag teljességgel értelmetlen dolog negatív kimenetelű forgatókönyveket vizionálni, érdemes egy pillanatra evolúciós perspektívából rátekinteni a nehézségeket előre vetítő fantáziálgatásra és az arra való hajlamra.
Azért, mert az emberiség történelmének egy bizonyos szakaszában ez a hozzáállás nagyon is előnyös volt őseink számára.
A fent idézett The Atlantic cikk szerzője egy érdekes példával szemlélteti, hogy mi lehet az eredője ennek az „ördögöt a falra festő” attitűdnek: A Holnap Határa (Edge of Tomorrow) című sci-fiben, amely a „nem túl távoli jövőben” játszódik, a Tom Cruise által alakított főhős egy űrlények által megszállt világban küzd a túlélésért – de alulmarad, és meghal. Majd felébred. Nem, nem zombiként. Egy időhurokban találja magát, ahol minden egyes felébredésekor pontosan emlékszik rá, hogyan halt meg az előző alkalommal – ami lehetőséget ad neki, hogy tanuljon a hibáiból, és egyre messzebb juthasson a küldetésében.
Lehet, hogy ezek a „rémálmodozások” a mi időhurkaink, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy felkészüljünk a valóságra? Ahogy azt A. D. Nuttal írja „Miért tesz boldoggá a tragédia?” c. könyvében írja,
az álmodozás képessége lehetővé tette számunkra, hogy előreküldjük a hipotéziseinket, mint egyfajta feláldozható hadsereget, és végignézzük, ahogy elbuknak.
Például végiggondolhatsz egy rakás forgatókönyvet, ahol elcsúszol a fenti, főnökkel való megbeszélés során, és végül tényleg kirúgnak. Elemezheted magadnak ezeket az elképzelt szituációkat, hogy rálelj azokra a mondatokra, lehetséges kérdéseke adott suta válaszokra, amelyek tényleg a munkádba kerülhetnek – ugyanakkor ennek hála másnap valószínűleg sokkal összeszedettebb leszel, és a feleslegesen magaddal cipelt üres dobozt végül nyugodtan bedobhatod egy szelektív hulladékgyűjtőbe hazafelé.
Láthatjuk, hogy az álmodozás képessége lehetővé teszi számunkra, hogy felkészüljünk a minket érő negatív eseményekre, sőt, talán segít abban is, hogy egyes helyzeteket elkerüljünk.
Annak ellenére, hogy ezek az eredmények és hipotézisek még megerősítésre várnak, és az álmodozás kutatása még gyerekcipőben toporog, egyre bizonyosabb, hogy az álmodozásról alkotott negatív kép idejét múlt, és néha igenis származhat hasznunk abból, ha egy kicsit a fellegekben járunk.
Természetesen ez nem teszi semmissé a megannyi kutatás által bizonyított tényt, hogy az álmodozás nem minden esetben van jótékony hatással a teljesítményünkre. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy álmodozásaink során sokszor olyan jövőt vizionálunk – legyen szó a hőn áhított egyetemről, a vágyott munkáról, vagy egy kockás hasról a strandszezonra – ami motivál minket arra, hogy révedéseinkből feleszmélve tegyünk ezek megvalósításáért.
Forrás: The Atlantic; LiveScience; Dartmouth Undergraduate Journal of Science
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.