Amikor kell, magamhoz ölelem az árnyékgyermekemet – Gondolatok Stefanie Stahl A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia című munkafüzete kapcsán

„A legnagyobb előrelépésre akkor vagyunk képesek, amikor az életünk válságba jut” – írja Stefanie Stahl német pszichoterapeuta A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia – Erős énkép három lépésben című munkafüzetében, mely a korábban megjelent, azonos című könyv (A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia – Megoldás szinte minden problémára) folytatásaként született meg. E mondat igazságát régóta tapasztalom. Talán huszonöt évesen ért az első igazán fontos felismerés, amikor teljesen összetörve kiléptem egy bántalmazó kapcsolatból, és hónapokig élőhalottként jártam-keltem.

Az akkori felismerésem szorosan kapcsolódik ahhoz, amiről Stahl könyve szól – a mindannyiunkban ott élő belső gyermekhez, amelynek egyik megjelenési formája az árnyékgyermek.

Ahogyan a szerző fogalmaz:

„Az árnyékgyermek a gyerekkorban bevésődött negatív beidegződések és dogmák metaforája. Magában hordozza önbecsülésünk sebzettségeit, amelyek döntően kötődési és/vagy autonómiaszükségleteink gyermek- és ifjúkori megsértése nyomán keletkeztek.” Az árnyékgyermek az a részünk, amelyik nem a jelenre, hanem a múltra reagál, így újrajátssza a gyerekkor fájdalmas tapasztalásait, dinamikáit, gátolva, hogy azt az életet élhessük, amire vágyunk.

Az elmúlt tizenöt év terápiás folyamataiban sokszor dolgoztam a bennem élő árnyékgyermekkel, még ha az nem is lett pont Stahl terminológiájával megnevezve. Pszichológiai olvasmányaimban és a coachként végzett tanulmányaimban is találkoztam a bennünk élő gyermek koncepciójával dolgozó személyiségmodellel, például a tranzakcióanalízissel.

Nem volt tehát ismeretlen számomra a belső gyermek gondolata, amikor néhány héttel ezelőtt kezembe vettem Stahl munkafüzetét, mégis sok új szempontot kaptam a múltbéli és a jelenbeli érzéseimhez, konfliktusaimhoz. Így született meg ez a személyes, nem hagyományos könyvajánló, melyben a saját történetem mentén, az önismereti utam bizonyos állomásain elidőzve írok arról, miért is lehet sorsfordító, ha azonosítjuk az árnyékgyermekünket.

Találkozás az árnyékgyermekkel

Az említett szakítás után ébredtem rá először, hogy van árnyékgyermekem. Persze ezt a kifejezést még nem ismertem – de ekkor vált világossá számomra, hogy a történetemben nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért bánt úgy velem egy férfi, ahogy, hanem az, hogy én miért pont egy ilyen férfival akartam összekötni az életem. Megértettem, hogy a választásom nem volt véletlen, és hogy van egy részem, ami abba az irányba húz, hogy megismételjek valamit a gyerekkoromból. A felismerés, hogy a szüleim viselkedésének a következménye, amilyen vagyok, döbbenetes erővel bírt – két év elteltével, a következő kapcsolatomban már egészen másképp voltam benne.

Ráébredtem, hogy – Stahl szóhasználatával – milyen dogmák mentén működtem és tűrtem el sok mindent, aminek mai fejjel már a töredékét sem lennék képes elviselni.

A dogma „önmagunkra, az emberi kapcsolatokra és a világra vonatkozó, mély és gyakran tudattalan meggyőződés. A legtöbb dogma életünk első éveiben keletkezik.” – írja a szerző. „A terhükre vagyok.” „Jól kell teljesítenem.” „Nem okozhatok csalódást.” „Egyedül vagyok.” Azok közül a negatív dogmák közül sorolok néhányat, amelyeket példának hoz a munkafüzetben.

Ezeket én is a magaménak tudhatom. Huszonöt évesen minden tettemet és vágyamat a kapcsolódás iránti vágy határozta meg, és szinte a végletekig képes voltam alkalmazkodni. Csak ne okozzak csalódást. Csak szeressen. Csak működjön a kapcsolat. Csak ne hagyjon el.

Ha nem alkalmazkodsz, meghalsz

Az én árnyékgyermekem ugyanis Stahl modellje szerint túlnyomórészt alkalmazkodó gyerek. Ő az, aki az életben maradás érdekében tökéletességre törekszik, senkinek sem akar csalódást okozni, ezért lemond a saját igényeiről és érzéseiről. Mindig minden jó neki. És csak mosolyog. „A harmóniára törekvők nemcsak saját szükségleteiket és esetleges dühérzetüket nyomják el annak érdekében, hogy elkerüljék a konfliktusokat és összeütközéseket, hanem a potenciális konfliktusokat is előszeretettel száműzik a tudatukból.” – fogalmazza meg a szakember.

Azért választottam tudattalanul az alkalmazkodás védekezési stratégiáit, mert ha nem így teszek, a szüleim még kevesebbet figyelmet adtak volna nekem, a figyelem hiánya pedig egyenlő a halállal egy gyerek számára. A túlélésem, azaz a szüleimmel való kapcsolat fenntartása érdekében volt ezekre szükségem.

Amikor tűrtem a verbális bántalmazást és a kiszolgáltatottságot fiatal felnőttként egy párkapcsolatban, megismételtem a múltat.

Legjobb védekezés az elhatárolódás

Természetesen senkinek az árnyékgyermeke nem fekete vagy fehér, inkább tendenciák vannak, hogy a szülői működés hatására milyen védekezési stratégiákat fejlesztett ki valaki magában, és melyeket használ többet. Stahl az alkalmazkodón kívül még a lázadó árnyékgyermeket határozza meg.

A lázadó árnyékgyermek főként az elhatárolódást használja a túlélés eszközeként. Akiknek az árnyékgyermekében a lázadó stratégiák vannak túlsúlyban, azok (is) általában úgy érzik, hogy mindenkinek meg kell felelniük – csakhogy ők erre nem alkalmazkodással, hanem megtagadással reagálnak, így óvva autonómiájukat.

„Az autonóm vagy lázadó árnyékgyermekeknek nehezükre esik megbízni másokban. Számukra a legbiztonságosabb opció az önállóság, az önérvényesítés és a kontroll. Védekezési stratégiáik azt célozzák, hogy mindig megtartsanak egy bizonyos biztonsági távolságot a másik embertől.” – fejti ki a szerző.

Kölcsönhatásban magunkkal, egymással

Stahl szerint mindannyian működtetjük az alkalmazkodó és a lázadó árnyékgyermek védekezési mechanizmusait, csak van, akinél az egyik, van, akinél a másik van túlsúlyban. Előfordul, hogy valaki az egyik kapcsolatában az alkalmazkodó, egy másikban pedig az autonóm oldalon áll. Az biztos, hogy mindenkinek érdemes figyelni, hogy mikor milyen stratégiát vesz elő, és fontos reflektálni arra is, hogy mikor reagál valóban a másikra, és mikor csak egy fantomra a múltból. Vagyis arra, hogy a másik viselkedése valóban okot ad-e arra, hogy úgy érezzük magunkat, ahogy. Lehetséges ugyanis, hogy rávetítjük másokra a gyerekkori sérüléseinket – az alkalmazkodók azt, hogy el akarják hagyni őket, a lázadók pedig azt, hogy korlátozni akarják a szabadságukat.

„Az autonómia iránti vágyunk és a kötődésre való igényünk (függőség) közötti egyensúly megtalálása alapvető emberi konfliktus. Az önbecsüléssel együtt ez az egyensúly döntő jelentőséggel bír életünk és kapcsolataink alakítása szempontjából.” – írja Stahl a munkafüzet bevezetőjében. Azt tapasztalom, hogy ennek az egyensúlynak időről időre újra kell rendeződnie. Ahogy egyre jobban ismerem magam, változik a jelenlétem, a viselkedésem, az igényeim a kapcsolataimban. Ennek köszönhetően vannak, akiktől el kell búcsúznom, másokkal tudok együtt továbbmenni. Ezek a nagy horderejű változások azonban sohasem könnyűek vagy fájdalommentesek.

Az élet oldalán állni

Öt évvel ezelőtt is átéltem egy transzformáló erővel bíró krízist: a válásom, akár egy kis halál, sok-sok koncepció és öndefiníció elengedésével járt. El kellett engednem életem legfontosabb kapcsolatát. El kellett engednem az elképzelést, hogy a gyerekemet családban fogom felnevelni. El kellett engednem a képet, hogy együtt fogunk megöregedni a férjemmel. El kellett engednem az addigi anyagi helyzetemet. Tele voltam fájdalommal, de éreztem, hogy élek. Volt, hogy alámerültem a haragba, a kétségbeesésbe, a szorongásba, a pánikba, de végül szabadabban, tudatosabban, bátrabban jöttem fel a felszínre. Mert vállaltam önmagam, azon az áron is, hogy csalódást okozok, és a másik emiatt nemet mond rám.

„Ha az élet oldalán állsz, akkor azt is elfogadod, hogy nem megy minden úgy, mint a karikacsapás. A válságok és hullámvölgyek egyszerűen az életünk részei, ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a hullámhegyek”

–  szögezi le a pszichoterapeuta. És igaza van: az életem egyedülálló szülőként nem könnyű. Még úgy is, hogy váltott felügyelettel neveljük a fiunkat, zsonglőrködöm a munkában való kiteljesedés, a gyereknevelés, az időgazdálkodás és az önfenntartás labdáival, ugyanakkor szinte mindennap valami új dolgot csinálok, kísérletezem, tanulok, új embereket ismerek meg – mindezt nem cserélném el egy olyan, kényelmesebb életre, amiben nem érzem teljesnek vagy szabadnak magam. De azért valamivel több kiszámíthatóságot és biztonságot, bevallom, el tudnék viselni. Dolgozom is ezen.

Az árnyékgyermek újra és újra felüti a fejét

Néhány hónapja újra terápiába járok, mert szeretném megteremteni magamnak azt az életet, amire vágyom. Biztonságos egzisztenciát, bőséget. Öngondoskodást. Szabadidőt. Nyugalmat. Ehhez az kell, hogy elfogadjam az árnyékgyermekemet, érezzem a fájdalmát, ha kell, akár századszor is.

Amikor az első néhány ülést végigbőgtem olyan dolgok miatt, amik körülbelül 35 évvel ezelőtt, azaz 8-10 éves koromban történtek, szentségeltem: ez nem lehet igaz, hogy még mindig itt tartok! Őszintén meglepett és el is szomorított, hogy megint, sokadjára is vissza kell mennem oda, ahova azt hittem, már nem szükséges. Ki a fenének van kedve azokhoz az érzésekhez? Aztán persze lenyugodtam. Elfogadtam, hogy igen, bizonyos tekintetben „még mindig itt tartok”. És itt tartani oké.

Hiába erősítem a felnőtt részemet tizenöt éve különböző egyéni és csoportos terápiás folyamatok alkalmain, az árnyékgyermekem újra és újra felüti a fejét, csak másképp, az életemnek más területein, és főképp más intenzitással. Míg huszonévesen a pánikrohamok és az erős szorongások hálójában vergődtem, ma már szerencsére sokkal enyhébb és kezelhetőbb minden nehézségem.

A terápiás munka

Sokszor még mindig nem kérek el annyi pénzt egy munkáért, amennyit arányosnak és méltányosnak érzek. Vagy elvállalok olyasmit is, amit nemcsak hogy nem fizetnek meg jól, de még csak nem is szeretem csinálni. Mert azt tanultam meg, hogy a saját igényeim nem számítanak. Hogy mások kedvére kell tennem, mások érzéseit és szükségleteit kell monitoroznom ahhoz, hogy a kapcsolódást ne veszítsem el. És hogy erőn felül kell teljesítenem, ugyanakkor nem csinálhatom azt, ami örömet okoz – olyan tevékenységekkel kell elfoglalnom magam, amiket mások (a szüleim) tartottak értékesnek. A terápia abban segít, hogy tudjam, átírhatom a dogmáimat. Lehetnek saját szabályaim. Nem függök senkitől. Önálló vagyok. Felnőtt vagyok.

Stahl első lépésként a felnőtt énünk (más szóval belső felnőttünk) erősítését javasolja a gyógyulás felé vezető úton.

A felnőtt énrészünk vagy énállapotunk képes racionálisan gondolkodni, és eltávolodva a múltból előtörő emlékérzésektől a jelen történéseire reagálni. Ez azonban csak akkor tud megtörténni, ha nem akarjuk eltüntetni az árnyékgyermeket, hanem elfogadjuk őt: a sebzettet, a védtelent. „Azzal, hogy elfogadod a személyiségednek ezt a részét, egésszé válsz.” – írja a szerző.

Ekkor a felnőtt részed képes megvigasztalni és magához ölelni a benned lévő kiszolgáltatott, sérült gyereket.

Második lépésként Stahl a napsugárgyermek felfedezésére hív: ő a „gondtalan gyermek öröm- és szórakozáspotenciálja”, akit mindannyian magunkban hordozunk. A támogató dogmáink, az erősségeink és az értékeink felismerésén és számbavételével, ezeket összegyúrva kapunk egy célállapotot, egy víziót – belőle meríthetünk erőt a gyógyuláshoz.

Az elmúlt hónapokban sokadjára vagyok ebben a munkában. Tudom, a legjobb, amit tehetek, ha mindig csak azzal nézek szembe, ami éppen előttem van: a sérült gyermeki részem éppen aktuális megnyilvánulásaival. Ahelyett, hogy a célt tartanám szem előtt (a tökéletes egyensúlyt és harmóniát – létezik ilyen egyáltalán?), örömömet lelem az önismereti utazás újabb és újabb kihívásaiban, a hullámvölgyekben és hullámhegyekben, és amikor kell, magamhoz ölelem az árnyékgyermekemet.