“Elmentünk egymás mellett” – mondjuk szomorúan néha, amikor véget ér egy kapcsolat. Sokan azt gondolják, velük ez sosem történhet meg, ám elmenni, “elélni” a másik mellett bizony sokkal könnyebb, mint hinnénk. Olykor az is elég hozzá, ha felborul a munka és a magánélet egyensúlya a pár életében, vagy ha annak egyik – vagy akár mindkét – tagja a feladataiba temetkezik.

Ez a forgatókönyv napjainkban nem egyedi: a legtöbben hatalmas nyomás és túlterheltség alatt dolgozunk, a munkahelyi stressz mérőszámai az egekbe szöknek, és ez óhatatlanul rányomja a bélyegét a kapcsolatainkra is. A helyzetet különösen megnehezíti, hogy ebben az egyenletben mindkét fél szenved: miközben az egyik oldal a hajszolt tempó miatt száguld az összeroppanás felé, a másik mindebből gyakran csak annyit érzékel, hogy a munka mindig fontosabb, mint ő. És ez bizony nem mindig marad következmények nélkül.

De szívem, hát érted teszem!

“Amikor elfoglaltak vagyunk, könnyen beszűkültté válhatunk: csak a munkát, és az azzal kapcsolatos problémákat látjuk, és szinte észre sem vesszük, hogy a partnerünk mennyire boldogtalan, miközben mi éjt nappallá téve robotolunk”

– írja Dr. Alice Boyes a Psychology Today oldalán megjelent cikkében. “Sokan érzékeljük ugyan valamennyire ebben a rohanó üzemmódban, hogy a kapcsolatunk kezd megromlani, ám még ennek tudatában is meglepetésként ér minket, ha a társunk bejelenti: szakítani akar.”

A kognitív viselkedésterapeuta szerint a nagy munkahelyi nyomás miatt egyszerűbbnek tűnik kizárni azokat a vészjeleket, amik a kapcsolat összeomlására figyelmeztetnek; ilyenkor egyik feladatból kapunk a másikba, hogy ne kelljen szembenéznünk a károkkal, amiket a túlhajszoltság okozott.

A dolog igazán faramuci oldala pedig nem más, mint hogy sokan mindezt úgy keretezzük magunkban, hogy valójában a párunkért, a családunkért dolgozunk ennyit – figyelmen kívül hagyva annak az iróniáját, hogy a nagy hajtásban éppen rájuk nem marad időnk soha. Ha pedig a másik szóvá teszi, hogy a túlórákért járó bónusz helyett jobban örülne egy kis együtt töltött időnek, annak könnyen konfliktus, veszekedés lehet a vége; és ezzel egy ördögi kör veheti a kezdetét, ami az egymástól való eltávolodás felé sodor minket.

Persze, hogy szeretlek, csak…

“Neked csak a munka számít!” – Ha gyakran halljuk ezt a mondatot a társunktól, érdemes elgondolkodnunk azon, nem billent-e a munka-magánélet mérlege a kelleténél jobban az előbbi felé az életünkben.

Időzzünk el bátran a kérdésnél: ahelyett, hogy rögtön magyarázkodásba kezdenénk, azt bizonygatva a másiknak, hogy ez csupán ideiglenes, és természetesen semmi sem fontosabb nála, nézzük meg, mi állhat annak a hátterében, hogy igaznak érzi ezt a mondatot.

A szakértő szerint az elfoglalt emberek jellemzően négy olyan tipikus hibát követnek el párkapcsolati téren, amitől a társuk elhanyagoltnak érezheti magát, és ami megnöveli annak az esélyét, hogy a kapcsolat szakításba torkolljon. Alice Boyes azonban úgy véli, ha tudatosítjuk ezeket a romboló működéseket, megakadályozhatjuk, hogy végül teljesen magunkra maradjunk a munkánkkal. Lássuk, hogyan!

1. Érte, de nélküle – legyen ennek vége!

Mindenkinek az életében vannak olyan időszakok, amikor a munka ugrik a prioritáslista első helyére: akár azért, mert éppen egy nagyon fontos projekten dolgozunk, akár azért mert az előrejutás érdekében visszaültünk az iskolapadba. Megesik, hogy a saját döntésünk nyomán kezdünk túl sokat dolgozni, mert éppen saját vállalkozás felépítésére szántuk el magunkat. Azonban bármi van is az extrém túlórázás hátterében, egyvalamit tudnunk kell: a párkapcsolatunkat, a családunkat nem tarthatjuk túl sokáig parkolópályán.

“Az idő, amit a munkával töltünk, hosszú távú befektetés – pontosan úgy, mint a szeretteinkkel töltött órák”

– mondja Alice Boyes. A szakértő szerint bármennyire szép is, ha a családunk jólléte adja a fő motivációt a munkában, nem szabad ezt afféle örökös kifogásként hangoztatnunk annak igazolására, miért nem figyelünk rájuk soha. Legyünk bátrak, és kérdezzük meg magunktól, vagy akár a partnerünktől: vajon érzi-e még, mennyire fontos számunkra?

2. Vegyük észre, hogy a másik is változik!

Ha a munkába temetkezünk, könnyen előfordulhat, hogy nem is vesszük észre, ha a partnerünknek időközben más dolgok váltak fontossá. Ez az a jelenség, amikor elmegyünk, elélünk egymás mellett: elhisszük, hogy mindent tudunk arról, aki mellett élünk – holott talán már minden megváltozott.

Az eltávolodás ellen a lehető legjobb orvosság az, ha rendszeresen biztosítunk alkalmat magunknak arra, hogy beszélgessünk. Ehhez nincs szükség drága wellness-hétvégékre, vagy hosszú nyaralásokra: bőven megteszi egy séta vagy egy közös reggeli. Mindössze arra kell figyelnünk, hogy erre olyan gyakran szakítsunk időt, ahogyan csak lehet.

3. Figyeljünk a másikra!

Alice Boyes azt is hangsúlyozza, hogy a túlhajszoltságban könnyen megválaszolatlanul hagyhatjuk a partnerünk apró jelzéseit, amelyekkel azt kommunikálja, figyelemre van szüksége. Ezek a jelek minden kapcsolatban mások és mások: lehet egy könnyed érintés, egy hosszabb szemkontaktus, de akár az is, hogy követjük a másikat a lakáson belül, még a fürdőszobába is, csak hogy legyen alkalmunk beszélgetni.

A szakértő szerint rendkívül fontos ügyelnünk arra, hogy soha ne “szippantson be” minket annyira a munka világa, hogy nem felelünk ezekre az apró, kommunikációt szorgalmazó gesztusokra.

4. Ne rajta töltsük ki a stresszt!

Sokszor nem vesszük észre, de a legtöbben az otthonunkba is magunkkal visszük mindazt a stresszt, amit a hajszoltabb munkanapokon megélünk. Fáradtak, ingerlékenyek vagyunk, könnyebben felcsattanunk, ha valami nem úgy alakul, mint ahogy elterveztük – és bizony hajlamosak vagyunk ilyenkor mindezt a feszültséget azokon levezetni, akik a legközelebb állnak hozzánk.

Ha nem is veszünk össze ilyenkor, már az is rányomhatja a bélyegét a párunkkal, családunkkal töltött időre, ha az első mondat, ami az ajtón belépve elhagyja a szánkat, valami negatív, indulatos megjegyzés a közlekedésre vagy az időjárásra vonatkozóan.

Ezt a problémát a legkönnyebben úgy oldhatjuk fel, ha megkérdezzük a partnerünket, előfordul-e, hogy a hazahozott stresszünk céltáblájának érzi magát. Ha igennel felel, tudhatjuk, hogy jobban kell figyelnünk a nap végi kommunikációra. Első lépésként az is megteszi, ha elhatározzuk, a köszönés utáni nyitó mondatunk ezentúl mindig valami kedves, pozitív dolog lesz.

Munka ÉS magánélet

Napjainkban sokan érezhetjük úgy, hogy a munka minden időnket és energiánkat felemészti, és nem marad belőlük semennyi azokra, akiket szeretünk. Lehet, hogy a saját álmaink, céljaink miatt dolgozunk (talán túl sokat is), lehet, hogy a főnökünk elvárásainak igyekszünk megfelelni – nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy míg a munkánk jó eséllyel pótolható, a kapcsolataink biztosan nem.

Ha túlhajszoltak vagyunk az életünk egyik ennyire fontos színterén, lehetetlennek tűnhet egyensúlyban tartani a munkánkat és a magánéletünket. Ám a legtöbbször nincs szükség hatalmas energiabefektetésre ahhoz, hogy a kapcsolataink átvészeljenek néhány elfoglaltabb hónapot. Sokszor elég néhány kedves szó, apró érintés, és egyáltalán: az, hogy a másik érezze, a munka mellett is fontos maradt számunkra.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest