Hét lakat alatt őrzött emlékek – A trauma és a felejtés kapcsolata A légikísérő című sorozat tükrében

Hajlamosak vagyunk alulértékelni, mit is jelent számunkra memóriánk: ez a csendes iránytű, amely segítségével életünk kusza, hullámvölgyeken átívelő ösvényén navigálunk. Az alap, amelyre a velünk történt események kivonatából felépítjük önmagunkat; és a kamera, amelynek lencséin keresztül bármikor nosztalgia-időutazásra indulhatunk múltunkban. De mi történik azokkal az emlékekkel, amiket nem néznénk vissza? Miért érzik egyesek úgy, hogy filmszakadáshoz értek, és nem tudnak felidézni valamit? Miként formálják az átélt traumák az emlékezetünket?

Ha a trauma és az emlékezet kapcsolatát feszegetjük, a legegyértelműbb kiindulási pont a poszttraumás stressz zavar (avagy PTSD). Az ebben érintettek – a legtöbb esetben – akaratukon kívül újra és újra átélik a PTSD-t kiváltó traumatikus emléket vagy emlékeket, amelyek beférkőznek gondolataikba. Ez a beakadt lemezhez hasonlítható mechanizmus evolúciós szempontból döntő jelentőségű: őseink számára a túlélést veszélyeztető emlékek memorizálása és a hozzájuk társított lavina-erejű félelem elősegítette a hasonló helyzetek későbbi elkerülését, vagy épp csettintésnyi közelségbe hozta az azokból való elmenekülés kulcsát.

Ugyanakkor – ahogy azt egy 2019-es szakirodalmi összegzés is kiemeli – az őskor óta eltelt időben felbukkanó vagy épp felerősödő stresszorok is „kölcsönvették” ezeket a bejáratott mechanizmusokat, így ezek aktiválódnak például az érzelmi, fizikai vagy szexuális erőszak elszenvedése során is. Azonban míg korábban az életveszélyes helyzetek emlékeinek félelemmel való átitatása és azok felelevenítése a túlélést szolgálta, társadalmunkban az elszenvedett trauma be-beférkőzése elménkbe már kevésbé adaptív.

A PTSD nem csak a sztereóból felerősített emlékek formájában mutatkozhat meg. A Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve már a 80-as évek óta

a PTSD egyik lehetséges tüneteként tartja számon a disszociatív amnéziát, vagyis azt a feltételezett védekező mechanizmust, amely segítségével az agy mintegy leválasztja magáról a traumatikus emléket, ami így elérhetetlenné válik a tudatos feldolgozás és emlékezés számára.

Az eltűnt emlékek – és egy gyilkosság – nyomában

A disszociatív amnézia lényege, hogy az egyén erőteljes pszichés trauma vagy stresszor hatására elfelejti életének egyes elemeit. Ennek megértésében nekem leginkább A légikísérő (The Flight Attendant) című sorozat segített, amely meglepően precíz és megrázó képet fest ennek a jelenségnek a hátteréről, tüneteiről, és az azzal együtt élők mindennapjaira gyakorolt, sokszor pusztító hatásáról.

A Chris Bohjalian azonos című regényére építő, 2020 végén debütáló sorozat megannyi izgalmas mellékszállal operál, fókuszát azonban Cassie Bowden légiutaskísérőre helyezi.

A csinos egyenruha és a – többé-kevésbé – rendezett frizura mögött egy önpusztító életmódot folytató fiatal nő rejtőzik, aki folyamatos bulizásba, alkoholizmusba és egyéjszakás kalandokba veti bele magát – vagyis feltételezzük, hogy menekül valami elől.

A vélt pszichés menekülést valós szökés váltja fel, amikor Cassie egy bangkoki hotelben, egyik utasával töltött egyéjszakás kalandja után annak vérben úszó holtteste mellett ébred anélkül, hogy emlékezne rá, mi is történt. (Ennek az emlékezetkiesésnek sokkal inkább a mértéktelen mennyiségű alkohol az oka, mint a disszociatív amnézia.) Ugyanakkor a kétségkívül traumatizáló és megannyi kérdést felvető esemény rákényszeríti Cassie-t, hogy leszálljon az alkoholmámorban töltött éjszakák – és nappalok – katasztrófa felé zakatoló vonatáról, és feltegye magának a kérdést: előfordulhat, hogy az alkohol diktálta őrület hevében ő ölte meg az oly’ sármos és magával ragadó férfit?

Cassie a kirakós darabjait a hatóságok elől való rejtőzködés közben próbálja a helyére illeszteni, a menekülés közben azonban rá kell ébrednie, hogy saját élete is legalább annyi darabra van hullva, mint az egyre csak bonyolódó ügy. Ahogy nézőként már a kezdetektől gyanítjuk, hogy a gondatlan, összeszedetlen fiatal nő komoly gyermekkori traumák nyomát viseli magán, az is hamar világossá válik, hogy Cassie nincs tisztában ezekkel a traumákkal. Ez teszi igazán a sorozatot a disszociatív amnézia iskolapéldájává: a főszereplőt az amnéziája megakadályozza önmaga teljes megismerésében és megértésében, és így nem is tud boldogulni az élet labirintusában.

Kép forrása: https://press.wbd.com/us/ca/property/flight-attendant/images

Miközben Cassie próbálja kiásni elméjéből a tragikus bangkoki éjszaka történéseit, sokkal mélyebb árkokra lel saját múltjában – teli elfertőződött sebekként lüktető, elnyomott vagy épp elferdített emlékekkel. Ahogy egyre, egyre csak ás, érezhetően halad a zavar igazi oka, a legmélyebb trauma felé – mígnem eléri azt.

A disszociatív amnézia a legtöbb esetben valóban „elmúlik” – a köd felemelkedik, de a trauma megmarad. Ahogy az amnézia ezen fajtája kihat a páciens mindennapi életére, úgy a trauma tudatossá válása is nyomot hagy az egyénen, és feldolgozásra szorul.

Akár magától, vagy épp egy másik személy felidézése révén vonul el a köd az elfeledett emlék fölül, a felismerés, hogy eddig ez az emlék irányította bábmesterként döntéseinket, és gátolt meg önmagunk megértésében, erőteljes érzelmek teljes skáláját válthatja ki – a haragtól a szégyenérzeten át a kételyekig – eddig felépített életünket, kapcsolatainkat illetően. Ahogy korábban kicsit elveszetten botorkáltunk saját életünk útvesztőjében, nem értve bizonyos cselekedeteinket, a hirtelen „megvilágosodás” épp olyan rémisztő lehet – aminek feldolgozása sokszor terápiás folyamatot igényel. Nem csoda, hogy traumatikus emlékek feldolgozására specializálódott terapeuták egész garmadája számol be pácienseinél – rendre gyermekkori traumákat hordozó felnőtteknél – erről a jelenségről, melynek létezése mindezen beszámolók és a filmvásznon való megjelenésük ellenére továbbra is vitatott.

Átélted, mert azt mondtam

A kétkedés fő oka, hogy megannyi kutatás világított rá, hogy az emlékezet szilárd talajából néhány egyszerű technikával laza homok varázsolható, amelybe könnyedén véshetők be soha át nem élt emlékek. Ennek megfelelően több, terápia során felszínre került gyermekkori bántalmazásról derült ki, hogy alaptalanok, és inkább a traumát – annak tényétől függetlenül – bizonyítani akaró terapeutáknak tudhatóak be.

Ugyan az ehhez hasonló példák nem igazán hajtják a disszociatív amnézia pártfogóinak malmára a vizet, az elmúlt két évtizedben több olyan kutatás is napvilágot látott, amely támogatja annak létezését. Ezek nagy része úgynevezett funkcionális mágneses rezonanciavizsgálattal (fMRI) dolgoztak, amely az agyi aktivitás okozta vérátáramlást képes lekövetni, így képet adva az agyi aktivitásról bizonyos kísérleti helyzetekben. A legtöbb kutatásban rendre úgy találták, hogy azon PTSD-ben szenvedőknél, akik disszociatív amnéziáról számoltak be, az érzelmi kontrollként emlegetett amygdala nevű régió aktivitása alacsonyabb, míg a tervezésért, koncentrációért és az impulzuskontrollért felelős prefrontális kéreg aktivitása magasabb szintet mutatott, mint a hasonló emlékezetkiesést nem tapasztaló PTSD pácienseknél.

Noha ígéretes eredmények, sajnos nem visznek közelebb az ok és az okozat kapcsolatának kibogozásához. A módosult agyi aktivitás miatt jelentkezik ezeknél a személyeknél a disszociatív amnézia, vagy épp a trauma miatti lehasított emlék(ek) elnyomása okozza ezt az aktivitásmintázatot? Ha utóbbi igaz, miért alakul ki egyeseknél disszociatív amnézia, míg a legtöbb PTSD-ben érintett személynél miért inkább a betolakodó emlékek jellemzőek?

Felásni és feldolgozni

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a fenti eredmények nem tisztázzák a rejtélyt, amely körülveszi az elásott traumatikus emlékeket, és messze nem mutatnak olyan robosztus bizonyosságot, hogy arra terápiát vagy a diagnózis felállítását segítő eszközt lehetne építeni.

Ahogy azonban fentebb már említettük, fontos figyelembe venni, hogy a kiásott emlékek nyomában ott marad egy tátongó lyuk, egy trauma, aminek feldolgozása fontos ahhoz, hogy valaki képes legyen újra felvenni élete fonalát – végre a teljes gombolyag birtokában. A legsikeresebb kezelést a megfelelően irányított terápia nyújthatja – legyen az klasszikus pszichoterápia vagy annak változatai (például művészet-, tánc– vagy irodalomterápia), illetve a kognitív viselkedésterápia. Egyes esetekben a hipnózis is segítséget jelenthet, illetve szorongás és depresszió esetén gyógyszeres kezelés is szóba jöhet a tünetek kordában tartása végett.

Az ezzel élőknek azonban elengedhetetlen szem előtt tartani, hogy a disszociatív amnézia sajnos nem áll alapvetően a kontroljuk alatt – épp ezért tekintenek rá a szakértők egyfajta védekezési mechanizmusként, amely távol próbál tartani tőlük egy emléket, amelynek felidézése beláthatatlan következményekkel járhat mentális egészségünkre.

A felidézés erőltetése nem segíti elő a gyógyulást, és ez tényleg az a szituáció, amelyet valóban a türelem és az idő gyógyít, és engedi, hogy hozzáférjünk a múltunk démonjaihoz.

Ahogy azt a bevezetőben írtuk, emlékezetünk az alap, amelyre a velünk történt események kivonatából felépítjük önmagunkat, és ehhez a velünk történt traumák emlékei is hozzátartoznak. Ráébredni arra, hogy emlékezetünk várának bizonyos részeit homály fedi, épp ezért lehet ijesztő – mert nem tudjuk, képesek leszünk-e önmagunk maradni azután is, hogy feltártuk a borzalmakat, amelyeket elménk elrejtett. A jó hír, hogy egyre több kutatás zajlik és megannyi sikeres terápiás történet segít abban, hogy rájöjjünk: az emlék feldolgozása akár önmagunk – és ezáltal kapcsolataink, kapcsolódási mintáink, korábbi döntéseink – jobb megértéséhez is vezethet.

Felhasznált irodalom:

Scientific American

Psychology Today

Cell Press

The American Journal of Psychiatry

Cleveland Clinic