Barkász Heléna: „A küldetésem, hogy a felnőtt lelkében élő gyermeket segítsek meggyógyítani”

Szerző: | 2020. 10. 25. |

Hű a nevéhez, amelynek jelentése: fényes, sugárzó és nem kevesebből, mint a heliosz, azaz Nap szóból ered. Szerencsére a görög mitológiából és a legendás Szép Heléna alakjából csak ezt a fényességet örökíti tovább. A sodródó női alakot, aki miatt háborúk robbannak ki, de igazán határozott véleménye még ennek kapcsán sincsen, keresve sem találjuk benne. Barkász Heléna, a mi Lénánk ugyanis simán lebeszélne két hadsereget is egy összecsapásról, lelki és szellemi érveit egyaránt bevetve. Az ő elképzeléseit holmi almával dobálózás bizonyára nem húzná keresztül, még ha gyerekkorában olykor azt is érezte: külső szemlélője az életnek. Ez a fajta tapasztalat azonban olyan erős alapokat épített benne szakmai és magánéleti szempontból egyaránt, amely minden percben sugározza belőle a harmóniát. Sütkérezzetek benne most egy picit ti is!

Barkász Heléna

Barkász Heléna.

Azt mesélted, kisgyerekként korán ösztönöztek a szüleid, hogy szakmát válassz magadnak. Ezért te szinte későn érőnek számítottál azzal, hogy 13 évesen fogalmaztad meg először: pszichológus leszel. Előtte milyen vágyaid voltak?

Bizony, valahogy minket akkoriban sokkal inkább bevontak a felnőtt élet kérdéseibe, problémáiba, és azt is elvárták, hogy időben irányt vegyünk egy-egy konkrét pálya felé. A nővérem már 7 évesen tudta: sebész lesz. Én azért még pár évig kerestem a helyem. Emlékszem, érdekelt a zene, a színpad, a színművészet, de a festés, azon belül a restaurálás is nagyon vonzott. Sőt, szívesen lettem volna tanár vagy tolmács egy időben. Bár dolgozott a nyomás családon belül, mégsem emiatt dőlt el korán a sorsom. 13 évesen egy valódi katarzissal érkezett a felismerés: pszichológus leszek.

Beavatsz minket ebbe a zsigerig ható élménybe, amellyel egyértelmű lett, merre tovább?

Kisgyerekként mindig is látszott a felnőttek számára is, hogy érzékenyebb vagyok, jobban megérintenek a külvilág ingerei. Nagyon sokat voltam egyedül, mert átéltem a kiközösítést abban az időszakban, ezért rákényszerültem, hogy külső szemlélője legyek az életnek. Eközben azonban sok érdekes dolgot megfigyeltem a körülöttem lévőkön: a testbeszédből olvasgattam ki a kapcsolatokat, az egymáshoz való attitűdöt. Érdekeltek az emberek.

13 éves koromban aztán apukámat súlyos betegséggel diagnosztizálták, amiről gyermekfejjel azt gondoltam, részem van abban, hogy baj történik. Nem tudtam igazán senkivel erről beszélgetni, de egy alkalommal, amikor beteglátogatóba családi barátok jöttek hozzánk, az egyikük Szepes Mária egy könyvét; „A mindennapi élet mágiáját” hozta magával. Már a borítón olvasottak megragadtak, hamar hozzáláttam. Kezdetben az idegen szavak szótárával a kezemben, később pedig már az sem kellett. Lapról lapra haladva szó szerint éreztem: egyre könnyebb lesz a lelkem. Amikor a hátlapon megláttam a foglalkozását: „pszichológus, karakterológus”; rácsodálkoztam.

Addig nem is sejtettem, hogy létezik olyan szakma, amely a lélekre fókuszálva segít másokat. Tudtam azonnal: ezt akarom. Ha nekem nem is sikerült valódi támaszra lelni abban a nehéz időszakban, én még azzá válhatok egyszer mások számára.

Nehéz csomaggal érkezett hozzád, de magát a bizonyosságot biztosan ajándéknak élted meg, hiszen nagyon fiatalon találtál egy erős ambíciót az életedben. Azon gondolkodom, hogy ettől fogva vajon egyenes az út, és egyértelműen minden lépés a pszichológia felé halad? Vagy azért akadnak kitérők, bukkanók, elbizonytalanodások? Hiszen annyira messze még a cél, bármilyen határozott is.

A korán jött felismerés ellenére voltak hullámvölgyek. Elsőként az egyetem alatt, amikor egy-egy nehéz vizsgaidőszakot éltem át a kevésbé szeretett tárgyakból, mint a statisztika, vagy az anatómia. Nehezebben vettem rá magam a tanulásra ezekkel a tudományokkal kapcsolatban, és mivel hajlamos vagyok elbizonytalanodni a képességeimben, ezért előfordult, hogy kétségek közt maradtam: akarom, tudom –e megvalósítani a célom? Anyukám azonban mindig tartotta bennem a lelket, és a hasonló mélypontoknál újra meg újra meggyőzött: képes vagyok végigcsinálni.

A másik kérdéses időszakomat az első munkahelyem kapcsán éltem meg, amely a gyermekvédelem területét érintette. Addig biztosan éreztem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, talán a múltbeli indíttatásom miatt is.

Amikor azonban beleláttam abba a világba, megdöbbentett: mennyire más, mennyivel szélsőségesebb, mint ahogyan elképzeltem. Utólag nagyon hálás vagyok ezért az akadályért. Itt tisztult le bennem a kép: ettől fogva tudtam, felnőttekkel szeretnék dolgozni. Az érettebb önmagam megértette; a küldetésem inkább az, hogy a felnőtt lelkében élő gyermeket segítsem meggyógyítani, amivel ő végleg felnőtté válhat.

Felkaptam a fejem, amikor a lehetséges szakmáknál a színészetet is említetted. Mielőtt szerző lettél a Pszichoforyou-nál, én a tévéből, újságokból ismertelek. Gondolom, hasonló ambíciókkal nem esett nehezedre nagyobb közönség előtt beszélni szakmai kérdésekről. De mégis hogyan jött ez a fajta szerepvállalásod?

Nem tudatos irány volt. De most, hogy mondod, talán nem véletlen, hogy erre is sodort az élet: gyermekkoromban ugyanis valóban szívesen szavaltam verseket, olvastam szövegeket, és csak kicsit feszélyezett, ha sok ember hallgatta. A tévés szereplések, nagyobb plénum előtt tartott előadások igazi előzménye mégis az írás.

17 éves koromtól vezettem blogot, amit az évek során egyre többen olvastak, és jó visszajelzéseket kaptam rá. Így kerültem egyetemi lapokhoz újságíróként, aztán bátrabb lettem és a Mindennapi Pszichológiának is beküldtem egy írásom. Ez a bántalmazó kapcsolatok témájában íródott és nagyon őszintére sikerült. A megjelenése után kaptam megkereséseket, hogy adjak elő közönség előtt a témában. Ezekből a felkérésekből aztán egyre-másra jöttek az újabbak.

Kamaszként mire használtad az írást? Hogyan fedezted fel egyáltalán a képességet magadban?

Rengeteg nehézség volt akkoriban az életemben, egyértelműen feldolgozásra használtam. Észrevettem magamon, hogy az újságokban mindig a segítő oldalakra lapozok. Az első dolgom, hogy megkeresem a rovatot, amikor az olvasók kérdezhetnek: ebből kaptam ihletet, hogy leírhatnám a saját dolgaim, amivel majd másokat támogatok.

Pszichológusként nagyon személyes jellegű írásokat már kevésbé tárhatsz nagy nyilvánosság elé. Ha azonban a cikkeid nem is E/1-ben íródnak, mindig tele vannak élettel, hús-vérek, igaziak. Jól érzem, hogy az informálás mellett azt is kiadod a segítségükkel, amit nem lehet a szakmádban, mert a személyed objektív kell maradjon?

Örökös, állandó dilemmám, hogyan egyensúlyozzak a pszichológusi és emberi mivoltom között. Mindig egy óriási rettegés bennem, nehogy azt gondolják akár a kollégák, akár az emberek, hogy kiárusítom az életem drámáit. Igyekszem jó helyet találni ezen a mérlegen.

Az objektivitásról egyébként azt gondolom: értem a szakmai hátteret, amely szerint fehér vásznakként kell jelen lennünk a páciensek előtt. Mégis, a terápiákon azt tapasztalom, hogy komoly blokkokat oldhat fel, ha néha-néha megsejtetünk egy-egy képet a saját tapasztalatainkról.

Csakis az azonosulás szintjén megnyílva, de nem gond, ha elárulunk egy-egy részletet. Egyszerűen azért, mert így biztosítom róla: tudom, mit érez. De mindig csak résnyire nyitom az ajtót. A kiközösítettség témájában például felvállalom a múltam, hiszen a páciensnek a sorsközösség még többet ad, amikor szégyenérzettel küzd. Nekik ez egy remény: túl lehet lépni ezen is az életben.

Hogyan festenek most a hétköznapjaid, milyen területen segítesz?

Az elmúlt két évben egy kórházban mozgásszervi rehabilitációs osztályon voltam klinikai szakpszichológus. Itt rengeteg poszt stroke-os beteggel dolgoztam, akiknek egy hatalmas sokk élményt követően szembe kellett nézniük azzal, hogy részlegesen vagy teljesen lebénultak, és drasztikusan megváltozott az életminőségük. A krízissel sokszor együtt járt a pánik, a depresszió, a kérdések: vajon van -e tovább, lesz -e olyan, amilyen valaha volt? Abban támogattam őket, ha készen állnak, tudjanak beszélni az érzéseikről, hogy be tudják engedni a változásokat és kialakulhasson egy másfajta énképük.

Nagyon hálás vagyok az itt töltött időért, rengeteget tanultam az emberi sorsokon keresztül, az idősebb, tapasztaltabb páciensek bölcsességéből az életről, de már nagyon hiányzott, hogy csapatban dolgozhassak.

A hónapban kezdek az új helyemen: a SOTE Magatartástudományi Intézetében – itt a Pszichoszomatikus Ambulancia munkájában és a diáktanácsadásban veszek majd részt. Könnyebbség lesz, hogy a tanítást is intézményen belül folytathatom majd, hisz eddig óraadóként oktattam a Pázmányon.

Ezek szerint a gyermekkori álmok közül a színészi vágyak és a tanári ambíciók is megvalósultak valamiképp.

Sőt, már a művészi álmaim is kibontakoztak: nemrég néhány festményeimet kiállították Csengerben, a szülővárosomban egy, a helyi származású amatőr művészek számára rendezett tárlaton.

Gratulálok. Most már csak azt áruld el, hogy fér bele még ebbe a sok elfoglaltságba a Pszichoforyou? Miként lettél egyáltalán a csapat része?

Szintén egy előadás kapcsán, ahová Eszter (Szabó Eszter Judit, főszerkesztőnk – a szerk.) nézőként érkezett. A végén odajött, beszédbe elegyedtünk, pár hét múlva pedig megkeresett. A Pszichoforyou rendezvényére hívott Grecsó Krisztián mellé beszélgetőtársnak. Nagyon megtisztelve és felszabadultan éreztem magam az egész együttműködés alatt. Nem csoda, hogy tovább ment köztünk a párbeszéd, közben már Katával kiegészülve (Herendi Kata, vezető szerkesztőnk – a szerk.), s végül eldőlt: csapattag leszek.

A mai napig nagyon hálás vagyok, hogy ide tartozhatok: a nagyváros dzsungelében vidéki lányként találtam egy erős közösséget, amely igazán fontos nekem.

Ezért férhet bele a sok munka mellett, hisz örömmel csinálom. Ahogy már felmerült, számos cikkem a saját életemhez, megéléseimhez kapcsolódik, nekem is segítség megfogalmazni őket.

Van kedvenced közülük?

Egyik legkedvesebb műfajom a filmajánlók. A remény rabjairól szóló cikket például nagyon szerettem írni. Aztán a Polcz Alaine-ről szóló írásom is közel áll a szívemhez, hiszen nekem az írónő egy óriási példakép. Az „A valódi intimitás pótlékai” című írásom pedig azért emlékezetes, mert igazi ihletből készült. Körülbelül az ötlettől kezdve 15-20 perc alatt készen voltam vele, mintha súgták volna szavakat a fülembe.

A cikkeidet olvasgatva azt figyeltem meg, hogy család és párkapcsolat témában sokféle problémát felvetsz, gyakran térsz vissza az emberi kapcsolatoknak ezekhez a területeihez. Esetleg pszichológusként is tervezel a jövőben majd ebbe az irányba lépni?

Igen, valóban érdekel a család-és párterápia szakmán belül, hiszen a saját magánéletemnek olyan megharcolt kérdéseit foglalja magába, amellyel kapcsolatban úgy érzem, megint csak sokat tudnék segíteni. Kicsit olyan ez, mint egy puzzle, aminek nincs nálad minden darabja. Ott ül melletted egy vagy több kliens, elmondja a véleményét; azonban ő egy szociális háló része. Neked kell kitalálni: mi az, ami őt körülveheti, mit visz el érzelmileg, miért így reagál? Tulajdonképpen az életét/ életüket a saját fejedben kell renoválni, hogy teljes legyen a kép, és eljussatok az elakadások okának megértéséig.

Végülis tanár, színész, pszichológus, festő pipa. Mi is volt még? Restaurátor? Arrafelé tapogatózunk, nem?

Igen, így is mondhatjuk, megkeresem az apró, kopott, elhomályosult részleteket és igyekszem hangsúlyt adni nekik, hogy megtalálják a helyüket az egészben. Látod, csak végig értünk a listán. Nem csoda, hogy hála van bennem minden nap végén: azt csinálhatom, amit igazán szeretek.

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.

Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This