Lélekerősítő Filmajánló:  A remény rabjai – avagy falak közé zárni lelkünkben a reményt

Szerző: | 2020. 04. 20. |

Neked melyik a kedvenc filmed? És miért? Ezt kérdezzük egymástól legújabb, filmajánló sorozatunkban: a Pszichoforyou állandó szerzői és szakértői mostantól hétről hétre írnak a szívükhöz közel álló alkotások legfontosabb tanulságairól és arról, hogy mit és miért érdemes megnézni ebben a „bezárkózós” időszakban. Ha titeket is érdekel, hogy a kikapcsolódás mellett mely alkotások adhatnak (szerintünk) erőt és/vagy segíthetnek kicsit kiszakadni a valóságból, akkor kövessétek filmajánló cikkeinket (itt és itt). Ezúttal Barkász Heléna legkedvesebb filmjéről, A remény rabjai című alkotásról olvashattok.

Bátran kijelenthetem, nincs bennem kétség: ez a film a legkedvesebb számomra. A második a listámon a Forrest Gump, s érdekes,  hogy megjelenésük évében, az 1994-es Oscar Gálán is kettejük között ment a küzdelem, nyolc jelölésben. Akkor a Forrest Gump győzött minden kategóriában, és több évnek kellett eltelnie, mire igazságot tett a közönség, és A remény rabjai is megkapta méltó elismerését. Bár a magyar címfordítók tevékenységét gyakran éri kritika, véleményem szerint sokkal jobb az eredetinél a hazánkban használatos filmcím. Ugyanis két olyan főszereplő veszteségei, vívódásai és reményhez fűződő kapcsolata áll a történet középpontjában, akik történetesen egy börtön falai közt töltik életfogytiglani büntetésüket.

Merítés a félelmeinkből

Kevesen tudják, hogy a film alapja egy Stephen King kisregény, eredeti címén Rita Hayworth and Shawshank Redemption. A cím fordításában találunk utalást rá, hogy a főszereplők valószínűleg a szabadulás útjait keresik egy börtön falai közül.

Csakhogy a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan tudatosul bennünk, hogy a lelki értelemben való szabadulás legalább ilyen fontos szerepet játszik a történetben, hiszen elsősorban saját érzéseik, félelmeik tartják őket fogva, és csak másodsorban a börtön zord falai.

Stephen King életútjából kiderül, hogy sok szorongást cipelt magával, melyeket próbált valahogy letenni, átdolgozni. Írói karrierje tulajdonképpen ebből merít: a félelmeknek ad különböző teret és formát, más-más történetbe szőve.

Ezzel a cikkel elsősorban a kedvet szeretném meghozni ahhoz, hogy más szemmel nézzünk ezt a remekművet, mint ahogy korábban tettük. Elárulom nektek, hogy immár hatodszor láttam, mielőtt belefogtam volna az írásba, de nem tudnám megunni, hiszen egyike azoknak a filmeknek, melyek minden alkalommal, ahányszor újranézzük őket, többet mesélnek el a korábbiaknál, miközben erőforrásokat adnak a félelmeink feldolgozásához.

Krízisek és döntések

Bár a helyszín közege többeket visszatarthat attól, hogy meg akarják ismerni történetét, de ahogy a szereplőkről is kiderül majd, úgy a filmre is igaz, hogy egészen más, mint amit az első benyomás közvetít.

A főszereplő Andy Dufresne (Tim Robbins), aki fiatal kora ellenére már sikeres alelnök egy banknál. Andy életébe az őt kettős gyilkossággal vádló bírósági tárgyalásán kapcsolódunk be. A vád szerint megölte szép és fiatal feleségét és annak szeretőjét. A körülmények kegyetlen összjátékaként nem sikerül igazolni ártatlanságát, ráadásul Andy maga is bizonytalan; ittas állapotban volt a gyilkosság estéjén, ezért nem teljesen állnak benne össze a történések emlékképei. A bíró kétszeres életfogytiglani büntetést szab ki rá, fellebbezésre nincs lehetőség. Az ítélet szerint hátralévő életét a Shawshank börtön falai között kell leélnie.

Ebben a mozgalmas kezdetben könnyű elsiklani afelett, hogy mennyi krízis és veszteség éri a film cselekménye során a főszereplőt.

Feleségét ugyanaznap, hogy bejelentette, szeretője van és válni akar, megölték. Andy elveszítette nem csak őt, de a lehetőséget, hogy helyrehozza közös életüket is, gyászra pedig alkalma sincs a megváltozott életkörülményei között. Ráadásul őt vádolják a kettős gyilkossággal, annak ellenére, hogy – spoilerveszély, ha valaki még nem látta a filmet – valójában más az elkövető. Oda a karrierje, addigi életszínvonala, megbecsültsége, és a remény arra, hogy valaha kiengedjék a börtönből. Az életfogytiglan megmásíthatatlan, kétszeres jelenléte elvágja a szabadlábra helyezés lehetőségét – minden esélye adott az idegösszeomlásra. A Shawshank-ben a “tapasztalt” rabok kaján örömmel fogadásokat kötnek, melyik újonc roppan össze először a börtönbe érkezés súlya alatt. De Andy kiállja a próbát, igyekszik erős maradni.

Red

A film során a másik főszereplő, Ellis Boyd „Red” Redding (Morgan Freeman) kommentálja és meséli el saját szemszögéből a történéseket. Red szintén életfogytiglani büntetését tölti. Szinte kamaszként került a börtön falai közé, s mostanra teljes lényét áthatja a reménytelenség érzése. Ő képviseli az ellenpólust Andy-hez képest: morózus, lemondó, közömbös a jövő iránt. A történet indulásakor, börtönbüntetése 20. évfordulóján bizottság elé járulhat, hogy megindokolja, miért lenne érdemes feltételesen szabadlábra helyezni őt, új esélyt adni számára az élethez. Érvei azonban hiteltelenül, üresen, klisésen csengnek, nem közvetítve őszinteséget; áthatja őket az önmagában való mélységes bizonytalansága. Elutasítják a kérvényét, mely megerősíti abban a meggyőződésében, hogy rá már nem várnak jó kilátások.

Andy megismerése kapcsán folyamatosan felidézi és átéli saját bekerülésének és a börtönlétbe illeszkedésének érzéseit, és az elvesztett lehetőségek felett érzett gyászának fájdalmát.

Mindkét főhősünk tehát a maga módján, a saját kétségbeesésében keresi az élethez vezető kapaszkodókat. Nincs kilátás, biztosnak tűnik az örökkévalóságig tartó korlátozottság és az ezzel járó lemondás. A filmnek ezzel az utóbbi gondolatával pedig ezekben a napokban sokan azonosulhatunk.

Red azonban szimpatikusnak találja Andy-t, s fokozatosan kialakuló barátságuk és kötődésük egymáshoz jelentheti az egyik legerősebb kapaszkodót az életükhöz. A veszteségek és traumák  továbbra sem érnek véget Andy számára. A börtönlétben a legmélyebb lehúzó erő az önbecsülés folyamatos taposása. A börtönőrök állandóan éreztetik velük, hogy innentől kezdve ők senkik, bármit meg lehet tenni velük, nem számít az életük. Andy-t a rabtársak egy csoportja is kikezdi, és rendszeresen megerőszakolják, fizikailag súlyosan bántalmazzák. A hosszan tartó bántalmazás során átéli, hogy nincs védelem, kiszolgáltatott másoknak; tehetetlen, ami újabb válaszút lehetne afelé, hogy ne az életet válassza. Azonban Andy újra a kitartás mellett dönt.

Több, mint aminek látszik

Red kommentárja szerint Andy-nek az első két börtönbeli év lehetett a legnehezebb. Eleinte teljesen magába zárkózott, aztán megérthette, hogy szüksége lesz társaságra a túléléshez, ezért nyitni kezdett. Teljesen más volt, mint a többiek, áradt belőle a nyugalom és az alázat.

„Ahogy járt-kelt beszélt, az nem volt ideillő. Úgy sétálgatott, mint aki egy parkban andalog és tesz az egész világra. Mintha kabát gyanánt egy láthatatlan védőpajzsot hordana”

– mondta róla Red. S valóban, rögtön a történet elején kiderül, hogy Andy valóban más, mint amit az első benyomás közvetít róla.

Gyilkosnak nevezik, de ártatlan; amikor újoncként a börtönbe érkezik, gyengének ítélik, de ő erős és kitartó marad. Ránézésre átlagosnak tűnik, de nem az: nagyon intelligens, finom modorú és empatikus. Erőre a tudása, és nem az agressziója révén tesz szert. Még csupán körvonalazódni látszik, de a legerősebb kapaszkodója és erőforrása a saját jelleme. A börtön közegében is próbál visszatalálni régi élete darabkáihoz, továbbra is foglalkozik imádott hobbijával, a geológiával; csendesen szemléli és kiismeri környezetét.

Belső és megosztható erőforrások

Andy számára az egyik legfontosabb kapaszkodó a film során a tudása lesz. Az egyik kedvenc jelenetemben, amikor a börtön egyik épületének tetejét kátrányozzák rabtársaival, Andy figyelmes lesz az őrök beszélgetésére. Adózással kapcsolatos témáról van szó, s mivel ő ért hozzá, felajánlja a segítségét. Ezzel egyrészt megmutatja, hogy ő több, mint egy átlagos rab, és ezért egy kis védelmet remél, másrészt legalább részben visszakapcsolódhat a régi életéhez. A közreműködéséért cserébe csak egy kis sört kér a barátainak. Közössé teszi, megosztja a kapott jutalmat, ám a sörnél valójában sokkal többet ad. Red szavait idézve:

„Ültünk, ittunk, napoztunk – szabad embernek éreztük magunkat. Mintha az otthonunkban lettünk volna, a teremtés koronáinak éreztük magunkat.” Andy adott a társainak egy csipetnyi, rég elfeledett emberséget; egy kis időre visszahozta a reményt, hogy még egy zord közegben is láthatjuk szépnek az életünket. Mindeközben pedig megerősítette kötődéseit a sorstársai felé, tehát egy következő kapaszkodót is talált, a közösség és a barátság összetartó erejét.

Több a háború veszteségeit feldolgozó filmben, könyvben hallottam már arra utalást, hogy a tudásunk a legnagyobb érték, mert elvehetnek tőlünk minden mást, de azt biztosan nem, ami a fejünkben van (Edith Eva Eger például A döntés című könyvében ír erről). Andy számára a műveltsége is egy kapaszkodó a túléléshez. Egy másik nagyon fontos jelenet, amikor megosztja börtön hangszóróin át egy Mozart ária dallamait. Amikor ezért két hétre magánzárkába kerül, később úgy nyilatkozik, hogy élete legjobb időszaka volt, hiszen a fejében vele volt a zene. Ennek kapcsán próbálja elmagyarázni társainak, főleg Red-nek, hogy mit jelent a remény.

„Van itt bent valami, amit nem vehetnek el tőled, ami csak a tiéd.”

Red akkor nem mer hinni neki, hiszen annyira fájt már többször elveszítenie a bizakodást, hogy inkább előre lemond róla, kerülve egy esetleges kudarc lehetőségét is.

Falak közé zárt remény

Sok történet szól arról, hogy a kapott fájdalmakra utólag úgy nézünk majd, mint valamire, amiből tanulhattunk. De mi történik, ha még nem jutottunk el eddig a szemléletmódig, mert a jelenünk fogva tart?

Az egyik legfájóbb történeti szál A remény rabjaiban Brooks karakteréhez köthető, aki idős rabként feltételesen szabadlábra helyeznek. Ötven börtönben töltött év után a külvilág ismeretlensége félelmetessé válik; felépíteni egy életet odakint, ráadásul idős emberként – lehetetlennek tűnik. Red így próbálja megértetni társaival, miért képtelenség ilyenkor örülni a szabadságnak: „Ezek a falak nagyon furák. Először gyűlölöd őket, utána hozzájuk szoksz, bizonyos idő után létezni sem tudsz nélkülük. Ez az intézményfüggőség.” Red maga is ezzel a problémával küzd. Brooks sorsa testesíti meg a bent leélt életet, a szabadságban lelt kilátástalanságot, melyet a szorongásaink táplálnak. 

A börtön falai már rég beépültek a köztük lakó rabokba, a lelkük részeivé váltak;  egy idő után valójában önmaguk zárják el a lelküket az álmok, a kilátások és főleg a remény elől. Red tulajdonképpen Andy által kezdi újra felfedezni azokat az értékeket, melyekről már nagyon régen lemondott. Az ő állhatatos kitartása a vágyai mellett neki is erőt adnak – ahogy azoknak is, akik figyelemmel követik kettejük történetét.

Szabad remény

A film nézése közben időnként úgy érzem, mintha Andy nem is valódi, hús-vér szereplő lenne, hanem a Remény érzésének emberi megtestesítője. Pedig a rá mért csapások továbbra sem szűnnek meg: tudása révén nélkülözhetetlenné válik a börtönigazgató számára, aki kihasználja őt. Amikor adódik egy lehetősége a szabadulásra, újra elveszíti. Úgy tűnik, már csak az összeomlás következhet: a friss fájdalom előhozza benne korábbi veszteségeit, megbánásait, ugyanakkor felelősséget vállal a hibáiért is. Ám Andy ismét képes meglepetést szerezni.

Red jelleme hatalmas fejlődésen megy keresztül, miközben Andy barátjaként, szemlélőként éli át a történéseket.

Megtanulja észrevenni a szép és megtartó dolgokat az életben; hinni abban, hogy a falakon túl van egy jobb világ, elgondolkodni azon, hogy a saját kishitűsége az első számú fogvatartója.

De vajon elég ennyi egy jobb élet választásához? Andy szerint igen: zavaros tervekről beszél barátjának a jövőről, és egy ígéretre kötelezi Redet, amivel szinte észre sem vesszük, de egy újabb remény magjait ülteti el mindnyájunkban. És hogy mi lesz a történet vége, valóra válhat-e, amiben Andy reménykedik? Azt meghagyom a nézők számára, hogy kiderítsék.

Tanulságok és remények

Többször láttam már ezt a filmet, s legutóbb épp akkor talált meg, amikor én magam is válaszúthoz érkeztem az életemben. Több nagyon fontos, alapvető „dolgot” veszítettem el, ugyanabban az időben. Hónapokkal a történtek után is nehéz volt látni, hogy van-e hova tovább lépni, és miért. A film két tanulságos mondata segített ebben a helyzetben: „Szörnyű dolog félelemben élni.” „Élni akarsz jobban, vagy meghalni? Átkozottul igaz.”

Ha az életet választjuk, akkor valójában a szabadságunk mellett döntünk. És a szabadság az, amikor vállaljuk a kockázatot egy jobb életért.  Félelmeink a mi fő fegyőreink, amik nem hagynak lélegezni, tervezni, és főként remélni. Andy biztató szavaival zárom ezt a cikket, amely remélem, erőt ad majd a nézők számára is: „Tudod Red, a remény jó dolog, talán a legjobb, és semmi jó nem halhat el.”

A koronavírus elleni intézkedések olykor szorongáskeltőek lehetnek, de ne feledd, mindannyiunk biztonsága érdekében történnek. Igyekezz nyugodt maradni, magadra és másokra is vigyázni, és hiteles forrásokból tájékozódni. Mi itt a Pszichoforyou-n a testi mellett a lelki egészség megőrzésében is szeretnénk segíteni. A járvány ideje alatt külön rovatot szentelünk a témának: ez a Lélekerősítő.

Fotó: itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This