„Dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan” – A koronavírus esete a belső szabadsággal

Lehetséges-e szabadnak maradni a fizikai korlátok – az izoláció, a karantén, a magány – ellenére? Kitörhetünk a szorongás rabságából? Látjuk azt is, ami van, amit lehet, vagy csak arra figyelünk, ami nincs, amit nem lehet? Március 15-én az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk – csak éppen a koronavírus miatt kicsit másként.

Az új koronavírus megjelenése már néhány nap alatt sok, a mindennapjainkat érintő veszteségélménnyel járt a legtöbbünk életében. Elmaradtak várva várt színházi előadások, síelések, régóta tervezett utazások. Sokan vannak, akiknek a munkája, megélhetése, egzisztenciája is veszélybe került. A mozgásunk szabadsága korlátozottabb, féltjük a saját, és a szeretteink egészségét.

Nem vagyunk egyedül a félelemmel

Teljesen érthető, ha úgy érezzük, megrémít, vagy egyenesen elkeserít, hogy „élő adásban” nézzük, ahogyan megváltozna az életünkben megingathatatlannak hitt dolgok. Ebben a helyzetben – bár mindenki törekszik, és törekedni is kell rá – átkozottul nehéz nyugodtnak maradni.

Bevallom, nekem sem mindig sikerül. Legutoljára tegnapelőtt fakadtam sírva amiatt, hogy mégis mi történik majd, hova vezet ez az egész?

Szerintem nem vagyok egyedül… Az előttünk álló időszakban mindannyiunk életében vannak, és lesznek még bőven olyan pillanatok, amikor nem lesz könnyű higgadtnak maradni, és józanul gondolkodni.

 „Nem tudhatom”

Éppen ezért semmi esetre sem szeretnék arról papolni, hogy mit hogyan kell, vagy kellene csinálni. Fogalmam sincs. Ahányan vagyunk, annyiféle élethelyzetbe sodor bele minket a most kialakult helyzet. És ahányan vagyunk, annyiféle reakciót, érzést vált ki belőlünk az, ami történik.

Nem tudhatom, nem tudhatjuk, hogy ki mivel küzd éppen, min megy keresztül és az kire hogyan hat. Van viszont egy gondolat, ami nekem, nekünk ebben a helyzetben rengeteg sok erőt ad, és ezt szeretném megosztani veletek.

Az általunk sokat idézett, az auschwitzi koncentrációs tábort megjárt Edith Eva Eger nevű pszichológus A döntés című könyvében írja:

„Dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.” Lehet, hogy nem mehetünk oda, ahova szeretnénk, lehet, hogy le kell mondanunk a megszokott ritmusunkról, de a belső szabadságunkat nem veheti el tőlünk senki.

Szerintem nagyon sok erőt adhat, ha ezt újból és újból tudatosítjuk magunkban azokban a helyzetekben, amikor nyomasztónak érezzük a megváltozott körülményeket.

Ilyenkor fontos emlékeztetni magunkat (a mai napon különösen) a belső szabadság fogalmára, és ezzel együtt arra, hogy minden helyzetben lehet találni legalább egy olyan dolgot, amiről szabadon dönthetünk.

Mert igenis dönthetünk…

Dönthetünk úgy, hogy kesergünk, amiért nem találkozhatunk a barátainkkal, de dönthetünk úgy is, hogy a szeretteink felé fordulunk.

Dönthetünk úgy, hogy szomorkodunk az elmaradt színházi előadás miatt, de dönthetünk úgy is, hogy elkezdjük olvasni a polcon porosodó könyveket.

Dönthetünk úgy, hogy kétségbe esünk amiatt, hogy a gyerekek nem mehetnek iskolába, de dönthetünk úgy is, hogy megpróbáljuk kihozni a maximumot a helyzetből, és örülünk annak, hogy végre együtt lehetünk.

Dönthetünk úgy, hogy bezárkózunk a magányunk börtönébe, de dönthetünk úgy is, hogy kitárjuk az ablakot és együtt éneklünk a szomszédokkal.

Dönthetünk úgy, hogy kesergünk, amiért egy foglalás sincs a hotelben, amit működtetünk, de dönthetünk úgy is, hogy felajánljuk a helyeket a szállás nélkül maradt kollégistáknak.

Sok minden van, amit mostantól ki tudja mennyi ideig nem tehetünk meg, de rengeteg olyan dolog van, amit viszont igen. Csak (érthető okokból) ezeket a lehetőségeket nem könnyű meglátni; a gondolat pedig, hogy valamiféle lehetőségként tekintsünk a kialakult helyzetre, egyenesen abszurdnak tűnhet.

De egy próbát szerintem megér. Legalábbis én azt látom, hogy a koronavírus „személyében” – a sok szörnyű és szomorú következmény mellett – egy szempontrendszert, és ezzel együtt egy lehetőséget is kaptunk. Ez a vírus olyan szervezőelvvé vált az életünkben, amely alapján valahogy nagyon egyértelműen elválik egymástól az, ami fontos, és ami nem az.

Elkezdtünk jobban figyelni egymásra, és paradox módon talán éppen az hozott közelebb minket egymáshoz, hogy nem lehetünk együtt, nem lehetünk közel.

Jobban figyelünk befelé is

Ez a békaperspektíva, és ahogy ebben mi így együtt most benne vagyunk, bizonyos szempontból nagyon nyomasztó, tudom. De ha nem mindig csak a fölénk hatalmasodó, rajtunk kívül álló körülményekre, hanem magunkba is nézünk, megláthatjuk, hogy valójában „sokkal nagyobbak vagyunk belül, mint kívül”.

A most kialakult helyzet, ahogy általában a krízishelyzetek, magunkban hordozzák a fejlődés, a változás lehetőségét és azt, hogy találkozzunk, rácsodálkozzunk, összekapcsolódjunk egy olyan részünkkel, amelyet még nem ismerünk.

Nem egy és nem két olyan példát lehetne hozni a személyes életünkből, vagy akár a történelemből, amikor a ránk nehezedő, a lehetőségeinket leszűkítő nyomás hatására esszenciális, az identitásunkat meghatározó értékek és vívmányok bugyogtak a felszínre. Elég csak a mai nap aktualitása nyomán az 1848–49-es eseményekre gondolni. Vagy a belső szabadság létezésről tanúskodó egyéni sorsokra…

Szabadon

Frida Khalo 19 éves korában olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy az orvosok arra sem adtak esélyt, hogy valaha lábra áll. Első önarcképét nem sokkal a balesete után, ágyban fekvő betegként, a szülei által készített, speciális festőállvány és az ágy tetejére szerelt tükör segítségével festette.

Amikor Frida Khalo festett, akkor szabad volt.

Ahogy szabad volt Ludwig van Beethoven is, amikor magánya és siketsége börtönébe zárva komponált – legnagyobb hatású műveit akkor, amikor már végérvényesen elvesztette a hallását. Beethoven életművével zeneileg új világot teremtett, és a komolyzene legmeghatározóbb alakja lett.

Mégis hogy volt erre képes? Úgy, hogy élete legnagyobb sorcsapása, vagyis az, hogy zenészként elvesztette a hallását, lehetővé tette, hogy a konvenciók helyett a belső világára, a benne „hangokká alakuló, zengő és süvöltő gondolataira” figyeljen, a szabályoktól függetlenül, szabadon alkosson.

És szabadon döntött Edith Eva Eger is, amikor életének egy pontján úgy határozott, hogy az auschwitzi koncentrációs tábor túlélőjeként nem áldozatként tekint magára, hanem inkább traumatizált embereknek segít begyógyítani a lelki sebeiket.

A belső szabadság forradalma

Valószínűleg nagyon sok olyan szituációval kell majd szembenéznünk az előttünk álló időszakban, amikor – teljesen érthető módon – a körülmények áldozataként fogunk tekinteni magunkra. Nagyon nem mindegy, hogy ezekben a helyzetekben mennyi idő alatt tudunk majd perspektívát váltani, milyen gyorsan találunk rá a saját belső szabadságunkra, a saját festőállványunkra/kottafüzetünkre/küldetésünkre.

És nem mindegy az sem, hogy azért hajlandóak vagyunk-e harcolni. Vagy csak legyintünk, mondván, hogy nekünk erre úgysincs, úgysem lehet hatásunk.

Ma március 15-e van. Mi lenne, ha ez a nap az emlékezés (és a vírusról érkező hírek olvasása) mellett egy kicsit arról is szólna, hogy kivételesen nem arra figyelünk, ami nincs, hanem arra, ami van? Mi lenne, ha ez egy olyan nap lenne, amikor nem azt listázzuk, mit nem tehetünk meg ebben a helyzetben, hanem azt is észrevennénk, hogy mi minden van, amit igen? Mi lenne, ha ma pánik helyett a belső szabadság forradalma törne ki?

Mi lenne, ha megpróbálnánk?