„Bezzeg a testvéred…” – Hogyan visszük át testvéri mintáinkat a felnőttkorba?

A jó testvérkapcsolat különleges ajándék: támogatást, törődést, odafordulást, közösséget jelent, ami felnőttként is megmaradhat. Az ide vezető útról, a testvérek közötti kapcsolat alakulásának folyamatáról és a szülők ebben játszott szerepéről is beszélgettünk L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológussal, az Ölelni és ölre menni – Testvérekről, nemcsak szülőknek című könyv szerzőjével. A kötetben sok érdekes téma, eset, és számos gyakorlat is szerepel, amivel segíthetik a szülők gyermekeik testvérkapcsolatát, valamint a felnőtt testvérek mélyebbé, szeretettelibbé tehetik a sajátjukat.

Mennyire határozzák meg a gyermekkori élményeink azt, hogy milyen lesz a kapcsolatunk felnőttként a testvérünkkel?

Döntően gyermekkorban dől el, hogy a kapcsolat milyen lesz a felnőtt testvérek között.

Számos korai sérelem fejtheti ki hatását a felnőttkori testvérkapcsolatra: ilyen például az, ha valaki úgy érzi, hogy a másik testvért a szülők jobban preferálták vagy szerették. Persze ez az ő saját megélése – mindenki a saját látószögéből érzékeli a környezetét és a családi kapcsolatrendszer működését, így nem is lehet azt objektíven szemlélni.

Jellemző, hogy azoknál a testvéreknél, akik felnőttként összevesztek valamin, és évek óta nem beszélnek egymással, nem feltétlenül az aktuális konfliktus okozza az eltávolodást – sokkal korábbi fájdalmakat hordoznak.

Milyen jellemző testvérkapcsolati típusok vannak, ahol könnyen felborul az egyensúly?

Összefolyó kapcsolatnak nevezem azt, amikor a testvérek nem különülnek el élesen egymástól: valahogy ketten lesznek egyek, mintha egyik testvér sem állna meg önmagában egyedül. Ez jellemző az ikreknél vagy azoknál, akik között kicsi a korkülönbség. Ebben a kapcsolatban a testvérek egymás kiegészítői is lehetnek: ha például az egyik csendes, visszahúzódó, akkor a másik barátai lesznek az ő barátai is. Egyfajta helyettesítő szerep is kialakulhat: mindig ugyanaz beszél, vagy megtesz a másik helyett bizonyos dolgokat.

Ez sokáig jól is működhet, inkább fiatal felnőttként szokott problémát okozni, amikor az önálló életét kezdené el mindkét fél, de az egyikük számára ez komoly nehézséget jelent. A másik típus a szülősítés, vagy szülősítettség: ilyenkor az egyik fél szinte a másik szülőjeként viselkedik, gondoskodik róla, vigyáz rá, terelgeti, akár hosszabb távon ápolja, ha arra van szükség.

Ha kialakul egy ilyen aszimmetrikus felállás, abban a szülőknek is szerepük lehet?

A kialakulásuk hátterében állhat többek között az, ha a szülők idealizálják az egyik testvért: jellemzően az idősebbet, vagy a „cuki” legkisebbet. Fontos megjegyezni, hogy

rendszerint az elsőszülött gyerekek akarnak jobban megfelelni a szülői elvárásoknak, a később született testvéreknek ilyen szempontból könnyebb dolguk lesz. Az elsők általában erősebb késztetést éreznek arra, hogy teljesíteni kell, sikeresnek, segítőkésznek és előzékenynek kell lenni.

Számukra különösen fontos, hogy miként reagálnak rájuk a szülők, emiatt rendszerint úgy cselekednek, ahogy a szülők elvárják: „legyél te az okosabb”, vagy „légy tekintettel a kistestvéredre”. A hasonló mondatok és a hozzájuk kapcsolódó elvárások miatt koravénné is válhat az idősebb testvér. Ha ehhez párosul egy engedelmesebb, tekintélytisztelőbb alkat is, akkor főleg szeretne megfelelni, sőt, a lehető legjobban megoldani a „feladatot”. Ennek eredményeképp „kicsi szülőként” igyekszik viselkedni a kisebb testvére mellett, akár azzal is, hogy a felnőttek által használt mondatokat ismétli: „ne ugrálj az ágyon”, „ne kiabálj”.  Így kialakulhat egy hierarchikus, fölérendelt kapcsolódás, ami aztán hosszabb távon is megmaradhat. Különösen akkor, ha a szülők a „felvigyázó” szerepben meg is erősítik a nagyobb testvért.

Nem jelent ez terhet az idősebb gyerek számára?

Kezdetben kifejezetten kedvelheti ezt a szerepet, hiszen fontossá válik, a szülő is felruházza az elismerésével, így egyre magabiztosabbá is válhat. Közben a kisebb számára is kellemes érzéseket hozhat az, hogy a nagyobb testvérére bízhatja magát, miközben felnéz rá, szívesen is utánozzák ilyenkor az idősebbet.

Akkor válhat ez nehezebbé, amikor a személyiség formálódásában az önálló identitás kezd kialakulni. Felnőttként kimondottan teherként élheti meg mindkét fél, és inkább a kisebb testvér szokta igényelni az önállóságot, amit azonban nem kap meg, ebből lehetnek konfliktusok.

Miért olyan nehéz kilépni ebből a szerepből?

A normális családi egyensúlyi állapotban a testvérek egy szinten helyezkednek el. Egy felnőtt ember még a felette álló szülőtől is nehezen fogadja el rendszerint a tanácsot, a vele egy szinten lévőt pedig pláne nem szívesen érzékeli maga fölött állónak. A háttérben sokszor a szülők közötti nem éppen ideálisan működő kapcsolat tapasztalatai állnak, ugyanis a gyerekek leképezik a szülők közötti kapcsolati és kommunikációs mintákat.

Persze a szeretetteljes légkörben felnövő, egymást tisztelő szülők között cseperedő gyerekek között is normális, ha van konfliktus, sőt, akár küzdelem, ugyanis valahol minden gyerek küzd a szülő szeretetéért – éppen emiatt a testvérek között szinte mindig van egyfajta rivalizálás.

Emellett a saját identitás megtalálása is olykor viták közepette alakul, ez teljesen normális. A nagyobb nehézség akkor van, ha a felnőttek közötti kapcsolat is viharos, nem tiszteleten és kölcsönös megbecsülésen alapul, ugyanis a szülők konfliktuskezelési stratégiáit veszik át a gyerekek, ami a testvérek között lévő kapcsolatot is alapvetően fogja befolyásolni. Ha a szülők úgy oldják meg a konfliktusaikat, hogy elmondják egymást mindennek, akkor a gyerekek számára is ez lesz a minta, és ugyanezt fogják alkalmazni. Vagy ha a háromnapos duzzogás a szülők közötti feszültségek megoldása, akkor ezt fogják átvenni. Ezek a stratégiák gyakorlati szinten rutinként is beépülnek, végül szokássá válnak. Judith Dunn brit fejlődéspszichológus éppen ezt vizsgálta, az eredményei pedig arra utalnak, hogy az ellenséges felnőtt-felnőtt kapcsolat a testvérek között is negatív érzésekkel teli viszonyt eredményez.

Ez jelentheti azt, hogy valamilyen formában mindig ott van a szülő szerepe abban, ha a testvérek közötti kapcsolat nem kiegyensúlyozott?

Vannak bizonyos magatartásformák, amelyek ebbe az irányba hatnak, ilyen például a megkülönböztetett bánásmód is.

Bár minden szülő azt mondja, hogy egyformán szereti az összes gyerekét, nagyon ritka, hogy egyformán is bánik velük. Valójában azonban nem is kell ugyanúgy bánni a gyerekeinkkel, hanem azt lenne érdemes megtanulni, hogy személyesen mire van szükségük.

Van, akinek több babusgatásra van szüksége, a másik azt szeretné, hogy játsszanak vele. Aki ügyesebben rajzol, azzal mi is szívesebben festegetünk, aki meg a fociban aktívabb, annál jó, ha ebben vagyunk inkább jelen.

Egyik családban sem könnyű arról beszélni, hogy a szülő melyik gyerekét szereti jobban. Rendszerint mindenki azt mondja, hogy egyformán.

A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy bizony rendszerint mégsem egyformán áll közel a szülő szívéhez mindegyik gyereke: szokott lenni egy kedvenc, rendszerint az, aki értékrendben a legközelebb álló. Ha például a szülő jó tanuló volt, és számára ez a fontos értékmérő faktor, akkor a jobban tanuló gyerekét preferálja. Láthatóan büszkébb lesz rá, az ismerősöknek is őt fogja dicsérni. Ez ráadásul nem is szokott változni, hanem a szülő élete végéig megmarad.  Ezt természetesen a többi vagy a másik testvér is érzékelheti, ami okozhat féltékenységet. A kisebb rossz érzések aztán egymásra rakódhatnak, és sérelmekként megmaradnak: „mindig téged dicsértek”, „te voltál a kedvenc”, „neked mindig többet engedtek meg”.

Ezek szerint illúzió az egyforma bánásmód?

Valójában

a szülők arra szoktak törekedni, hogy egyformán adjanak az összes gyereküknek, miközben a gyerekeik nem egyformák. Más a genetikájuk, mást hoznak transzgenerációs szempontból is, ráadásul a születési sorrend is meghatározó.

Más szerep fog jutni az elsőszülöttnek, és más a legkisebb gyereknek. De még számos más tényező is befolyásolhatja a szülőt abban, ahogy az adott gyereke felé fordul: akár az is, hogy milyen életkorában, életszakaszában született, mennyire érezte magát felkészülve a szülői feladatokra, vagy éppen mennyire volt magabiztos a korai időszakban.

Mi lehet a jó hozzáállás a különbségek kapcsán?

Ha nyílt kommunikáció van a családban, és meg tudjuk beszélni, hogy kinek mire van szüksége: miből szeretne többet, miből kevesebbet. Ha lehet az igényekről beszélni, és ezeket meg is hallgatja a szülő. Az érzelmi tartalmú beszélgetésekből nagyon sokat lehet tanulni.

Mi segíthet, ha szeretnénk megváltoztatni felnőttként a testvérünkkel való felborult egyensúlyt?

Az önreflexió. Ez azért is nagyon fontos, mert az alárendelődött, szülősített testvérkapcsolat felnőttkorban a párkapcsolatot is sokszor ellehetetleníti. A kisebb, agyonpátyolgatott testvér nem tud felnőni, a szülősített pedig mindig készenlétben kell, hogy álljon: tanáccsal, jelenléttel, gondoskodással. Ez a társ számára kimerítő lehet, ugyanis rendszerint a testvér lesz az első helyen, ahol pedig a párkapcsolat kellene, hogy álljon.

Ráadásul a szülősített fél rendszerint a saját igényeit háttérbe kell, hogy szorítsa, ez pedig ritkán működik hosszú távon. Ha sikerül elérni, hogy elmondhassa minden érintett a saját érzéseit, hogy számára mi megterhelő a kapcsolatban és min szeretne változtatni, az sokat javíthat a helyzeten. Itt is a nyílt kommunikáció a kulcs, hogy bátran lehessen beszélni a problémákról.

Van titka a jó felnőttkori testvérkapcsolatnak? Milyen az a családi közeg, ahol ez ki tud alakulni?

Az „elég jó” kifejezést használom a legszívesebben. Ez akkor tud megvalósulni, ha a testvérek már gyerekként függetlenedhetnek egymástól és lehetnek önálló céljaik. Hasznos, ha az egyediségüket meg tudják élni, miközben reális megítélést kapnak a szülőktől, és nincsenek összehasonlítva. Nagyon káros a „bezzeg a bátyád…” kezdetű mondat… Ehelyett érdemes inkább megnézni azt, hogy melyik gyerekünk miben tehetséges, és abban elismerni. Az egészséges közelség-távolság is lényeges, ugyanakkor jó, ha a testvérek elérhetőek egymás számára.

Nem baj, ha olykor van harc vagy küzdelem, de tudjanak támogatást is nyújtani a másiknak, ha arra van szükség. Ők maguk is ismerjék fel, miben hasonlítanak és miben különböznek, ugyanakkor tudják, hogy a különbözőség nem teher, hanem lehetőség, hogy tanuljanak egymástól. Az elfogadás és a rugalmasság két kulcsfogalom a testvérek közötti viszonyban is: érdemes megtanulni, hogy vannak átmeneti rossz érzéseink, olykor haragszunk egymásra, de ez is része a kapcsolatnak. Ha pedig az egyiknek sikere van, annak tudjon örülni a másik, még ha ő nem is a legjobb időszakát éli esetleg. Azaz látják egymásban a jót, és meg is erősítik azt egymásban.