A folyamatos bizonytalanság rendkívül megterhelő élmény, de ott van benne a remény is

„Anyaaaa, mikor múlik már ez el?” – kérdezte keservesen a kislányom néhány héttel ezelőtt, amikor a különböző testrészein megjelent kiütéseit kenegettem. Mint kiderült, egy gyakori gyermekbetegséget, az atópiás dermatitiszt „nyertük meg”.

Ez a bőrszárazsággal, kiütéssel és erős viszketéssel járó, kellemetlen, de nem fertőző bőrbetegség jellemzően ebben az őszi-téli időszakban bukkan vagy bukkanhat fel az arra hajlamos gyerekek (vagy felnőttek) életében.

Az érintetteknek a fizikai mellett sok lelki nehézséggel is meg kell küzdeniük: a kínzó tünetek nyomában ott botorkál a bizonytalanság, a kétségbeesés, a feszültség, a szorongás és valamiféle beszűkültség is, ami abból a félelemből fakad, hogy ezek a kínzó érzetek és érzések sosem múlnak el.

Ennek a kétségbeesésnek adott hangot a kislányom, amikor a tünetek csillapodásának várható időpontjáról érdeklődött – a maga kéretlenül őszinte és vehemens módján.

„Mikor múlik már el? Mikor leszünk ezen túl?”

Kérdezgetjük mi, „fölnőttek” is egyre kétségbeesettebben, fásultabban és türelmetlenebbül egymástól, magunktól. Meddig tart még ez a bizonytalanság, ami az egymásba érő krízisek – COVID-járvány, háború, infláció, klímakatasztrófa – miatt újból és újból átjárja az életünket?

„Ez ugyanis benne van a levegőben: elfeledkezhetünk róla, de nem tudunk előle menekülni. Nem csak személy szerint engem, téged vagy őt érint, hanem globális méretűre nőtt: a gyászon kívül a bizonytalanság is kollektív és meghatározó élményünkké vált”– írta közel négy éve (!) Brunner Zsanett Anna klinikai szakpszichológus, a Pszichoforyou vezető szerkesztője még a COVID kapcsán egy cikkünkben, ami szintén a bizonytalanság témáját járta körbe.

Sajnos úgy tűnik, ez a „kollektív bizonytalanság” azóta is velünk van, és nagyon úgy fest, hogy még marad is egy darabig…

Borzasztóan megterhelő élmény

Ez viszont azért nehéz, mert – ahogy Herendi Kata egészségfejlesztő szakpszichológus fogalmazott a legutóbbi, bizonytalanság témájával foglalkozó podcast-adásunkban,

„esszenciális szükségletünk, hogy érezzünk valamekkora kontrollt annak érdekében, hogy biztonságosnak éljük meg a saját életünket.”

„Ha azt érzem, hogy ez a kontroll kipörög a kezemből és hiába kapkodok utána, egyszerűen egyre kevesebb és kevesebb ráhatásom van arra, hogy mi történik velem, és bizonytalanná válik az, hogy milyen lesz holnap a világ, hogy milyen lesz az életem, az egy borzasztóan megterhelő élmény”.

A bizonytalanság úgy nehezedett rá az életünkre, mint valami rossz álom egy borongós téli reggelre: próbáljuk lerázni magunkról, de nehéz, egyre nehezebb belőle felocsúdni, vagy elhinni, hogy ez nem a valóság, velünk ez nem történhet meg…

Az az igazság, hogy belefáradtunk a bizonytalanságba: egyre kiábrándultabban és keserűbben reagálunk, feszültek, türelmetlenek és fásultak vagyunk. Eljutottunk egy pontra, amikor már nehéz úgy keretezni a valóságot, hogy az ne egy hamis, toxikusan pozitív szólam legyen.

Nem is ez a célom az alábbi történettel, de mivel úgy érzem, szépen kapcsolódik a fent leírtakhoz, megosztom veletek.

„Elnézést, tudna valaki segíteni?”.

A minap tömegközlekedéssel utaztam a kislányommal: babakocsival mentünk A-ból B-be. Aki volt már hasonló helyzetben, az tudja, hogy sajnos elég sok olyan villamos közlekedik Budapesten, amelyekre egyedül gyakorlatilag képtelenség felemelni egy babakocsit – főleg, ha egy nagyobbacska gyerkőc ül benne.

Ennek tudatában egy kicsit feszengve vártam a közeledő villamost: senki nem volt rajtunk kívül a megállóban, nem tudtam, kitől segítséget kérni. Aztán begördült elénk a jármű, az ajtó annak rendje s módja szerint kinyílt, én pedig – jobb ötlet híján – felkiabáltam a kocsiban utazó embereknek: „Elnézést, tudna valaki segíteni?”. Erre egyszerre hárman ugrottak oda, hogy aztán közös erővel felmozgassuk a babakocsit, benne az eseményeket csendben szemlélő két és fél évesemmel.

Leszálláskor már szólnom sem kellett: mikor megnyomtam a leszállásjelző-gombot, és körbehordoztam a tekintetem, összenéztük az egyik utassal, aki némán biccentve jelzett, azt mondta a szemével, „itt vagyok, jövök, segítek, számíthatsz rám”.

Ez a jelenet nem egyszer, és nem kétszer ismétlődött már meg: lehet, hogy csak én vagyok nagyon szerencsés, de valahogy mindig jött valaki, aki segített ebben a bizonytalan és kiszolgáltatott helyzetben.

A bizonytalanságban ott van a remény is

Addig, amíg van valaki, aki egy ilyen helyzetben odalép és segít, van remény. A bizonytalanságban ott van a remény is. Nem csak annak a reménye, hogy „minden jóra fordul”, hanem annak a reménye is, hogy a nehéz helyzetekben és időszakokban számíthatunk egymásra.

Tudom, látom és érzem én is, hogy milyen megterhelő, félelmetes az a bizonytalanság, amibe az elmúlt években belesodródtunk. Tudom és látom, hogy egyre többen szenvednek, nélkülöznek és fáradnak bele a folyamatos túlélésbe. Éppen ezért lett most mindennél fontosabb, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül.

A közelgő ünnepek kapcsán talán érdemes ezt tudatosítani: sokan, nagyon sokan vannak, akik egy szép pulóvernél vagy egy doboz bonbonnál sokkal, de sokkal jobban örülnek vagy örülnének annak, ha azt érezhetnék, tartoznak valahova.

Azt hiszem, bár elég sok minden van, amit egyéni szinten tehetünk annak érdekében, hogy megőrizzük a stabilitásunkat ebben a nagy bizonytalanságban (erről hosszasan beszélgettünk Herendi Katával a már idézett podcast-adásban), a legtöbbet talán azzal tesszük, ha egymásért teszünk és egymás felé fordulunk, akkor is, ha ez mostanában (teljesen érthetően) nehéz.

A legnagyobb bizonytalanságban az egyik legfontosabb dolog, hogy érezzük: van olyan, akire számíthatunk. A bizonytalanság viszont sokszor éppen az ellenkező irányba tolhat minket: ilyenkor nemcsak a pénzzel, de a kedvességgel, a segítőkészséggel is fukarabbak vagyunk, ritkábban kapcsolódunk, a folyamatos túlélő-üzemmódból fakadó fáradtságból következően nem, vagy nehezebben kezdeményezünk találkozókat, összejöveteleket. Ez utóbbi viszont gyengíti a kapcsolatainkat, amelyek viszont éppen ezekben a bizonytalan időkben lennének esszenciálisak.

Aktív megküzdés

„Nem tudom…” – válaszoltam a kiütéseit keservesen vakaró kislányomnak. „De minden nap teszünk egy kicsit azért, hogy jobb legyen: kenjük a krémmel, használjuk a fürdetőt, nem teszünk öblítőt a mosógépbe, ahogy azt a doktor bácsi javasolta, és reméljük, hogy ha ezeket betartjuk, akkor elmúlik.”

Ezt nevezzük aktív megküzdésnek – ezt már csak magamban tettem hozzá, ahogy azt is, hogy mostanában ez talán az egyik legfontosabb tudás – betegségtől függetlenül –, amit szeretnék neki átadni:

legyen egy élethelyzet bármilyen beszűkült és kétes kimenetelű, mindig, minden körülmények között tehetünk annak érdekében, hogy jobbá, elviselhetőbbé tegyük.

A konstans és idegőrlő bizonytalanságra sajnos – eddig legalábbis – nem fejlesztettek ki semmilyen krémet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne más ellenszere. Az önismeret, a kapcsolódás, a reziliencia mind-mind olyan, a belső stabilitást támogató eszközök, amelyek segíthetnek meglátni, hogy a mozgásterünk egy-egy bizonytalan és beszorított helyzetben mindig sokkal nagyobb, mint elsőre gondolnánk. És erre nemcsak a gyerekeket, de saját magunkat is érdemes újból és újból emlékeztetni.