„Az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e az együttműködésre a túlélés érdekében” – Milyen hatással van a vírus a társadalmunkra?

Szerző: | 2020. 03. 26. |

Nagyon furcsa, nehéz napok vannak mögöttünk és előttünk: tele vagyunk kérdésekkel, félelmekkel és ellentmondásokkal. Minden eddiginél jobban vágynánk a számunkra fontos személyek közelségére, miközben kénytelen vagyunk tartani a távolságot egymástól. Égető szükség lenne arra, hogy összefogjunk, mégis bizalmatlanok, gyanakvóak vagyunk egymással szemben. A járvány nem csak az egyént, vagyis engem vagy téged, hanem minket, a közösséget is érinti. Mi is történik éppen közöttünk? Hogyan reagálunk a krízisre? Miért olyan nehéz az, hogy lehetőségeinkhez képest tényleg betartsuk az előírásokat, és összefogjunk? Ezekről beszélgettünk Kende Anna pszichológussal, az ELTE Pszichológiai Intézet habilitált egyetemi docensével.

Gyakran hallhatjuk, hogy a koronavírus által olyan helyzetbe kerültünk, ami teljesen új és ismeretlen a társadalmunk számára. Valóban így van ez?

Olyan szempontból új, hogy egy olyan veszélyhelyzettel kerültünk szembe, amiről eddig valóban nincs semmilyen tapasztalatunk, de azért azt nem jelenthetjük ki, hogy semmit nem tudunk az aktuális helyzetünkről. Több történelmi esemény is párhuzamba vonható a járvánnyal, az ezekkel kapcsolatos ismereteinket és tudásunkat tudjuk mozgósítani.  Hasonlíthatjuk például egy háborús konfliktushoz is – persze alapvetően más mechanizmusok figyelhetőek meg, mivel az ellenség most nem egy másik csoport, hanem egy vírus. 

Természeti katasztrófák esetén is az a fajta létbizonytalanság tapasztalható, mint most: úgy érezzük, elveszítjük a kontrollt, nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, veszélyben érezzük a biztonságunkat és az egészségünket.

Az egyik kézenfekvő párhuzam pedig a klímaváltozás. Ugyan sokkal lassabban zajlik, de hasonló egzisztenciális szorongásokat vált ki az emberből. Ahogy a klímaváltozás esetében, úgy jelenleg is az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e együttműködő módon viselkedni, áldozatokat hozni és feladni bizonyos rövidtávú célokat annak érdekében, hogy az emberiség túlélje. Ez a legnagyobb kihívás jelen pillanatban az egyének számára.

A kulcs tehát ebben az esetben is az összefogás, valamint az egyéni érdekek háttérbe szorítása a közösség miatt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy azért ez nem megy olyan egyszerűen…

A szociálpszichológiában társas dilemmának hívjuk azokat a helyzeteket, amikor az egyénnek van egy rövidtávú érdeke, ami teljesen szemben áll a közösség hosszútávú igényeivel. Az egyik nehézség az, hogy a viselkedésünket és a döntéseinket általában az egyéni érdekeink határozzák meg. Ez főleg egy individualista társadalomban van így, ahol a mérce a saját teljesítmény és a személyes siker, tehát minden arra késztet, hogy ezek mentén döntsünk és cselekedjünk.

A másik az, hogy az egyik egy jól látható, egyértelmű, rövid távú előny, amire szert tehetünk.

Például ha úgy vásárolunk be, hogy felhalmozzuk a készleteinket, tele lesz a hűtőnk és a kamránk is, akkor ez egy jól látható eredmény, amit egyénileg értünk el, ráadásul meg is nyugtathat a látvány. Az viszont már kevésbé jól látható, hogy ezzel másokat nehéz helyzetbe hozunk, mert őket már csak a kifosztott polcok várják.

Az otthonmaradás is a kevésbé jól látható, hosszútávú közösségi érdekeket szolgálja. Nyilván kérdés az is, hogy egyáltalán megtehetjük-e, hogy otthon maradjunk, sokan ugyanis nem tehetik meg. Azok közül, akik viszont megtehetik ezt, felmerül a kérdés, hogy hajlandóak-e lemondani kisebb vagy nagyobb dolgokról. Gondolhatjuk azt, hogy az már igazán nem számít, hogy beugrunk-e aznap a boltba egy pohár tejfölért, ez nem tűnik olyan nagy dolognak.

Kende Anna

Hajlamosak vagyunk könnyebben megengedni magunknak a kis kihágásokat, ha az egyéni érdekeink szerint cselekszünk. Ebben persze van racionalitás is, nem arról van szó, hogy az emberek teljesen irracionálisan viselkednek. Mindannyian arra törekszünk, hogy valamilyen kontrollt szerezzünk a jelen helyzet felett, és az egyik ilyen kontroll az lehet, hogy legalább alaposan bevásároltunk, és úgy érezhetjük, hogy felkészülten állunk a következő két hét előtt.

Jelentős frusztrációt kelthet azért az, ha mondjuk én meghozom a magam áldozatait és lemondásait a közösség miatt, de azt látom, hogy a másik ezt nem vállalja be…

Ez nem csak frusztrációt okoz, hanem teljesen tönkreteheti az együttműködést, sőt, kifejezetten arra sarkallhatja az embereket – amúgy teljesen racionálisan -, hogy adják fel az együttműködést, és legalább rövid távon előnyösebb helyzetbe hozzák magukat. Ha azt látjuk, hogy többen is ezt csinálják, akkor az az igazán irracionális viselkedés, hogy ebben nem veszünk részt.

Ehhez a fegyverkezési versenyt tudnám párhuzamként hozni: ahonnét azért nem lehet kilépni, mert akkor biztos, hogy én maradok alul. Ezért fontos, hogy lássuk azt, hogy mások is együttműködnek, mert ha nem tapasztaljuk ezt, akkor tulajdonképpen nem racionális dolog „lúzerré” válni, amikor én vagyok az egyetlen, akinek a boltban nem marad WC-papír, csak azért, mert megpróbáltam együttműködni.

Többször is használta a „racionális” kifejezést, pedig gondolhatnánk azt, hogy krízisnél inkább az irracionális viselkedés és gondolkodás a jellemző…

Rendkívül komplex ez a helyzet, de alapjában véve mégis csak egyéni döntésekről van szó, amik az adott helyzetben, az adott személy számára nem csak indokoltnak és ésszerűnek tűnik, hanem jelentősen oldhatja a szorongását is, ami egy lényeges szempont.

Az önző viselkedésnek is megvan a maga racionalitása, ami attól persze még problémás, és kell is vele foglalkozni, de nem szabad leírni azokat, akik egy héten többször is lemennek a boltba, vagy kimennek egy nagyot sétálni. Nem szerencsés, ha „gonosz” embereket állítunk szembe olyanokkal, akik képesek figyelembe venni a közösség érdekét.

Valójában nem ismerhetjük a másik indítékait, így ez a szembeállítás azt a  veszélyt is magában hordozza, hogy az emberek feljogosítva érzik magukat arra, hogy nyíltan egymás ellen forduljanak.

Az elmúlt napokban olvastam is a közösségi oldalakon olyan megnyilvánulásokat, amik már indulatosabbak hangot ütnek meg azokkal szemben, akik nem tartják be az előírásokat, nem maradnak otthon – gondolok itt kifejezetten az idősebb korosztályra…

Egy vírusra nagyon nehéz dühösnek lenni. Rengeteg szorongás keletkezik bennük, és mivel a vírust nehéz megszemélyesíteni, keresünk valakit, akit okolhatunk a helyzet kialakulásáért. Azért is „jó” mérgesnek lenni valamire, mert ez magyarázatot ad arra, miért is vagyunk ilyen nehéz helyzetben. A klímaváltozás kapcsán már eleve vibrált a feszültség a generációk között. A fiatalok számára egzisztenciális kérdés, hogy mi fog történni a bolygónkkal és a klímával, és ők – amúgy teljes joggal – az idősebb generációra mérgesek a kialakult klímaválságért. Miközben itt szintén nem valamilyen egyéni felelősségről van szó az idősebb generáció körében.

Korábban, amikor a vírus megjelent, lehetett attól tartani, hogy egy erős idegenellenesség fog kialakulni, elsősorban a kínaiakkal, majd egyáltalán a külföldiekkel kapcsolatban. De ez a viszolygás figyelhető meg abban is, amikor mérgesen nézünk valakire, aki a boltban köhög egyet mellettünk. Nyilván nem tehet róla, hogy köhög, és neki is muszáj volt elmennie vásárolni úgy, ahogy nekünk, de ez is feszültséget kelthet, ami egyfajta ellenségeskedésbe fordulhat.

A helyzeten nem segít, hogy nagyon alacsony Magyarországon a bizalom szintje és nagyon nagy a társadalom polarizáltsága. Ez egyébként nem csak Magyarországra jellemző, hanem egész Európára. Az elmúlt egy-két évtizedben nagyon elmélyült a politikai oldalak közötti ellenségesség, számos szélsőséges mozgalom alakult ki, és olyan feszültségforrások jelentek meg, amelyek kiélezték a társadalom különböző csoportjai közötti ellentéteket. Ez megnehezíti azt, hogy most hirtelen mindent félretegyünk az összefogás érdekében.

Mi segíthetné elő mégis azt, hogy egy közösségként tudjunk összefogni?

Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy az ehhez szükséges általános, kulturális értékekkel nem állunk valami jól. Az úgynevezett kollektivista kultúrákban, amely az ázsiai országokra sokkal inkább jellemző, az egyéni és a közösségi érdekek nem egymással szemben állnak, hanem szorosan összefüggenek egymással. Ez azt jelenti, hogy akkor érzem jól magam a bőrömben, ha tettem valamit a közösségért, eleve úgy határozom meg magam, hogy ki vagyok én ebben a közösségben.

A miénk egy erősen individualista kultúra, de ettől a helyzet nem teljesen reménytelen. Bár nincsenek ezt alátámásztó adatok még a jelenlegi helyzetről, de azt tapasztalom, hogy most sokkal nagyobb az összefogás, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Ahhoz, hogy igazán működjön az összefogás, fontos a bizalom – tehát annak a kérdése, hogy mennyire bízok abban, hogy a másik is megfogja tenni ugyanazt, amit én.

A bizalom kialakulásának egyik kulcsa olyan normák kialakítása, amely az együttműködést és a szabályok betartását erősíti.  Ha azt látom, hogy mások sem vásárolják fel a dolgokat, akkor én se fogom, azaz követni fogom ezt a normát. A normák azonban nem csak abból származnak, hogy mások hogyan viselkednek, hanem abból is, hogy a hatóságok milyen előírásokat fogalmaznak meg.

Ha nem szabad kimenni, akkor nem azért nem megyek ki, mert alaposan átgondolom, és arra jutok, hogy érdemes együttműködni, hanem mert tudom, hogy nem szabad és büntetés vár rám, ha a szabályt megszegem. Ide tartozhat még az is, hogy mennyire érzem magam a csoportom tagjának, azaz mennyire erős az identitásom – hiszen ha a számomra fontos emberekkel együtt vagyunk érintve a problémában, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy enyhítsem az nehézségeinket, tehát nem fogok szembe menni a csoportom érdekeivel.

Az együttműködést segíti a közösség tagjainak az egyenlősége, annál nagyobb az együttműködés, minél inkább úgy érzik az emberek, hogy a a jogokból és kötelességekből egyenlően részesülnek. Minél egyenlőbb tehát egy társadalom, annál inkább jellemzőbb az, hogy a társadalom tagjai hajlandóak az együttműködésre, betartják a szabályokat és nem mennek szembe a csoport érdekeivel.

Milyen sajátosságokkal jár az, hogy nagyrészt a közösségi média felületén zajlik a járványról való kommunikáció?

A krízishelyzet kihozta belőlünk a szolidaritást – ezt a közösségi média jól tudja facilitálni. Már most sok olyan kezdeményezés indult el, ami növeli a szolidaritást. Szívmelengető azt látni, hogy egy pillanat alatt összeáll rengeteg ember, gyűjtést indítanak az egészségügynek, próbálnak segíteni az idős embereknek.

A szolidaritás olyan jelei jelentek meg az elmúlt hetekben, amire már régóta nem láttunk példát – az emberek azt keresik, hogy miként tudnának segíteni másokon, csatlakozni segítő csoportokhoz.

Ez most egy ilyen fázisa a járványnak – sajnos azonban várható, hogy ez nem lesz mindig így. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, hiszen azt se tudhatjuk, pár hét vagy pár hónap van-e még a hátra a járvány időszakából. Előfordulhat azonban, hogy ez a szolidaritás nem minden szegmensben fog megmaradni, és hogy végül bizonyos feszültségek elő fognak jönni a társadalom egyes csoportjai között. Különösen azok a csoportok lehetnek ebben érintettek, akiket  jobban sújtanak az anyagi veszteségek, a munkanélküliség vagy maga a betegség, akik azt érzik, hogy kevésbé lett róluk gondoskodva.

Másrészt ez egy történelmi lehetőség is lehet az emberek közötti összefogás, de akár a környezetvédelem szempontjából. Nem zárhatjuk ki, hogy valamit tanulunk is ebből a járványból: megérthetjük, hogy valójában ki vagyunk szolgáltatva a környezetnek, és érdemes lenne olyan megoldásokban gondolkodni, amelyek egy fenntarthatóbban működő társadalmat és gazdaságot eredményezhetnek.

A koronavírus elleni intézkedések olykor szorongáskeltőek lehetnek, de ne feledd, mindannyiunk biztonsága érdekében történnek. Igyekezz nyugodt maradni, magadra és másokra is vigyázni, és hiteles forrásokból tájékozódni. Mi itt a Pszichoforyou-n a testi mellett a lelki egészség megőrzésében is szeretnénk segíteni. A járvány ideje alatt külön rovatot szentelünk a témának: ez a Lélekerősítő.

Fotó: itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This