„A szívemre hallgassak vagy az eszemre?” – értelem és érzelem összehangolásának képessége

Szerző: | 2021. 10. 08. |

Racionális embernek tartjuk magunkat, vagy gyakran elragadnak az érzelmeink? Milyen előnyökkel járhat, és miben korlátozhat, ha mindent az észérveknek rendelünk alá, illetve ha aszerint élünk, „amit a szívünk diktál”?

Értelem és érzelem esetén valójában két nem teljesen elkülönülő funkcióról van szó, hanem magasabb és alacsonyabb (tudatos és ösztönös) szintű agyi működésekről. Ezek együttműködése és összhangja teszi lehetővé, hogy képesek legyünk élni, ne csak túlélni, közeli kapcsolatokat kialakítani, társadalomban létezni. Tervezni, tanulni, dolgozni, játszani, alkotni, szeretni, boldognak lenni…

A szereteten alapuló kapcsolatok kialakításához elengedhetetlen az érzelmeink megélése. Viszont ahhoz, hogy ezek a kapcsolatok tartósak maradjanak, szükségünk van olyan készségekre is, mint például a konfliktusmegoldás, ehhez pedig az érzelmeink szabályozása, illetve a másik ember helyzetébe való beleérzés képessége (mentalizáció, empátia) a kulcs. Ezeknek a képességeknek az elsajátítása az úgynevezett érzelmi kompetencia fejlesztésénél kezdődik.

Kahlil Gibran libanoni költő (akinek a sorait az alcímeknél is használom ebben az írásban) A próféta című művében így ír ösztönös és tudatos részeink viszonyáról: „Lelketek gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív háborút a szenvedéllyel és az étvággyal. Vajha lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a viszálykodást egységgé és dallammá olthatnám. De hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek a bennetek élő elemeket?”

Ismerjük hát meg jobban ezeket az elemeket.

„Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján.”

Ösztönlények vagyunk a tekintetben, hogy olyan alapvető szükségletekkel jövünk a világra, amik meghatározzák viselkedésünket, érzelmeinket, gondolkodásunkat és kapcsolatainkat. Ezek közé tartozik a testi-fizikai igényeink kielégítése, a biztonságszükségletünk, a szeretet, a kapcsolódás és az elismertség iránti vágyunk. Amíg ezek nem teljesülnek, általában – tudatosan vagy tudattalanul – ezekért „dolgozunk”, ha pedig ebben akadályoztatva vagyunk, frusztáltnak érezzük magunkat.

Érzelmeink funkciója az, hogy mozdítsák, vagyis motiválják a viselkedésünket (maga a szó is a mozgás latin elnevezéséből származik): hogy közelebb kerüljünk a számunkra kellemes, jutalmazó ingerekhez és helyzetekhez, és távol tartsanak a veszélytől. Összességében mind a pozitív (mint az öröm, a kíváncsiság), mind a negatív érzelmeink (a félelem, a szomorúság, a düh, az undor) a túlélésünket szolgálják.

Emberként azonban nem csak fizikai és érzelmi szükségleteink meghatározottak. Rendelkezünk szellemi szükségletekkel is: tudásszomjjal, a tanulás és fejlődés igényével. Szeretnénk átlátni a minket körülvevő és a belső világunk összefüggéseit, tervezni, döntéseket hozni, vagy azokat megváltoztatni.

Összetett cselekedeteink értelmünk összehangolt munkájának eredményei – és itt nem az érzelmeké a főszerep. Szellemi igényeink valójában csak akkor merülnek fel, amikor a fizikai és érzelmi szükségleteink betöltésre kerültek.

Képzeljünk magunk elé egy alsós gyereket, aki iskola után éhes, fáradt, netán egész nap nem mozoghatott a szabadban – hogyan vennénk őt rá, hogy leüljön máris az asztala mellé tanulni? Biztosan megkérdeznénk tőle, hogy kér-e valamit uzsonnára. A fizikai szükségleteink tekintetében ez felnőttként sincs másképp, a magunkról való gondoskodásról azonban ezen a szinten hajlamosak lehetünk elfeledkezni. „Délutáni pihenés? Ugyan, arra nincs időm, különben is csak fáradtabb lennék utána, jobb, ha le sem ülök.” „Ebédelni? Hiszen még pisilni sincs időm kimenni munkaidő alatt.” És még sorolhatnánk.

Mégis elvárjuk magunktól, hogy szellemileg megfelelően funkcionáljunk, képesek legyünk figyelni (nemcsak megjegyezni, hogy mikor kellene a számlákat befizetni, hanem befogadni azt is, amit a párunk, egy barátunk vagy a gyerekünk megoszt velünk). Ha ebben kudarcot vallunk, talán magunkat, másokat, vagy a körülményeket okoljuk, holott csak arról van szó, hogy aktuálisan nem vagyunk olyan állapotban, hogy „használjuk az eszünket”.

Hogyan is működik „az értelem és a szenvedély” az agyunkban és a testünkben?

Az úgynevezett racionális agyunk a központi idegrendszerünk „legfiatalabb” része, vagyis ami az evolúciós fejlődés során legkésőbb alakult ki. Sőt, az egyéni fejlődésünkben is ez a legfiatalabb agyterületünk, a „felnőtt” funkcióinkat ellátó homloklebenyünk fejlődése ugyanis a húszas éveinkre fejeződik be, és ez a teljes agyméretünk mindössze egyharmadát teszi ki.

Ez az agyterület, az agykéreg felelős a gondolkodás, az információk rendszerbe helyezésén túl a tervezésért, a viselkedésünk kontrollálásáért, a késleltetésért, céljaink megvalósításáért, és azért is, hogy hogyan kommunikálunk a szavainkkal, vagy anélkül. Összességében azért, hogy képesek legyünk mérlegelni, mit és hogyan szeretnénk megtenni, azt kivitelezni, illetve, hogy mit nem szeretnénk megtenni, mert az hosszútávon nekünk vagy másoknak kárára lehet.

Amikor azon kapjuk magunkat, hogy „csípőből” reagálunk, mondjuk dühösen odavetünk valamit, amit „nem is gondoltunk komolyan”, vagy csak az az élményünk utólag, hogy „nem is tudom, miért válaszoltam ezt”, akkor valószínűleg nem racionális döntést hoztunk, ennek megfelelően nem a gondolkodó, hanem a „túlélő” agyunk irányította a viselkedésünket, amit emiatt nem voltunk képesek tudatosan kontrollálni.

Ha tetszik, ha nem, az agyunk nagyobb része, az úgynevezett hüllőagy és emlősagy, az ösztönös túlélésünkért felel. Előbbinek a szerepe a testünk egyensúlyi állapotának (homeosztázisának) a szabályzása. Bessel van der Kolk, a trauma idegélettani folyamatainak kutatója szerint a hüllőagy feladatai közé tartozik minden olyan testi funkció ellátása, amelyekre az újszülöttek képesek: az evés, az alvás, a sírás, a fájdalom és a hőmérséklet érzékelése, valamint a test méregtelenítése vizelés és székelés útján.

Az érzelmi agynak is nevezett emlősagy szintén alapvető szükségleteink jelzéseiben és szabályzásában játszik szerepet. Van der Kolk szerint ez felelős „a kényelem, a biztonság, a fenyegetés, a fáradtság, a vágy, a vágyódás, az izgatottság, az élvezet, a fájdalom azonosításáért.” Itt található az agyunk „félelemközpontja” is, az amygdala, ami egy vészcsengőként jelzi, hogy a minket érő ingerek és helyzetek jelenthetnek-e veszélyt.

Amint az agyunk veszélyt észlel, bekapcsol a stresszválasz, melyben az egész testünk részt vesz: küzdési/menekülési/lefagyási reakció megy végbe. Ha ezek valamelyike eredményes, elhárult a veszély (ami alatt bármiféle stresszhelyzetet vagy új ingert érthetünk), helyreáll a belső egyensúlyunk, visszatérünk a nyugalmi állapotba, „magunkhoz térünk”. A testünk, az agyunk és az elménk is.

Felnőtt részünk (és az ennek megfelelő agyterület) viszont más szerepet is kap: nemcsak reagál a testi vagy érzelmi állapotunkra, hanem képes befolyásolni is azt. Mégpedig úgy, hogy korábbi tapasztalatok vagy a viselkedés adott helyzethez való igazításával hatással van a „vészcsengő” működésére. Van der Kolk ezért egy őrtoronyhoz hasonlítja az agykérgünket, utalva itt a perspektívaváltásra és a fölülről történő szabályozásra is.

Ha gyakorlatot szerzünk nehezebb helyzetek kezelésében, mint például a nyilvános beszéd, ezek kezelhető szituációkká válnak, amik bár okoznak stresszt, mégis csak azon a szinten, amiben még tudjuk kontrollálni a helyzetet és önmagunkat. Benne maradunk a helyzetben, nem futamodunk meg, nem fagyunk le, akár még jobban is teljesítünk.

Az agykérgi kontroll lép életbe akkor is, amikor bár érzékeljük, hogy a helyzet kényelmetlen, belső feszültséget okoz (mondjuk egy fontos tárgyalás, vagy egy konfliktus, amit szeretnénk békésen rendezni), képesek vagyunk józanul és higgadtan jelen lenni a szituációban. Ennek a bennünk maradt feszültségét később le kell ugyan vezetnünk, de lehetőségünk van arra, hogy ezt megfelelő utat választva, mások vagy magunk bántása nélkül tegyük meg.

„lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt…”

Pszichológusként az első találkozásokon gyakran hallom azt a klienseimtől, hogy abban reménykednek, ha valaki külső szemmel tekint a problémájukra, könnyebbé, vagy egyáltalán lehetségessé válik számukra a megoldás. Ez szerencsére általában bekövetkezik, azonban ebben a folyamatban az én külső nézőpontom, véleményem vagy gondolataim valójában keveset számítanak, inkább csak kísérőkent vagyok jelen.  A segítségkérő azáltal, hogy fokozatosan megnyugszik (van, amikor erre szerződünk a közös munkában), egyre inkább képes lesz használni a racionalitását a problémamegoldásban, mert mentesül az érzelmi terhek alól. Vagy legalábbis kezelhető mederbe képes terelni az érzelmeit.

A legtöbb krízis így zajlik: a megnyugvás, vagyis a belső béke sokszor szinte önkéntelenül hozza magával a megoldásokat. Ami fontos része a munkámnak, az a fajta nyugodt és bizakodó hozzáállás, hogy tudom, hogy ez egy folyamat, aminek a nehéz része (az érzelmi megterheltség) most zajlik, ez átmeneti, lecsendesedik, és minden megy tovább a maga útján. Ahogy a hétköznapjainkban az érzelmeink is.

„A megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget a házatokban”

Ha már adtunk egy esélyt e két kedves vendég megismerésére, azáltal a belső és külső világunk is átláthatóbbá, kiszámíthatóbbá válhat.

Valószínűleg hallhattuk már, hogy ne döntsünk, amikor dühösek, ne ígérjünk, amikor boldogok vagyunk… és lehetőleg ne vásároljunk éhesen. Ezek a banálisnak tűnő jótanácsok valójában arról szólnak, hogy

csak akkor használhatjuk az agyunk racionális részét, amikor az tényleg használható.

Amíg sürgetőbb szükségletek vagy az intenzív érzelmek vannak a porondon, egyszerűen nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül. Nem tudunk „józanul” gondolkodni, mert amíg az agyunk túlélő-üzemmódban van (amíg túl fáradtak, magányosak, éhesek vagy mérgesek vagyunk), az összetett gondolkodásért felelős agyterületeink nem aktívak.

Figyeljünk a testünkre is

Értelmes lények vagyunk, viszont az önszeretet nem biztos, hogy fejben dől el, érdemes a testünknél kezdeni. Az érzelmeink is a testünkből érkeznek, jelzéseket küldenek, amiket jó, ha képesek vagyunk felismerni, elsőként önmagunk számára „lefordítani” – az elménk segítségével. Ehhez fontos az is, hogy az érzelmeinket megtanuljuk elkülöníteni a testünk élettani működéseitől.

A stressz jelei például a szervezetünk normális reakciói az átmeneti megterhelésre, legyen az fizikai erőfeszítés (felmegyünk egy hosszú lépcsőn, utána érezzük, hogy erősebben dobog a szívünk és kapkodjuk a levegőt, kipirulunk), vagy érzelmi impulzus (azért izzad a tenyerünk vagy pirul el az arcunk, mert izgulunk, de az érzelmi stressz velejárói ugyanúgy lehetnek a heves szívdobogás és légszomj). Hasznos, ha érzékeljük a kettő közötti különbséget.

Ugyanígy hasznos, ha felismerjük, hogy azért vagyunk ingerültek, türelmetlenek, mert közeledik az ebédidő, leesett a vércukrunk, és már igencsak ennénk valamit. Ezt könnyebben tudjuk időben orvosolni étkezéssel, mint az esetleges konfliktusokat, amik valójában abból fakadnak, hogy valaki ebéd előtt szólt hozzánk.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna pszichológus Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyvében részletezi az érzelmeink kezelésében való jártasság, vagyis az érzelmi kompetencia fontosságát és fokozatait. Ennek első szintjén képesek vagyunk felismerni a bennünk zajló folyamatokat, megkülönböztetni egymástól az egyes érzelmeinket, és helyesen felismerni ezeket másoknál is.

A további szintek a nem várt, nehezebb érzések kezelésének képességéről, megfelelő kommunikációjáról szólnak, valamint annak felismeréséről és feldolgozásáról, ha egy jelenben átélt érzelmi állapotunk esetleg múltbeli élményekből fakad. Az érzelmi kompetencia, a stresszel való megküzdés mellett szintén tanulható, fejleszthető készségünk.

„Isten az értelemben nyugszik (…) a szenvedélyben mozdul.”  

Mind a túléléshez, mind a kiteljesedéshez szükségünk van a mozgásra és a nyugalomra is. Energiára és feltöltődésre, ezek dinamikus váltakozására a mindennapi kiegyensúlyozottsághoz – persze kezelhető keretek között. Szélsőségek közt egyensúlyozni sokkal nehezebb, a túlzott kiszámíthatóság pedig egy idő után egyhangúvá és örömtelenné válhat. Ahogy Gibran írja: „Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.”

 

Felhasznált irodalom:

Kahlil Gibran: A próféta (2018). Helikon Kiadó Kft.
Bessel van der Kolk: A test mindent számontart (2020). Ursus Libris.
Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Érzelemszabályozás a gyakorlatban (2021). Kulcslyuk Kiadó Kft.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, művészetterapeuta, a Tetris Terápiás Központ munkatársa. A változásban éli meg az állandóságot, és a természetből merít energiát és inspirációt. Örök kíváncsisággal tekint a külvilágra, ami lelkesíti, azt szívesen megosztja másokkal is, emellett egyre inkább értékeli az önmagával töltött időt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This