Bár ez elég szokatlan tőlem, bevallom, elég hosszan vajúdtam ezzel a cikkel, több vázlat is készült, mielőtt eldöntöttem, mi is álljon a középpontjában. Az egyik egy szuper szakmai írás volt a családi életciklusokról, s abban a szerepek változásáról, majd egy inkább személyes hangvételű jegyzet következett: pszichológiai és életmód tippek friss édesanyáknak az élet több területét felölelve. Végül ezeket elvetettem, és megszületett ez a cikk, olyan Pszichoforyou-san, teljes szívemből-lelkemből nektek, olvassátok szeretettel!

Amikor egy baba megfogan, formálódik, majd megszületik, azzal egy anya és egy apa is megfogan, formálódik és születik, valamint egy új család is. Akár volt benne már részünk, akár nem, mind sejtjük, hogy egy gyermek születése megfordíthatatlan változásokat hoz az életünkbe. A kérdés az, hogy milyen változások ezek, s mennyire élünk az általuk hozott lehetőségekkel. Ahányan vagyunk, annyiféleképp képzeljük el a jövőt gyerekkel: van, aki szerint itt vége a szabad életnek, és van, aki szerint pont itt kezdődik el igazán. E skála két végpontja között pedig ezer meg ezer érzelemmel teli feltételezés, hiedelem, várakozás jelenhet meg bennünk.

Megtalálni az egyensúlyt

Van, aki azt a nézetet képviseli, hogy igazából alig változik valami, hisz nem a gyerek körül forog a világ, ám van, aki úgy véli, hogy az egész addigi élet fenekestül felfordul. Általában ezek olyan kérdések, ahol nincs egy igazság, egyetlen helyes válasz, hiszen ezek kevésbé objektív tények, inkább szubjektív megélések. Azt gondolom és tapasztalom, hogy általában inkább a végletek válhatnak veszélyessé. Például ha egy szülő tényleg mindent a gyermeke alá rendel, mindent tőle tesz függővé, beleértve saját identitását is.

Ez azt jelezheti, hogy előtte nem volt meg egy elég biztos alap ezen a téren, ami a gyermekben okozhat szorongást, hisz neki válaszkész reakciókra van szüksége az amúgy biztos személyiség-alapokon álló szüleitől, amiből építkezhet, s nem arra, hogy ő legyen a család origoja, miközben még azt sem tudja, hogy ő önállóan létezik.

Persze a másik véglet, amikor a gyerek nem kap kellő teret és figyelmet a szülők életében, ugyanolyan káros hatással lehet a személyiségfejlődésére. Azt hiszem, hogy a nagyjából elég biztonság és rugalmasság az örök egészséges páros, ami felé ha formálódunk, az mindig jó irány. Számomra egyfelől új időszámítás volt kisfiam megszületése, és az életem átrendeződését jelentette, másfelől viszont inkább egy fontos állomásként fogalmaznám meg, ami nem változtatott az alapjaimon, alapvető céljaimon, értékrendemen, csak nagyon sokat hozzám adott, s tisztított.

Új rend születik

Hadd foglaljam össze egy egyszerű “képletben” a gyerekes családdá válás esszenciáját:

REND → BORULÁS → ÚJ REND

Minden család (legyen szó egy párról, vagy egy ötgyerekes családról) működése leírható úgy, mint egy fizikai rendszer, vagyis elmondható, hogy mindig az egyensúlyra törekszik – egyfajta saját működési rendre. Ha bármilyen hatás éri a rendszernek akár csak egy tagját is, ez a megszokott egyensúly megborul, és ez hatással lesz az egész rendszerre (jelen esetben a család minden egyes tagjára), ami törekszik minél hamarabb egy új egyensúlyi állapotot találni. Tehát, amit kiinduló rendnek hívtam egy családban a gyermek érkezése előtt, az egy nagyjából kialakult, beállt családi működés. Mindegy, hogy ez alatt pontosan mit értünk – lehet, hogy a mi rendünk másnak (vagy akár néha magunknak is) káosznak tűnik, mégis működik valahogy.

Aztán érkezik a gyerek, és borul az eddigi rend.

Borul a rendszer, hisz egy új taggal bővül – és ha már a fizikánál tartottunk, mondhatjuk, hogy egy új tagnak tér kell a rendszerben. Ha nem adunk neki teret, helyet, akkor is létezik, s mivel nincs meg a helye, feszültséget okoz. Hasonlóan, ha egy érzést elnyomunk magunkban, az ugyanúgy jelen van, és ha nem éljük meg, nem adunk neki helyet, máshol okoz feszültséget, tünetet.

Ha nem engedjük, hogy újrarendeződjön a rendszerünk az új taggal bővülve, s rigiden, foggal-körömmel ragaszkodunk a régi működésünkhöz, legyen szó egy-egy konkrét családi szokásról, vagy egyes családtagok között levő érzelmi állapotról, az feszültségekhez, s akár konkrét testi-lelki tünetekhez fog vezetni a családban.

Kiút a krízisből

Minden ilyen átrendeződés egyben egy krízis is, akkor is, ha e helyzet oka egy nagyon szép esemény; mégis felborítja az addig beállt rendet. Márpedig a megszokottól eltérni, formálódni, változni nem könnyű, sokszor kifejezetten kényelmetlen.

Ha őszinték vagyunk, minden szépségével és csodájával együtt gyakori élmény, hogy a csecsemő megszületése után néhány héttel valamelyik családtag, vagy akár a maga módján mindegyik elkezd fantáziálni arról, hogy milyen lenne, ha akkor most szépen visszaküldenénk a kicsit oda, ahonnan jött.

Hány trónfosztott nagytesó mondta már ezt a kisöcsi/hugi érkezése után pár héttel-hónappal? Jómagam is, bár minden álmomat felülmúlta kisfiam érkezése, lénye, a kapcsolat, ami köztünk és az új családi rendszerben alakult, néha észrevettem, hogy itt az érzés/gondolat, hogy na és akkor mikor lesz minden a régi? Mikor térhetek vissza a régi megszokott kerékvágásomba? Mikor oszthatom be úgy egy napomat, ahogy eddig, mikor érezhetem végre azt a régi jó ismerős érzést? Mikor? Soha. Ez a soha elég félelmetes, bele sem gondolunk talán legtöbbször. Persze, majd lesz új ismerős, lesz új megszokott, amíg valami azt is ki nem zökkenti, de ezek az átmeneti állapotok igen félelmetesek és szorongatóak is tudnak lenni. Még akkor is, ha tényleg minden szépen és rendben van, mindenki jól van stb. Semmire le nem cserélném ezt az új – még intenzíven formálódó – valóságunkat, rendünket, ám mégis itt az érzés néha, hogy van, amiben hiányzik a régi.

Újrakezdés vele és velünk

Ezekben az átmeneti állapotokban fellazulnak az addigi határok, mind magunkban, mind a családi rendszerünkben, ami lehetőséget nyújt a formálódásra, egy új szinten való újrarendeződésre, újrakezdésre. Ezeket a krízishelyzeteket, amilyen a család bővülése is, ajándékként is felfoghatjuk, melyben lehetőséget kapunk arra, hogy közelebb kerüljünk mind magunkhoz, mind egymáshoz, hogy érettebbé váljunk, fejlődjünk, átdolgozzuk korábbi elakadásainkat.

“Aha, ez a szokásos pszichológus-duma, jó-jó, köszi, de most akkor légyszi magyarul, ez mit jelent” – mondhatjuk most magunkban. Mutatom:

1.Újrakezdés az önmagammal való kapcsolatban

Azzal, hogy egy gyermek megszületik, együtt jár, hogy születik egy anya, egy apa is, és egy új, kisgyerekes család. Szülőként az énképünkben jelentős változást hoz, hogy egy új fontos elem jelenik meg: anya/apa vagyok. Személyfüggő, hogy kinek milyen asszociációkat, érzésvilágot hoz, és nagyban függ a saját szüleinkkel való kapcsolattól is, a bennünk élő anya/apa képtől. Emlékszem az egyik első közös kimozdulásunkra a kb. 3 hetes kisfiunkkal, amikor megjegyeztem a férjemnek, hogy olyan furcsa érzés, hogy attól, hogy anya lettem, teljesen máshogy érzem magam, még ízlelgetem. Mindenesetre az énünk újjászületik és egy teljesen új szereppel gazdagodik.

Azáltal, hogy megéljük magunkat anyaként/apaként, felerősödik a saját gyerekkorunk, saját kapcsolatunk a szüleinkkel; sokkal közelebb kerülnek hozzánk ezek az érzelmi élmények, s alkalmunk van lelkileg újraélni őket, immár érettebb, felnőtt fejjel. Lehetőségünk nyílik arra, hogy jobban megértsük, és így könnyebben elfogadjuk saját magunkat.

Érdekes, hogy mi az, amit hasonlóan csinálunk, mint szüleink velünk, és mi az, amit teljesen máshogy, s hogy mindez hogy hat ránk. Érdekes, hogy mely gyerekkori szorongásunk éled újjá saját gyermekünk mellett, és hogyan éljük ezt meg immár felnőttként, szülőként. A bennünk élő gyermek, a saját gyerekkori énünk kapcsolódik ilyenkor a saját gyerekünkkel. Minél kevésbé feldolgozott egy-egy gyerekkori élmény, érzés, annál erősebben köszön vissza, örül, hogy újra teret kap, s talán most sikerül a helyére kerülnie. Megijedhetünk, ez teljesen érthető érzés, de ne felejtsük el, hogy ez egyben egy lehetőség ezen élmények, félelmek átdolgozására. Hisz most már felnőttek vagyunk, képesek vagyunk biztonságot nyújtani saját gyermekünk, s saját gyerekkori énünk számára is. Az egyik legérdekesebb önismereti folyamat, életszakasz ez.

2. Újrakezdés a párkapcsolatban, szűk családban

Azzal, hogy gyermekünk születésével a párunk is új (anya/apa) szerepbe kerül, új felület nyílik számunkra is, ahol teljesen új módon kapcsolódhatunk egymáshoz. Lehetőségünk nyílik újra/úgy is beleszeretni, mint a gyermekünk anyja/apja. Ez sokszor túllendíthet, vagy legalábbis új keretet adhat korábbi már berögződött, megszilárdult kapcsolati mintáinknak. Új szemszögből tekinthetünk egymásra, mely frissességet hozhat kapcsolatunkba. Továbbá fel van adva a lecke: mozgósíthatjuk kreatív energiáinkat, hogy új kereteket alakítsunk ki a családi életünkben: én-idő biztosítása magunk és egymás számára, mi-idő kettesben és mi-idő hármasban, ha első gyerekről van szó, ha többedik, akkor közös idő mindenkivel, illetve minden szülőnek külön idő minden gyerekkel. Bonyolult képlet ez, és nyilván nincsen rá egy jó megoldás, keret, de érdemes mielőbb újrarendezni közös minőségi időtöltés szempontjából is a családi életet.

3. Újrakezdés a tágabb családi kapcsolatokban

Ahogy már említettem, saját gyermekünk születésével saját gyerekkorunk és szüleinkkel való kapcsolatunk is előkerül, s ahogy arra is lehetőségünk nyílik, hogy magunkat  jobban megértsük, ennek a folyamatnak a másik oldala, hogy a szüleinket is jobban megérthetjük, hisz immár egy közös szerep szemüvegén át ismerhetjük meg őket.  Érdekes, hogy miben tudunk velük azonosulni, mi az, amiben meg nagyobb feszültségek, indulatok jelennek meg bennünk feléjük.

Nagyon jó önismeret anyag, lehetőség a velük való kapcsolatunk erősödésére, helyreállására, megbocsátásra, bocsánatkérésre.  Továbbá, ha még köztünk vannak szüleink, akkor őket is új szerepben ismerhetjük meg, mint gyermekünk nagyszülei. Párunkhoz hasonlóan itt is teret kapunk arra, hogy rájuk csodálkozhassunk egy teljesen új működésükben, mely közelebb vihet egymáshoz. És ehhez hasonlóan itt vannak a testvéreink, akik nagynénik – nagybácsik lettek: mind-mind nagyon gazdag tárháza annak, hogy újrakezdjük egymás felé a közeledést.

4. Újrakezdés a munkámban, hivatásomban

Az elmúlt években az új (főként online) vállalkozások nagy százaléka kisgyerekes anyukák vezetésével született. Ez is jó példája annak, hogy az anyasággal kiszakadunk az addigi életritmusunkból, s új lehetőséget nyerünk arra, hogy előjöhessen, mire is érzünk igazán elhívást. Anyaként azt tapasztalom, hogy minden tréningnél gyorsabban tanulok meg priorizálni, hisz felértékelődik minden szabad pillanat. Előkerül, hogy mi az, ami igazán számít nekem, ami igazán én vagyok.

Ez az életszakasz szinte hozza magával a teret az újragondolásra: mit szeretnénk kezdeni a kreatív, alkotói énünkkel? Ha szükséges, akkor újrakezdhetjük a pályaválasztásunkat, ha pedig jó helyen vagyunk e tekintetben, s önazonosnak érezzük, akkor ez megerősödhet bennünk, és új lendületet nyerhetünk benne.

Összességében azt láthatjuk, hogy egy gyermek születése, mint egy pozitív előjelű krízis, borulást hoz az életünkbe, addigi rendszerünkbe, s ezáltal lehetőséget ad az újrarendeződésre mind önmagunkkal, párunkkal, tágabb családunkkal, hivatásunkkal és sok egyéb hétköznapi témánkkal kapcsolatban. A kérdés az, hogy meg merjük-e engedni magunknak a mélyebb átrendeződéseket, valódi újrakezdéseket? Hogyan használjuk ezeket a lehetőségeket? Ez az, ami rajtunk múlik. Az az egyik legszebb dolog az életünkben, hogy sok lehetőséget kapunk az életünk során a fejlődésre, az újrakezdésre, ha sokszor különféle krízisek formájában is. Vegyük észre ezeket és ne féljünk élni velük!

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Záborszky Zsófia

Záborszky Zsófia

Pszichológus, tréner, család- és párterapeuta-jelölt. Az NMHH egyik pszichológus szakértője, a holisztikus szemléletű Aurum Életműhely egyik alapító tagja, a Lélekszörf blogjának szerzője.
Záborszky Zsófia

Pin It on Pinterest