„Az élet nem a szerelemről szól, hanem döntésekről” – Két elgondolkodtató és garantáltan karácsonymentes film

Szerző: | 2019. 12. 18. |

Régen láttam olyan szép filmet, mint a Portré a lángoló fiatal lányról, és régen volt rám film olyan nagy hatással, mint az Élősködők. Egy már-már festői igényességgel megkomponált, érzékeny történelmi alkotás, és egy feketekomédiával megspékelt, sokkoló társadalmi dráma. Két teljesen különböző hangulatú film, úgyis fogalmazhatnánk, hogy „tűz és víz”. Ami viszont közös bennük, hogy mindkettőt jó szívvel ajánljuk nektek. Évzáró vagy évindító mozizáshoz, és különösen akkor, ha szeretnétek néhány órára kivonni magatokat a karácsonyi őrületből, ugyanakkor nincs ellenetekre, ha egy film nemcsak kikapcsol, de el is gondolkodtat.

„Visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy (ne legyen) vége” – Portré a lángoló fiatal lányról

Így van ez valahogy a szerelmes történetekkel: moziban nézni, vagy könyvben olvasni olyan, mint a kandallóban lobogó tüzet figyelni. Elgyönyörködik benne az ember, magával ragadja a szépsége, kimondottan jól esik, amikor megpihen a táncoló lángokon a tekintet.

Ha viszont érintettek vagyunk, na, az már más tészta…

A szerelem, közelről nézve már nem ilyen gyönyörű, vagy legalábbis a legtöbbször nem az, sőt. Ha jobban belegondolunk, akkor a valóságban sajnos csak ritkán lehet megúszni égési sérülések nélkül.

Akkor a messziről nézve káprázatosan igézőnek és varázslatosnak tetsző tűz pillanatok alatt felperzseli a lelkünket, a szívünk egy darabja hamuvá válik. És ez bizony nagyon tud fájni. Az igazság az, hogy – ha jobban belegondolunk és elvonatkoztatunk a romantikus filmek hazugságától – a legtöbb szerelmi történet vége nem happy end. Azért nem, mert nem lehet az.

A hétköznapok, az életünk folyása nagyon sokszor nem, vagy csak átmeneti ideig kompatibilis a szerelem természetével.

Szerintem ennek az átmeneti gyönyörnek a csodájáról, és a szerelem végességének tragédiájáról szól a Portré a lángoló fiatal lányról című film. Arról, hogy – bár hajlamosak vagyunk abban az illúzióban élni, hogy nincs ezen a világon más, amiért érdemes élni – tévedés azt gondolni, hogy csak és kizárólag ez az érzés töltheti meg tartalommal az életünket.

A szerelem meghatározhatja, megváltoztathatja, átformálhatja az életünket. A szerelem tönkretehet, összetarthat, teljessé és boldoggá tehet. A szerelem felemelhet, megőrjíthet és kicsinálhat. A szerelem reményt adhat, megbéklyózhat és összetörhet. Ezer és egy dolog történhet velünk a szerelem miatt. De az élet az nem a szerelemről szól. Hanem döntésekről és arról, hogy mit választunk.

Szabadságot vagy béklyót? Szenvedélyt vagy nyugalmat? Másokat vagy magamat? A zenét vagy csendet? A költői utat vagy a múzsámét? A múltat vagy a jövőt?  Valójában ezek, a mi saját döntéseink tartják össze az életünket. Nem a szerelem. A szerelem nincs végig velünk, hanem olyan, mint ez a film: fájdalmasan szép, magára szegezi minden figyelmünket és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy (ne legyen) vége.

Portré a lángoló fiatal lányról (rövid tartalom)

Héloïse-ról (Adèle Haenel) portrét rendel grófi családja, hogy a festmény segítségével házasítsák ki. A fiatal lány viszont nem akarja elveszíteni a szabadságát, mindent megtesz a kényszerházasság ellen, így a Bretagne-i szigetre érkező festőnő, Marianne (Noémie Merlant) társalkodónőnek adja ki magát, hogy megfigyelhesse a vonásait. A közös séták során Marianne-nak nemcsak arra kell vigyáznia, hogy Héloïse előtt ne derüljön ki az igazi feladata, de egyre nehezebben tud ellenállni a lány vonzerejének is.

„Minek öleled azt a követ?” Ő nem ereszt engem.” – Élősködők

Ki-taek családja igazi semmirekellőkből áll, akik egy alagsori pincelakásban tengetik, lopott wifi-vel felturbózott hétköznapjaikat. Egyik napról a másikra, átmeneti munkáról átmeneti munkára, folyamatos bizonytalanságban, de mégis, valamiféle békében élnek.

Egészen addig, amíg rájuk nem ragyog a szerencse: egy tehetős család, Park-ék lánygyermeke mellé angoltanárt keresnek, és hogy-hogy nem, a 16 éves Ki-taek megkapja a munkát. A fiatal fiú után a család által kieszelt és megvalósított ördögi terv eredményeként Ki-taek nővére, édesapja és édesanyja is a Park család fényűző otthonában kezd el dolgozni – a „kamu-angoltanárként” érkező Ki-taek nyomdokain haladva, „kamusofőrként”, „kamupszichológusként” és „kamubejárónőként”.

A végtelenül naiv és gazdag Park családnak fel sem tűnik, hogy egy egész, nyomornegyedben élő(sködő) família telepedett az életükre. Kim-ék a maguk kényelmes és léha módján önfeledten élvezik a luxuskörülményeket, például akkor, amikor a Park család kempingezni megy a hétvégén, és magukra hagyják őket a házban.

Ez az a pont, ahol a szórakoztató feketekomédia valami egészen másba fordul át. Hogy mibe, azt nem szeretném a spoiler-veszély miatt elárulni, de azt megosztom veletek, hogy bennem milyen feszítő kérdések zakatoltak a film végén – ami nem véletlenül kapta meg 2019-ben a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb forgatókönyvének díját.

Ez a film ugyanis sokkal több, mint egy furcsa és őrült feketekomédia. Ez valójában egy nagyon aktuális és nagyon feszítő problémákat feszegető társadalmi dráma, ami a cselekményén keresztül elképesztően fontos, ugyanakkor rendkívül kényelmetlen kérdéseket szegez a nézőnek.

Meddig mélyülhet még következmények nélkül a szegények és a gazdagok közötti, egyre szélesedő szakadék? A szegénység, a szegény emberek problémájára immunis felső tízezer meddig fordítja el kényeskedve a fejét? Meddig lehet még nem odanézni azokra, akik nélkülözésben élnek? Meddig lehet következmények nélkül abban az illúzióban élni, hogy a világ igazságos? Minek kell történnie, hogy észrevegyük: rohadtul nem az? Az életünk, ahol vagyunk, akivé válunk, mekkora részben szerencse kérdése, és mekkora részben múlik rajtunk? Mennyire határoz meg minket az, hogy honnan jövünk?

A film végén Ki-taek apja és a fiú között elhangzik egy párbeszéd. „Minek öleled azt a követ?” – kérdezi az apa a fiától, utalva egy nehéz, de a fiú számára fontos kődarabra, amit a fiú makacsul szorít a mellkasához. „Ő nem ereszt engem” – hangzik a válasz.

Nagyon sok olyan teher van, amit nem lehet csak úgy lerakni. Amit hiába szeretnénk, nem tudjuk lefejteni az életünkről. A szegénység, a nélkülözés béklyója ilyen súly – észre sem vessz​ük, ahogy a részünkké válik, és hiába vágyunk mindennél jobban a bőségre, a jólétre, a gazdagságra, ami másoknak olyan természetes – az sehogy sem ereszt minket.

Van az úgy, hogy mindent, még a reményeinket is elmossa az eső. És akkor tényleg nem lehet mást tenni, mint haragudni. Haragudni arra, aki oda se bír nézni…

Élősködők

A teljesen őrült filmeket jegyző dél-korai rendezőfenomén, Bong Joon-ho (A gazdatest, Snowpiercer – Túlélők viadala, Okja) tízévnyi nemzetközi kitérő után visszatért hazájába, hogy ismét kompromisszummentesen dolgozhasson. Ennek eredménye ez a tőle megszokott hangvételű, semmihez sem hasonlítható éjsötét vígjáték, az Élősködők.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This